Már a kiállításmegnyitóra szép számmal érkeztek látogatók, akik közül egyesek a külföldi vendégek dedikálását várták izgatottan, mások pedig este 6-kor a Három Holló nagytermében foglaltak helyet, hogy megismerhessék a magyar képregény két nagyon különböző, ám hasonlóan elismert figuráját. Cserkuti Dávid grafikus és képregényrajzoló többek között reklámokkal, versillusztrációkkal foglalkozik, de készít rajzokat gyerekkönyvekhez és ismeretterjesztő kötetekhez is, míg Oravecz Gergely alkotásaiban inkább az önreflexivitás, illetve a társadalmi problémák kerülnek előtérbe, melyek ábrázolásához például az általa társszerkesztett, underground Q KépregényÚjság biztosít platformot.

Az est moderátora, Szekeres Niki kritikus és irodalmár elsőként arra volt kíváncsi, hogy hogyan indult ez a két eltérő, mégis közös vonásokat is felmutató pálya, és mi volt az első lépés, ami a rajzoláshoz vezette az alkotókat. Cserkuti elmondta, hogy gyerekkorában csak meglehetősen limitált számban lehetett Magyarországon képregényeket kapni. Ő azonban hozzájuthatott egy svéd Tarzan kiadványhoz, amit gazdasági okokból nálunk nyomtattak, és bár megszerzése kissé túllépte a legalitás határait, megérte lapozgatni. Nevetve bevallotta, hogy semmit sem értett az áthúzott o betűkkel teletűzdelt szövegből, mégis emlékezetes maradt számára ez a képregény, ahogy Asterix, illetve Lucky Luke – vagy akkori nevén Villám Vili – történetei az Alfa újságból, Tímár György nyelvi leleményekben bővelkedő fordításában, vagy éppen a Kockás képregények, amikhez a francia kommunista párt ifjúsági magazinja szolgáltatta az alapot. Oravecz gyerekkorában már jobban jelen volt a műfaj, ő maga viszont főként a 90-es években kezdett iránta komolyan érdeklődni. Számára eleinte a mainstream, amerikai szuperhős-történetek jelentették a képregényt, később azonban megismert olyan alkotókat, akik különösen nagy hatást gyakoroltak rá. Frank Miller Sin City című munkájára például fontos fordulatként utalt, hiszen – bár ez még nem az az underground vonal volt, ami igazán foglalkoztatta – megmutatta neki, hogy a képregény lehet felnőtt médium is, és építhet olyan történetmesélést, ami az idősebb korosztálynak is izgalmas lehet.

Ami az indulást illeti, Cserkuti pályája rögtön egy megbízással kezdődött: a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet számára készített vicces, ugyanakkor fontos információkat is tartalmazó kiadványokat a periférián élők – droghasználók, hajléktalanok – segítésének céljából. A pillanat, amire ő „felnőtt eszmélésként” gondol, akkor érkezett el számára, amikor a Képzőművészeti Főiskolára franciák érkeztek, és hagytak maguk után néhány képregényt. Cserkuti elmondása szerint ezek semmilyen kapcsolatban nem álltak azzal, amit ő korábban gondolt erről a műfajról, hiszen bár a szöveget ez esetben sem értette, vizuális szempontból elképesztőnek találta az alkotásokat. Ugyan németül sem beszél – ahogy azt önironikus felhanggal leszögezte –, később rendszeresen kijárt Bécsbe, hogy az ottani alkotókkal is ismerkedhessen, valamint Simon Bisley látványos megoldásai is mély benyomást tettek rá. A későbbiekben azonban sokat változott az ízlése: egyre inkább a történetmesélés vált számára hangsúlyossá, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben még mindig főként vizuális szempontból megkapó alkotásokat várnak tőle.

Szekeres természetesen nem engedte el a füle mellett a „Képző” említését, és arról kérdezte Cserkutit, hogy mennyire számított akkoriban „csodabogárnak” valaki, aki képregényekkel foglalkozott a festők és szobrászok között.

Az alkotó szerint az általa választott alkalmazott grafika éppen csak megtűrt szaknak számított, képregénnyel diplomázni pedig már-már botrányos elképzelés volt.

Mostanra azonban talán nyitottabban állnak ehhez a műfajhoz is, hiszen az egyetlen ember, aki akkor igazán mellette állt, jelenleg már az egyetem rektorhelyettese. Oravecz számára a külső nehezítő tényezők helyett inkább saját stílusának megtalálása jelentett kihívást: hosszas kísérletezés után jött csak rá, hogy neki az önéletrajziság az, ami igazán testhezálló, és amit igazán a terepének tud érezni.

