A táborozókhoz hasonlóan én is korán kezdtem a második Dunabogdányban töltött napomat: még reggeli előtt felsétáltam a hegyre, hogy a csodaszép kilátásból egy kis erőt meríthessek a munkához, aztán siettem is az ebédlőbe, hiszen nagyon érdekelt, hogy mire jutottak a fordítók Hegedüs Vera szövegével. Rácz Péter kezdésként a címről kérdezte őket, és arra volt kíváncsi, hogy milyen asszociációkat kapcsolnak az ostoba szóhoz, milyen helyzetekben, milyen céllal használják azt, és milyen megfelelőt találtak rá a saját nyelvükben. Az egyik lengyel lány olyan kifejezést választott, amit akkor mondanak, ha valaki nem képes felfogni a dolgokat, egy másik táborozó pedig az okosság hiánya mellett az állandó sikertelenségre is utaló szó mellett döntött. Volt olyan, aki angolul a dumbstruck kifejezéssel élt, amit többen vitattak; a német nyelvre fordítók között sem volt azonban teljes egyetértés. Buda György a Die Törichte címet választotta, fiatalabb pályatársai viszont ezt túl elavultnak tartották, Toldi Eszter például a blöde vagy a dämlich mellékneveket ajánlotta helyette. Utóbbi különösen érdekes – ahogy arra a tábor visszajáró vendége és korábbi társszervezője, Sophia Matteikat is rámutatott –, ugyanis van benne egy női vonatkozás. Nemcsak azért lehet tehát izgalmas megoldás, mert a főhősre vonatkoztatható, hanem mert egy provokatív, figyelemfelkeltő áthallást is hordoz.

A szeminárium végére meg is érkeztek az óriáspizzák, melyek elfogyasztása után a résztevők kaptak néhány órát, hogy kipihenjék magukat vagy sétáljanak egyet a Duna-parton, de voltak olyanok is, akik már bele is kezdtek a következő szöveg – Borbély Szilárd Kafka fia című regényének egy részlete – fordításába. Az egyik olasz táborozónk, Civello Zsófia Chivara szerint a legnagyobb nehézséget ezzel kapcsolatban a zsidó kontextus okozta, hiszen több szónak, illetve szokásnak is utána kellett nézni a megértéshez.

Hamarosan Pál Dániel Levente előadására is sor került, aki először röviden ismertette a résztvevőknek a magyar irodalom külföldi népszerűsítéséért, illetve a megjelenéshez szükséges financiális segítség biztosításáért dolgozó Petőfi Irodalmi Ügynökség feladatköreit, majd kihangsúlyozta, hogy szerinte a fordítás olyan pálya, ami félig művészet és félig munka, és amelyen nagyon nehéz megfelelő segítség nélkül elindulni. Éppen ezért érdemes a táborban, illetve például a balatonfüredi Magyar Fordítóház workshopjain részt venni. A tapasztalt műfordítók nemcsak a nagyregények fordítása közben beszerzett ínhüvelygyulladás vagy éppen hátfájás enyhítésére javasolhatnak kiváló praktikákat fiatalabb pályatársaik számára, hanem olyan technikai tudást is átadhatnak, amik egy életen át kísérnek, arról nem is beszélve, hogy az ilyen alkalmakon szerzőkkel is lehet ismerkedni, akikkel szintén hosszú távú együttműködések építhetők.

Az indulásban természetesen a programok mellett a pályázatok is rengeteget segíthetnek, sőt, ezek a későbbiekben sem engedik el a műfordítók kezét, hiszen az első publikációtól a külföldi kiadó megtalálásáig kísérik őket az úton. Dániel szerint minél több típusú pályázót tudnak honorálni, annál színesebbé, erősebbé válhat az irodalmi közeg, ehhez azonban valóban szükséges az idősebb pályatársak támogatása is: egy szerzőt új nyelvterületre bevezetni ugyanis meglehetősen nehéz feladat. Az első említett pályázat kimenetele lehet például egy ilyen együttműködés fiatal pályakezdő és tutora között: a fordítóknak csak annyi a dolguk, hogy egy jó bemutatkozással, illetve szövegmutatvánnyal jelentkezzenek, amit aztán a szakma „veteránjai” elbírálnak, és szerencsés esetben később segítenek a korrigálásban is.

Dániel kihangsúlyozta, hogy ez a közös munka rendkívül fontos, hiszen akár egy magyar szerző teljes adott nyelvterületen befutott karrierje is múlhat rajta: kint ugyanis nincs jó és rossz fordítás – csak jó és rossz mű.

