A szeptember 30-a, péntek délután. A Millenáris Parkban minden fontosabb kiadó felállította a standját, a látogatók kedvükre válogattak, nézelődtek a felvonultatott könyvarzenálban, miközben egy kis színpadon, pár széksor előtt a kortárs szlovák irodalomba nyújtottak betekintést az egymást váltó beszélgetések. A székek mind foglaltak voltak, sokan álltak, mikor Irena Brežná írónő legújabb regényének bemutatója következett.

A beszélgetés Dragomán György indította, aki a művel kapcsolatos személyes gondolatait osztotta meg a közönséggel: „Mi mind, szlovákok és magyarok ugyanannak a börtönnek a különböző celláiba voltunk zárva a szocializmus idején. Vajon az akkori gyermeki szemünkkel raboknak láttuk magunkat? Rabok voltunk igazán? Tudtuk, tudjuk, hogy hogyan éreztük magunkat?” A beszélgetés további része ennek nyomán, a rabság, a szocializmusban átélt, gyermekkori ambivalens világnézet, a traumafeldolgozás és ennek irodalmi reprezentációja körül forgott.

A kizárólag német nyelven író Brežná Minden világok legjobbika című regényének főszereplője egy kislány. Az ő perspektívájából nézünk szét a világában, az egykori szocialista csehszlovák mindennapokban. Ahogy Kiss Noémi összefoglalta, a műben megjelenő problémák, hogy a lányka hiába ismeri a világát, nem érti azt, mert nem szabad értenie, miközben kénytelen ennek a valóságnak a játékszabályai szerint játszani, noha nincs tisztában ennek kereteivel.

Az írónő elmondta, hogy a gyermeki perspektívából ábrázolt trauma ugyanúgy hálás téma, mint korábbi regényében a Hálátlan idegenben a külföldre disszidált lány és az ő nehézségei. Mindkét élmény saját tapasztalatain alapul, hiszen ő is, tizennyolc évesen, a szülei hatására kivándorolt Svájcba, és ott kezdett új életet, megküzdve számos kihívással és nehézséggel. A haditudósítóként is dolgozó íróban megszületett a szándék, hogy saját diktatúrabeli sorsát is feldolgozza egy regényben. Gyerekként titok övezte, hogy miért és hogyan tűnt el az édesanyja, ezt a titkot pedig fel akarta oldani. Ugyanakkor többször hangsúlyozta, hogy műve irodalom, nem képezi le egy az egyben a valóságot, bár több szlovák és egykori kelet-németországi olvasója is  saját sorsát és traumáit vélte felfedezni a regényben.

Kiss Noémi felvetette a gyerek perspektíva kérdését, hogy, mint ez esetben is, miért nyúlnak a közép-európai írók gyakran ehhez az eszközhöz? Dragomán szerint azért, mert a szocializmusban mindenkit gyerekként kezeltek, így ez a nézőpont adekvát annak az érzékeltetésére, hogy nem tudtunk felnőni. Brežná kiemelte, hogy bár főszereplője valóban kilenc éves, de az átlagnál érettebb gyerek, aki két világ közt őrlődik: a propaganda hazug szólamai közt, melyek azt hirdetik, ez minden világok legjobbika (rájátszva ezzel Voltaire Candide című szatírájára) és a saját tervei közt, hiszen ő partizán akar lenni, nem hozzámenni egy diplomatához, mint ahogy az anyja tette. Mindkét világból a legjobbat választja ki magának, így konstruálja meg a saját valóságát. Felnőttes gyerekesség jellemzi, ugyanis a hétköznapi dolgok nem érdeklik, szemben a társadalom és a világ működésével. Az írónő szerint paradox módon ezt maga a szocializmus implikálta, hiszen már a kisiskolásoknak is azt az üzenetet igyekeztek átadni, hogy részesei és építői a szocializmusnak, ezért beavatódtak a felnőttek világába. Dragomán György és Kiss Noémi is megosztották a közönséggel saját, személyes emlékeiket arról, hogy gyerekként milyen volt megélniük az otthon falai közt kimondható igazságok és az iskolában ismételgetett igazságok közötti ellentmondást.

A fordító, Vályi Horváth Erika beszámolt róla, hogy egy hibrid fordítást kellett csinálnia, melyhez a második, átdolgozott német kiadást és a szlovák változatot vette alapul. Elmesélte, hogy neki azt mondta Brežná, hogy túl fájdalmas lett volna megírnia az anyanyelvén ezt a történetet. Dragomány György kérdésére, hogy milyen volt elolvasni szlovákul a művét, az írónő azt felelte: sokkoló, túlságosan is személyes. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a közép-európai humort, otthonról hozott örökségként vitte bele regényébe, melyet meg akart mutatni német nyelven is.

A bemutató végéhez közeledve szóba került a nőírók száma és megbecsültsége a szlovák irodalmi életben, Vályi Horváth Erika elmondta, hogy személyes törekvése, hogy inkább női írók könyveit fordítsa, hogy ezzel is hozzájárulhasson a népszerűsítésükhöz. Irena Brežná pedig néhány 20-ik századi emlékét osztotta meg a rendkívül patriachális svájci társadalomról, például arról,  hogy részt vett olyan egyetemi szemináriumon, amelyen csak hárman voltak lányok.

A könyvbemutató záró kérdését Dragomány György tette fel, aki arra volt kíváncsi, hogy milyen élmény volt az írónő számára, hogy a múltjára emlékezzen írás közben. Brezna azt válaszolta, hogy a célja az volt, hogy viccesen írja meg a művét, és ez szerinte kevésbé sikerült, mint az előző könyve esetében, mert az első bemutatón annál a résznél, amelyben az anya visszatér a börtönből, elsírta magát.

A szlovák kislány megható, felkavaró, ugyanakkor sajátosan szórakoztató története szépen illeszkedik a magyar hagyományhoz, ezért érdemes elolvasni – zárta a beszélgetést Kiss Noémi. A beszélgetés tartalmas volt és kellemes hangulatban telt, annak ellenére, hogy súlyos személyes és társadalmi traumák álltak a könyvbemutató középpontjában.

Fotó: Mariia Kaschtanova