A beszélgetés közben a háttérben vetítést is láthattunk a képregényekből. Oravecz 2010-es Blosszája például fontos tanulási folyamat volt az alkotó számára: James Kochalka ötlete alapján négy hónapon át naponta készített egy körülbelül négy kockából álló stripet arról, hogy éppen mi zajlik az életében, miközben kereste az útját, és állandóan változott – ahogy a rajzai is. A Blossza után Cserkuti Apák napja(i) című képregényéből láthattunk részletet, amely egy magazinba készült felkérésre, és az alkotó személyes élményein alapul. Cserkuti bevallotta, hogy eleinte úgy gondolta, nem elég intellektuális ahhoz, hogy ő írja a szövegeit, azonban túl sok rossz forgatókönyv került a kezébe, amik szinte belehajszolták az írásba. Nagylánya, illetve kiskamasz fia mellett terápia volt számára ez a munka – tette hozzá ironikus felhanggal –, annak pedig külön örült, hogy a képszerkesztő rendszeresen felhívta, amikor egy-egy vicces, mégis valóságos jelenetben a saját családjára ismert.

Szekeres a továbbiakban az est felvezetőjében idézett állításokról kérdezte az alkotókat: “Nincs mondanivalóm” – olvashattuk Oravecztől, Cserkuti pedig így fogalmazott: “én inkább a saját dolgaimat rajzolnám”. Oravecz pontosította a kissé radikális hitvallást, hiszen esetében inkább arról van szó, hogy már nem szeretne metaforikus, allegorikus dolgokat kitalálni a világról.

Saját élményeit akarja megjeleníteni, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek mások számára is érthető és érvényes témák a képregényeiben, de a nézőpont sajátosan az övé – nyílt, őszinte.

Cserkuti elmondta, hogy bár a személyes élményeket feldolgozó sztorik esetében mindig elgondolkodik, hogy belefér-e neki ez a kitárulkozás, a gyerekeivel kapcsolatos történeteken különösen szeretett dolgozni – és a „főszereplőknek” is tetszett a végeredmény. Nemcsak a saját életéből merít azonban inspirációt: a Szépirodalmi Figyelő tematikus számában például feldolgozta Petri György egyik versét, amiből rendhagyó módon egyáltalán nem húzott ki szövegrészleteket. Bár ezt többen nehezményezték azok közül, akik az adaptációs képregény hagyományának hívei, ő maga elégedett volt, sőt – ahogy büszkén kihangsúlyozta –, még Nádasdy Ádám is megveregette a vállát a megjelenés után.

A beszélgetés végéhez közeledve Szekeres Oraveczhez fordult, és a Q KépregényÚjságról, valamint a közösségi szerepvállalásról kérdezte őt. Az alkotó elmondta, hogy a Blossza után egy nagyjából tíz évet felölelő „gondolkodásbeli növekedésen” esett át, melynek eredményeképpen már nem azt akarta ábrázolni, hogy mi történt vele adott napon, hanem komolyabb összefüggésekről is szeretett volna beszélni, amik túlmutatnak a személyén. Az underground Q KépregényÚjságot 2019-ben alapították Hudra Mónival, barátnőjével és alkotótársával. Független, kísérleti, közösségi és szellemi bázist hoztak létre, ami platformot biztosít olyan témáknak, mint például a feminizmus vagy a nemi szerepek. Ez a kezdeményezés bebizonyította számára, hogy a képregény nemcsak művészi funkcióval bír, hanem lehet egy játékos, ugyanakkor komoly médium nagyobb hatáskörű problémák ábrázolására is.

Hozzátette viszont, hogy ez is a kitárulkozás egy formája, hiszen olyan nézeteket vállal fel, amik olykor sebezhetővé tehetik.

Zárásként Szekeres Cserkutit kérdezte egy friss projektjéről, amely Mátyás király életét dolgozza fel Hunyadi János halálától a trónra kerülésig. Az alkotó a munkafolyamat során felmerülő kihívásokról beszélt, és kihangsúlyozta, hogy hiába ír egy többkötetes szerző összefüggő történetet, majd szedi azt 11 részre, egyáltalán nem biztos, hogy a végeredmény megfeleltethető lesz 11 oldal képregénynek. Éppen ezért többször bele kellett nyúlnia a szövegbe, hogy ívet építsen az eleinte meglehetősen passzív főhős karakterébe, valamint igazi antagonistára és feszültségre volt szükség – mert a képregényeket ezek az elemek működtetik.

A magyar alkotókat középpontba állító program a végéhez ért, azonban a látogatóknak el sem kellett hagyniuk a termet, hiszen már érkezett is Hannah Berry brit képregényes, író és illusztrátor, illetve a belga Brecht Evens, akiket Szép Eszter kérdezett könyveikről, alkotási módszereikről, és a mentális egészség témája is szóba került. Elsőként a kezdetekről számolt be a két vendég: Berry illusztrációt tanult a főiskolán, azonban elmondása szerint akkor még nem voltak olyan izgalmas képregények. A felismerés, hogy ezzel a műfajjal szeretne foglalkozni – vagy ahogy ő fogalmazott –, az „Oh-élmény!” csak később érkezett el. Evens egy gyerekkori élményt idézett fel, amikor egy hosszú, szenvedélyes hangú levél mellékelésével küldött be pályázatot egy újságnak, sőt, még CV-t is készített, hogy valóban komolyan vegyék.