A következő lépcsőfokhoz már szükség van legalább egy kiadott kötetre, ezen kívül azonban csak egy jó terv és egy szövegminta kell. Pályázhatnak továbbá támogatásra magyar kiadók is, ami azért lehet érdekes a táborozók számára, mert ebben az anyagban a fordító nevét is le kell adni. Mindenképp megéri nekik felvenni a kapcsolatot tehát kiadókkal is, hiszen ezáltal a magyar irodalom „tiszteletbeli nagykövetévé” válhatnak – ahogy Dániel fogalmazott. Nemcsak magyar, hanem külföldi kiadók is kérhetnek támogatást, mind a kiadás, mind a fordítás költségeinek fedezésére. Külföldi színházak, illetve társulatok is nyújthatnak be pályázatot: ehhez csak annyi szükséges, hogy a drámafordítást valamilyen formában felhasználó előadás megvalósuljon. Ugyan ez egy másfajta kapcsolatrendszer, Dániel szerint legalább annyira izgalmas és élettel teli, mint a könyvek közege. Az utolsó említett lehetőség a Mutasd magad! irodalmi transzfer volt, ami a külföldre meghívást kapó szerzőket, illetve fordítókat segíti a szállás, valamint az utazás finanszírozásával.

Az előadás végén Dániel beszélt még a rendelkezésre álló írói rezidenciákról, amiket akár a fordítandó mű szerzőjével közösen is érdemes igénybe venni, illetve a Continental Literary Magazine-t is a hallgatóság figyelmébe ajánlotta, melynek célja, hogy az európai irodalmat Amerika felé közvetítse.

Egy rövid szünet és egy kiadós vacsora után Vonnák Diána, valamint L. Varga Péter beszélgetését hallgathattuk a kisházban, ami nemcsak irodalmi, hanem aktuális közéleti témákat is érintett. Dia ugyanis az ELTE filozófia és a Szegedi Egyetem klasszika-filológia alapképzésének elvégzése után kultúrantropológiával kezdett el foglalkozni, jelenleg pedig Skóciában kutat. Elmondása szerint a latin volt számára az első nagy nyelvi élmény: hihetetlenül izgalmasnak találta, ahogy az „őrült antik világot” szemlélve megérthette, hogy hogyan működik egy nyelv, és azt vizsgálhatta, hogy hol csúszik át a mítosz filozófiába, a teremtéstörténet világmagyarázatba. Alkatilag azonban mégsem passzolt hozzá annyira ez a tudományág, ezért váltott az antropológiára. Terepmunkákat főleg Ukrajnában végez, jelenleg például műemlékvédelemmel és kultúramentéssel foglalkozó lakosokkal készít interjúkat, amiket bár még jelenleg nem publikálhatnak, később jobban megérthetjük majd a segítségükkel, hogy mi történik a háború alatt, és hogyan találkozik az emberekben az aggodalom és a félelem az erős hivatástudattal.

Dia foglalkozik fordítással is, nemrég például a Pál Dániel Levente által is említett Continental Literary Magazine-ba készített egy ukrán lírablokkot. Péter ezzel kapcsolatban arra volt kíváncsi, hogy ezeket a verseket már tekinthetjük-e friss háborús lírának.

Dia kihangsúlyozta, hogy Ukrajnában már nyolc éve tart az a helyzet, aminek mi csak az eszkalálódására figyeltünk fel igazán, és 2017-re már kötetnyi zseniális háborús vers összegyűlt.

Elmondása szerint többször megkérdezték már tőle, létezik-e egyáltalán az ukrán nyelv, ezért elkezdett a témában publikálni – például a Magyar Narancsba –, hátha ezáltal néhány ember jobban el tudja helyezni az Ukrajnában lezajló eseménysort, és kilép a teljes tudatlanságból.

A cikkek, illetve a fordítások mellett elkészült a Látlak című novelláskötet is, amelyből most részletet is hallhattunk. „Mit lehet kezdeni valami ennyire végessel?” – szól az Apály című szöveg kezdősora, majd leszáll egy repülőgép. A semmi közepén minden csupa szél és ég, és alig van valami, amibe kapaszkodhat a tekintet. Péter ezek után egy másik, Kártalanítás című novellát is felidézett a könyvből, ami a „hol vagyok?” kérdéssel indul, és arra volt kíváncsi, hogy mit jelent a szerző számára az úton levés, a megérkezés, a tranzitlét, és hogy van-e ennek valamilyen önmagán túlmutató jelentése. Dia bevallotta, hogy ő maga nem gondolt annyit az utazásra, mint később az olvasói: a sok helyszín inkább a sokhangúság megtámogatásához volt fontos neki. Fiatalokat és öregeket, gazdagokat és szegényeket, férfiakat és nőket szólaltatott meg egyes szám első személyben, a célja pedig az volt, hogy az olvasók kövessék ezeket a hangokat, és az elbeszélő látásán keresztül, belülről nyíljon ki számukra a világ. Éppen ezért sok esetben nincsenek is megnevezve a helyszínek, vagy csak sokára lepleződnek le, így az Ukrajnáról, Skóciáról vagy éppen Jeruzsálemről alkotott előítéletek nem viszik félre a befogadást.

