A legszorgalmasabb táborozók már reggeli közben elkezdték a munkát, Orbán Ottó Hódolat Kassák Lajosnak című verse ugyanis izgalmas kihívásokat tartogatott számukra. Felmerült például a kérdés, hogy hogyan fordítható le a teszem azt kifejezés, a lengyel Maja Marzec pedig azt szerette volna tudni, hogy mit jelent a homoktakaró szó. Az egyik legérdekesebb problémára az orosz anyanyelvűek mutattak rá: a vers első felében egy erőteljes Puskin-utalást véltek felfedezni, ami komoly dilemma elé állította őket. Volt, aki inkább átírta volna ezt a részt, mások úgy gondolták, az ilyen jellegű gazdagítás jót tesz a versnek, páran pedig egyenesen meg voltak győződve róla, hogy a költő szándékosan élt az intertextualitás eszközével. Szó esett továbbá arról is, hogy a magyar nyelvben működőképes metaforák vajon átültethetők-e belaruszra, illetve, hogy mit lehet kezdeni a „kőtörő gyökérzet” vagy éppen a „vaskemény törvények” szerkezetekkel. Kitértek természetesen az értelmezésre is, például arra, hogy mit jelent pontosan, ha a társadalomban a „jó napot sógor” irányít az írott szabályok helyett.

Ebéd közben éppen arról beszélgettünk az orosz lányokkal, hogy van-e különbség a régebbi és a régibb kifejezések között, amikor megérkezett Szirák Péter irodalomtörténész, egyetemi tanár, szerkesztő és kritikus, aki a délutáni pihenőidő után a kortárs magyar prózáról tartott nekünk előadást.

Kezdésként arra a kérdésre kerestük a választ, hogy egyáltalán mit jelent a kortárs próza – a születő irodalmat ugyanis rendkívül nehéz átlátni, hiszen a különböző tendenciák, illetve trendek csak évek távlatából fedezhetők fel igazán.

Szirák tanár úr szerint a rendszerváltás korában az irodalom a publicisztika szerepét is átvette – parabolákkal, példázatokkal, régi korokba helyezett aktuális történetekkel és rejtett üzenetekkel operált, azóta azonban a funkciókeresés időszaka zajlik: a kísérletezésé, hogy a művek létrehozhassanak valami váratlant és eseményszerűt, ami a befogadók világlátására is hatást gyakorol. Néhány szerző az autofikció műfajában látta meg ezt a lehetőséget: Nádas Péter a Világló részletekben például identitáskeresésről és családi tradíciókról ír, Bereményi Géza pedig Magyar Copperfield címmel beszéli el életének első tizennyolc évét. Egy másik út lehet az irodalom „lektűrösödése”, amiről Milbacher Róbert közölt igencsak megosztó esszét az Élet és Irodalomban. Eszerint a kapitalizmus nyomásának engedve a szerzők olvasmányosabb, közérthetőbb hangot kezdenek használni a nagyobb népszerűség érdekében. A harmadik említett aspektus pedig a gyermekiség mint az irodalmi mű szervezőelve volt, amiről a továbbiakban bővebben is hallhattunk.

Szirák tanár úr ezzel kapcsolatban elsőként leszögezte, hogy előadásában nem a gyerekirodalomról lesz szó – hiszen a gyermekiséget középpontba állító szövegek felnőtteknek szólnak, a „felidéző és a felidézett én” között távolság van, a gyerek hangja pedig sokféleképpen megképződhet. Kiemelte azt is, hogy a gyerekekről való gondolkodás nemcsak az időben, hanem kultúránként is változik: tekintettek már rájuk tökéletlen felnőttekként, ördögi ösztönöket követő vagy éppen tanulékony, ártatlan, illetve nevelésre, védelemre szoruló lényekként is. Általánosságban elmondható az elmúlt néhány év irodalmi terméséről, hogy a szülő-gyerek kapcsolat valamiféle idegenségtapasztalatként ábrázolódik, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versében például már nincs visszaút: az eltávolodás szükségszerűen bekövetkezik. Az egyes szövegek ugyanakkor a feledésre ítélt emlékek megőrzésének eszközei is lehetnek, Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című kötete például a gyerekkor fájdalmát, melankóliáját idézi fel. Tanár úr említette még Szabó Lőrinc Lóci-verseit – például azt, amelyikben a gyermek szájából hangzik el a sor: „Az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja” – és Kertész Imre Sorstalanságát is, amiben az az érdekes helyzet áll elő, hogy az olvasó nagyobb tudással rendelkezik az elbeszélőnél.

Szirák Péter néhány mintaszöveggel is készült nekünk, melyek segítségével közösen is megvizsgálhattuk a gyermeki hang megteremtésének eszközeit. Garaczi László Mintha élnél című könyvében például a felnőtt és a gyermek távlata kontaminálódik, ami néhány helyen meglehetősen humoros hatást kelt; Esterházy Péternél pedig az Egyszerű történet vessző száz oldal – Márk-változat szövegében a kitelepítés és a megfélemlítés eseményeit a gyerek szemén keresztül követhetjük végig, aki a nyelvet szinte csak érzéki módon veszi alkalmazásba – például a burzsuj kifejezés esetében, ami csak egy titokzatos, izgalmas szó a számára. Az utolsó említett szöveg Dragomán György A fehér király című regénye volt, amely szintén a gyermekelbeszélő és a felnőtt olvasó közti távolsággal való játékot emeli magas szintre. Előadása végéhez érve Szirák tanár úr szétosztott néhány Alföld-példányt a táborozók között, akiknek a nap további része rendelkezésükre állt, hogy feltehessék a kérdéseiket, hiszen vendégünk az esti programon is velünk maradt.