Később viszont a tanulmányai során ő is nehézségekbe ütközött: ugyan a képregényt mint műfajt nem nézték le, az ő munkáit viszont igen – jegyezte meg önironikus felhanggal.

Az évek során újabb versenyek és próbálkozások jöttek, azonban utólag úgy gondolja, még túl fiatal és arrogáns volt akkoriban. Bár korábbi viselkedése miatt eleinte nehéz dolga volt, végül sikerült meggyőznie egyik tanárát, hogy segítsen neki: küzdelmes, de eredményes volt a közös munka, hiszen sikerült megtalálnia a számára leginkább testhezálló rajzolási stílust.

Szép Eszter kiemelte, hogy ugyan nagyon másképp alkotnak, mégis mindkét vendég munkáiban gyönyörű ritmust adnak ki az egyes jelenetek és párbeszédek.

A szerkesztéssel kapcsolatban Berry elárulta, hogy nála az írás mindig megelőzi a rajzolást, hiszen így könnyebb alakítani a művet, és megengedheti magának, hogy kövesse a történetek kanyargását, hogy játsszon velük, mint egy kirakóssal, és hogy az apróságokban nagyobb dolgokat fedezhessen fel.

Nála a szöveg szinte cseppfolyós: többször újraszerkeszti a munkafolyamat során, majd intuitív, izgalmas módon rendezi buborékokba. Evens elmondása szerint minden könyve máshogy áll össze: előfordult például, hogy valami zavarba ejtő, kínos epizódra volt szüksége, ezért kiment az utcára, és egy leánybúcsús társaságnak köszönhetően maga is átélhette a jelenetet, amit hazaérve azonnal le is rajzolt. A Panther esetében egyszerű koncepcióval dolgozott, a történet „levélről levélre” adta magát, a The City of Belgium viszont ezer mag volt egy kertben, a hajtásokat pedig újra és újra le kellett vágnia, hogy megszülethessen a nagy egész. Elmondta azt is, hogy a könyvei mindig apró jegyzetekből indulnak ki, amik a folyamat végére két-három füzetet is megtöltenek. Ezek után kezdődik az anyag elrendezése, ami annál izgalmasabb, minél bonyolultabb az ábrázolásra váró sztori. Szép megpróbálta kideríteni azt is, hogy jelenleg mihez gyűjt ötleteket Evens, de Berry a rá jellemző vidámsággal közbeszólt, és óva intette pályatársát: szerinte veszélyes ötletekről beszélni, mert még valaki megdicséri, és akkor az alkotó úgy érzi, már meg sem kell valósítania őket.

A beszélgetés végéhez közeledve Szép komolyabb témákról is kérdezte a vendégeket, hiszen mindkettejük pályáján szerepet kap a depresszió: sötét, rejtélyes és magányos világokkal dolgoznak, amik megcáfolják a sztereotípiát, miszerint a képregények csak szórakoztatóak lehetnek.

Berry elmondta, hogy több könyve született személyes élményből – reménytelenségből vagy éppen haragból –, például a politikai szatírái, Evens pedig azt árulta el, hogy a Panther egy különösen nehéz időszakban készült: depresszióval kezelték, ami egy idő után a munkájára is hatni kezdett.

A könyv első felét legjobban sikerült alkotásai közé sorolja, a befejezéssel azonban saját bevallása szerint erőszakot tett a szövegen, amit már később sem volt képes kijavítani – a karakterei elbátortalanodtak, és a történet sem működött megfelelően.

Zárásként szó esett még regények és képregények viszonyáról. Berry szerint a képregény szabadabb műfaj, ezáltal sokkal meglepőbb, manipulatívabb is tud lenni: az olvasóra gyakorolt hatás elkerülhetetlen. Ironikus felhanggal hozzátette ugyanakkor, hogy ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, inkább a graphic novel (rajzolt regény) kifejezéssel illeti a munkáit.

A közönség nevetéssel és tapssal köszöntötte a két vendéget, akik természetesen dedikáltak is az est folyamán. Bár a formális programok véget értek, a képregényünnep egyik legizgalmasabb újdonsága csak ezek után következett: Cserkuti Dávid, Molnár Rebeka, Oravecz Gergely, Lamm Lenke, Mikus Dóra, László Márk, Tóth Luca és Brecht Evens Pátkai Rozina és dj Bernáthy szettjére improvizáltak a kivetítőn, miközben a vendégek a rajzolt koncertre táncolhattak és bulizhattak.

Fotók: Stepmotions