Péter a továbbiakban a Bodor Ádám-művekben megjelenő idegenséget, illetve a misztikába hajló, erős atmoszférát hozta párhuzamba Dia szövegeivel, de említette Mészöly feszességét és pontosságát is, a helyszínekkel kapcsolatban pedig Németh Gábor Egy mormota nyara című kötetét. Ami az utóbbit illeti, főként azt az aspektust hangsúlyozta, ahogy a tér előhozza a maga történetét, ami mindig szükségszerű és visszafordíthatatlan – csak akkor, csak ott történhet meg. Dia szerint nemcsak az események, hanem az emberek is saját helyeikből, közösségeikből következnek, ezek határozzák meg őket, azonban a helyszínek is csak az emberen keresztül, az ő látószögén át lesznek valamilyenek.

Az elvárásaink, a habitusunk, a nyelvünk előítéletei belénk vannak kódolva, a nyelv pedig egyszerre tud nagyon intim közeg és hagyományokba szorító béklyó is lenni – a térhez hasonlóan.

Elmesélte, hogy Molnár T. Eszter író, aki több évet élt Németországban egyszer azt mondta neki, újra itthon lenni olyan, „mint egy meleg láb egy kicsit megbüdösödött zokniban – minden passzol”. Ha ez az illeszkedés nincs meg, az súrlódást okoz az emberben, ilyen súrlódásokat azonban nemcsak országok között lehet megélni – a társadalomban, a kultúrában, sőt, egy családon belül is lehetnek olyan távolságok, amiken nehéz „átbeszélni”.

Tompa Andrea fülszövege szerint a Látlak karakterei „inkább érzékelik, mint értik egymást”. Dia ezzel kapcsolatban elmondta, hogy szerinte nem csak beszéddel ismerhetjük meg a másikat: a csendnél jobban semmi sem tud összekötni – vagy éppen elválasztani. Péter hozzátette, hogy a hallgatáshoz hasonlóan a szexualitásnak is mintha az lenne a szerepe a szövegekben, hogy egy másfajta közelséget helyettesítsen – például a majdani forradalom sűrűjében játszódó, Közel menni című novellában.

Dia szerint ott, ahol ennyire erőteljesen jelen van a halál, szükségszerűen megtelik minden szexualitással, máshogy kezd el működni az összetartozás. Kijevben például még sosem látott ennyi csókolózó embert, mint mostanában.

A beszélgetés végéhez közeledve hallhattunk még egy részletet Dia előadásában, amit ő később csak „kajahorrorként” emlegetett, hiszen egy evészavaros fiatal lány beszámolójáról van szó, amelyben az evés „olajkatasztrófává” válik. Az Ár ellen groteszk, zsíros ábrázolásai valóban különleges aspektusból nyúlnak a témához – ahogy a Préda is, amelyben egy idős asszony bizarr módon csap le rendszeresen az elbeszélő ételére. Dia szerint ezek a szövegek talán azt sugallják az olvasónak, hogy az evés is egyszerre intim és társadalmi kérdés, ami nemcsak az egyén, hanem kapcsolatok, illetve közösségek szempontjából is értelmezhető.

Zárásként Péter a címválasztásról kérdezte a szerzőt. Dia szerint a Látlak egyrészt arra utalhat, hogy bár mindenki egyes szám első személyben beszél, a karakterek közben másokat is szemlélnek. Másrészt viszont az is foglalkoztatta, hogy mi az a tapasztalatkülönbség, amit ő még képes megszólaltatni, hogy tud-e hitelesen beszélni egy béranya, egy evészavaros lány vagy éppen egy szovjet bácsi szerepéből. Ugyan nem a személyes történeteit írta meg, a novellákat összetartó, felülnézetből rájuk tekintő szem az övé.

Ezt a játékot fokozzák az elbeszélések elejére illesztett fotók is, amiket mind ő készített, csavarva ezáltal még egyet a dilemmán, hogy ki az, aki lát, és megszólal ezekben a szövegekben.

A beszélgetést követően a táborozók szinte azonnal megrohamozták Diát, és olyan témákról kérdezték, mint például, hogy hol húzódik az a bizonyos „piros vonal” fikció és valóság között, hogy hiteles tud-e lenni, ha egy nő egy apa szerepéből próbál beszélni, vagy éppen, hogy mennyiben közelíti meg másképp az embereket egy író, mint egy antropológus. A beszélgetés éjfél után, már a második vacsora mellett is folytatódott, így a fordítók nemcsak hasznos információkkal, hanem élményekkel is gazdagodtak a tábor második napján.

Fotók: Bakó Sára