Nyúltam volna a kocsikulcsért, de nem volt a helyén. Talán a diktafon mellé tettem, gondoltam, de az sem volt sehol. Ez akkor egy égi jel, gondoltam, de rájöttem, hogy azok engem nem szoktak érdekelni. Akkor mostantól azt játszom, hogy ez egy égi jel. Tíz perc szerencsétlenkedés után elindultam a vasútállomásra, csak egy régi, kicsi digitális fényképezőgépet vittem magammal, csoda, hogy fel volt töltve az akksija. Égi jel. A vonatot elértem, és csatlakozáskor is pont bevárt egy késésben lévő szerelvény, amit mindenhol előre engedett a többi vonat. Égi jel.

A faluban leszállva esett le, hogy pont a túloldalon van az a híres szikla. Vagyis most már nem a szikla híres, hanem a szerzetes, akinek egy kicsit elege lett. Hogy miből lett elege, erre volt kíváncsi a szerkesztő, és én magam is, főleg, mikor megláttam a mesébe illő tájban fekvő kolostort. Egy kolostort, ahonnan menekül egy szerzetes. És ha menekül, akkor miért csak a falu széléig? Mi lehet ott? Szarvas? Farkas? Minden bizonnyal mindkettő.

Három üres turistabusz mellett haladtam el, amíg a kocsmához értem. Egy jó riporter mindig benéz a falusi kocsmába, ahogy a cél felé tart. A tulaj épp panaszkodott egy törzsvendégnek, hogy a buszról leszállók be se mentek, egyből a sziklához siettek, reméli, majd visszafelé. Hát te is kitalálhattál volna egy ilyen remetét, Bandikám, felelte a törzsvendég. De ha erre se jönnek be?! De ha ordít a helyről, hogy túl evilági, hát megint le van hányva a fal?! Ekkor untam meg, szerintem ezzel a párbeszéddel indítom majd az anyagot, úgyis régen írtam klasszikus riportot.

A falu szélén előbb szúrt szemet a színes turistatömeg, mint maga a szikla. Elképzeltem, mit vár ilyenkor egy kiránduló, ha meglátogat egy menekülő embert. Aki pont az emberek elől menekül, és talán saját magától is. Ki tudja, elég hamar meg tud kattanni az ember a mai zajban, ami átrágja még a legtávolabbi kolostor kőfalait is.

Már éppen beleéltem volna magam ebbe az extrém helyzetbe, mikor hét szerzetes futott el mellettem. Különös, egységes kötelékben érkeztek mögülem. Ahogy távolodtak is éreztem, hogy egyre gyorsabban szedik a szandálos lábukat. Alig vertek fel némi port, pedig hónapok óta egy csepp eső sem esett. Én tartottam a saját tempómat. Félni kezdtem, azt hiszem. Szandálban rohanó papok, rossz égi jel.

A rohamkocsival egyszerre értünk a tömeghez. Előreengedtem a mentősöket, akik utat vágtak az emberfalba. Ezt kihasználva követtem őket. Bár ne tettem volna. Hófehér, csupasz test, fehérebb, mint maga a szikla. Úgy álltuk körbe, mint marsi telepesek az első virágot. Vagy a Földön maradók az utolsót. Egy mentősnő kapcsolt először, ordítva küldte hátrébb a tömeget, bár tudta, hogy ez már nem az életmentésről, csak a végtisztesség minél tisztábbá tételéről szól. A tömeg némán szót fogadott, szabályos, kettes sor alakult ki, vissza se néztek. Csak egy nő hányt egy öreg gyertyán tövében, neki vizet adott egy ápoló. Nagyon lassan tértem észhez, a másik mentős szólongatott, hogy kövessem a többieket. Újságíró vagyok, mondtam neki, és egy kicsit magamnak is. A maradék adrenalin arra késztetett, hogy gyorsan készítsek egy fotót a sovány korpuszról, ami egy mobiltelefonnal takarta az ágyékát. Na most van vége, ütött mellkason a srác, majd a falu felé lökött. Én se néztem vissza, csak el akartam jutni valahogy a kocsmáig. Fagyasztóban előkészített pohárba kaptam az unikumot, az ujjbegyemmel olvasztgattam a jeget a kis keresztről, és úgy éreztem, hogy teljesen üres vagyok. Vártam, hogy mikor jön meg az a masszív szégyenérzet, ami ilyenkor óhatatlanul be kell következzék. Kongok az ürességtől. A keleti szerzetesek jutottak eszembe, akik erre törekszenek nap mint nap, és nyilván nem sikerülhet nekik, talán csak pillanatokra. Ki kell jönni a sziklához, üzentem nekik némán.

Éjfélkor érkeztem Pestre. A metró már nem járt, az éjszakai buszon olasz srácok beszélgettek a másnapi meccsről, csak a focisták neveit értettem tisztán. Ekkor jutott eszembe először, hogy megnézzem az egyetlen fotót, amit készítettem. Meg sem lepődtem rajta, hogy életlen lett, hiszen tulajdonképpen nem voltam magamnál, mikor lenyomtam a gombot. Dupla szégyenérzet. Már a felmondásomat fogalmaztam magamban, mikor észrevettem, hogy a szerzetes arca hirtelen élesedni kezdett a kijelzőn. Ezzel már nem tudtam mit kezdeni, azonnal kitöröltem a képet és a kabátom zsebébe csúsztattam a kamerát. Halkan koccant a kocsikulcsommal. Becsuktam a szemem, üres voltam újra. A másik zsebemben ott volt a diktafon. Kitapogattam, megnyomtam rajta a rec gombot. Elképzeltem, mit vehet fel itt, egy tömött éjszakai buszon. Nem hallottam semmit.