Vacsorára már Zoltán Gábor és Csutak Gabi is megérkeztek, akik este nyolctól beszélgettek a Herold Panzió kisházában. Gabi elsőként a 2016-os, Orgia címmel megjelent regényéről kérdezte a szerzőt. A nagy visszhangot kiváltó, megrázó történet a nyilasok cselekedeteit tematizálja, amihez két különböző narrátori szólamot is segítségül hív: egyikük egy tettessé lett áldozat, a másik pedig az elkövetők hangja. Adta magát a kérdés, hogy mi az oka ennek a furcsa megosztottságnak, illetve milyen kihívások merültek fel munka közben. A szerző elárulta, hogy eredetileg esszéregényt szeretett volna írni a saját lakókörnyezetében történt eseményekről – például arról, hogy a templomban, ahova hittanra járt, korábban egy tömeggyilkossá vált pap prédikált. Az anyag azonban nehezen állt össze, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a történet inkább regényformába kezd rendeződni. Később az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy vannak olyan mozzanatok, amelyeknek ábrázolására az egyes szám harmadik személy nem megfelelő, éppen ezért egészítette ki ezt a nyilasok kollektív egójának megszólaltatásával.

A két hang egy idő után gyorsabban váltja egymást, majd szinte teljesen összecsúszik, érzékeltetve azt, amit már Charles Baudelaire is megfogalmazott – hogy aki egyszer áldozat volt, még könnyen hóhérrá válhat.

Gabi ezek után a kötet jellegzetes nyelvi megformálásáról kérdezte a szerzőt, akinek erről egy Dunabogdányhoz is köthető esemény jutott eszébe. Egyszer ugyanis megkereste őt egy filmrendező, hogy írjon forgatókönyvet egy történethez, ami a faluból kitelepített, majd ide visszajáró svábokat helyezi a középpontba. A szerzőnek azonban rá kellett jönnie, hogy képtelen teljesíteni a feladatot, hiszen nem tudja, hogy hogyan beszéltek egymással ezek az emberek.

Szerinte lehet akármilyen erős a cselekmény, ha nem találja meg a szavakat, amiket a szereplők szájába adhat – nem fog életre kelni.

Elmesélte például, hogy amikor az Orgia megírásához olvasott különféle jegyzőkönyveket és periratokat, volt egy jelenet, ami egyszerűen nem állt össze a fejében, nem hallotta a lehetséges dialógust. Később kiderült, hogy ennek az volt az oka, hogy a felhasznált forrás valójában hamis volt – mindenképpen megéri tehát alaposan utánajárni a dolgoknak, ahogy teszi ezt számos más, általa csodált, történelmi anyagokat feldolgozó író is, például Márton László.

A továbbiakban egy részletet is hallhattunk a regényből, ami Zoltán Gábor kiváló felolvasásának köszönhetően valóban megelevenedett a szemünk előtt. „Van az az állapot, amikor az ember inkább főbe löveti magát” – állítja egy ponton a szöveg, amelyben egy mulatság kiáltások és lövések zűrzavarává változik át, és csak a szerencsésebbek dönthetnek, hogy beállnak a légióba vagy meghalnak.

A beszélgetés végéhez közeledve Gabi természetesen a legújabb, Levegőt venni című novelláskötetéről is kérdezte a szerzőt, aki elmondta, hogy az évek során folyamatosan készültek rövidebb elbeszélései: így ez a könyv tulajdonképpen huszonegy év termését tartalmazza, amit Tóth-Czifra Júlia szerkesztővel válogattak át. Szerinte a legkorábbi, még a Vásárlók könyve című kötetben megjelent szövegeiben is van már valami fenyegető, azonban ez inkább úgy jelenik meg, mintha egy tóba képzelnénk magunkat, ahol alattunk tátong a mélység, de mi a felszínen úszunk. A legfrissebb kötet viszont több tekintetben is kapcsolható az Orgiához, bár vannak benne kisebb konfliktusokból, finomságokból kibomló történetek is. Zárásként egy ilyen szöveget hallhattunk, amit egyrészt a feltételes mód következetesen végigvitt használata, másrészt az elhallgatások tettek különlegessé. A Nadrágot venni elbeszélője egy áruházba vinné az édesapját, állna mellette a világban és nem engedné viseltes öltözékben járni. Amikor az apa hosszas próbálgatás után a saját nadrágját akarná tévedésből megvásárolni, együtt nevetnének.

A történet végén menne a fia mellett lefelé a lépcsőn. Az apa. „Ha lenne. Ha volna.”

Az este hivatalos része ugyan véget ért, de a táborozók rögtön megrohamozták Zoltán Gábort, sőt, ketten még hangfelvételeket is készítettek egy iskolai podcasthoz. Olyan kérdéseket tettek fel, mint például, hogy milyen etikai felelősséggel járt az Orgia megírása, hogy miért ezt a címet kapta a regény, vagy hogy milyen kutatási módszerekkel dolgozott a szerző. A csütörtöki nap is izgalmas beszélgetéssel zárult tehát, ami éjszakába nyúlóan, a szokásos „második vacsora” mellett is folytatódott.

A szerző fotóival