film
A felpattanó szemhéjak és fekete íriszek filmje ez: a vízbefúlt, kocsonyás gyermek iszamosan kísért és szilánkosra roncsolódnak a végtagok, de végül valaki mindig leselkedik a bozótban. A történet több szóra nem is érdemes. Egyrészt, mert akaratlanul még azt a keveset is elvehetjük a filmtől, amije van; másrészt, mert olyan pontosan másolja hasonszőrű fajtársainak felépítettségét és működési mechanizmusait, hogy az ismert receptet követve magunk is kitalálhatjuk, mire is fut ki az egész. A film célközönsége így két bázisú. Ugyanis kizárólag azok élvezhetik, akik kedvelik a kísértethistóriákat és tudósi következetességgel nézik végig a japán szubzsáner minden mimikri-darabját; továbbá akik a legnagyobb élvezetet a pazar CGI-látványban lelik.
Rigoberto Castañeda munkája kimagasló, ami e műfaj hagyományának ismeretét és eszköztárának használatát illeti; azonban cseppet sem invenciózus. Sokkal inkább egy tiráda-parádé: az alműfaj minden fecsegő sablonját és ostoba kliséjét számbavételezi és felvonultatja. Csak azok örülhetnek a filmnek, akik tudják, hogy most meg fognak ijedni, és örülnek, hogy tudják és örvendnek amikor ez bekövetkezik. A történetvezetés tehát teljességgel kiszámítható, úgyszólván jósolni lehet a filmből; a fordulat fogalma nem létezik többé: amit a film meglepőnek és megrendítőnek szán, a zsáner kódjából felfejthető. A sajátságos suspense elemek mint stílusjegyek (ha azokat gépiesen másolják, és itt ez történik) önmagukat számolják fel, oltják ki.
Ezért mélységesen unalmas a 31. kilométer. Nem is lehet más, míg nem függetlenedik szellemében - a mexikói filmgyártást ugyanis egyelőre a japán horror kísértete járja be. A 31. kilométer pedig magának a műfajnak kísértet-metaforája: a japán horror halovány hasonmása. Alig felismerhető, és nem teljes értékű ebben a formában.
A számítógép-animált képsorokat roppant pontossággal és igényességgel komponálták meg – sajnálatos tény ugyanakkor, hogy láthatólag túltesznek az élőszereplős jelenetek megszerkesztettségén. Castañeda rendkívüli képi fantáziáról, vizuális érzékenységről és mértéktartásról(!) tesz tanúbizonyságot; elhanyagolja azonban színészeit. Az élőszereplős képsorok statikus, gyakran tv-filmes kompozíciói, az igénytelenül megírt párbeszédek és ennek távoli folyományaként a dramaturgiailag kidolgozatlan történet egy csapongó, mexikói szappanoperához teszik hasonlatossá a filmet: szereplők jönnek-mennek, a közöttük fennálló viszonyok elnagyoltan és sekélyesen ábrázoltatnak, egy - mint utólag kiderül - kulcsfontosságú karakter pedig csak a filmidő felénél lett kínnal-keservvel belemesélve a történetbe, hogy aztán minden lényeges háttér-információt egy levegővétellel mondjon fel főhőseinknek. A szerző tehát gyönyörű képekben fogalmaz ugyan, de cseppet sem ügyel a történetre és színészei is pocsékul játszanak.
Mindent összevetve, a 31. kilométer csak egy üres Hollywood-wannabe: más, több akar lenni, mint ami. A DVD kiadás pedig - bár alacson árkategóriás - arcpirítóan puritán: semmi értelmes extra - hacsak a mozi-előzetest annak nem tekintjük.