M. Nagy Miklós nem véletlenül utalt Szorokin látogatására ünnepként: a százfős nagyterem megtelt látogatókkal, sőt, a nagy érdeklődésre való tekintettel a kávéház felső szintjén kivetítőn is lehetett követni a beszélgetést, a program lezárultával pedig az utcán kanyargott a dedikálásra várók sora. Az öröm azonban mégsem lehetett felhőtlen, hiszen a szerző és fordítója legutóbbi beszélgetése óta nagyot fordult a világ: kitört a háború. Szorokin kezdésként kifejezte háláját az olvasói felé, hiszen szerinte nemcsak fegyverekkel lehet harcolni, nemcsak az erőszak mozdíthatja előre az emberek túlélését, hanem a kultúra, az irodalom is segíthet. Bevallotta ugyanakkor – ahogy ő fogalmazott –, alulértékelte Putyin őrültségét: amikor a háború kezdete előtt két nappal feleségével Berlinbe repültek, még nem hitte, hogy valóban megtörténhet, ami azóta a mindennapi valóságunk részévé vált.

Egyik napról a másikra fogalmazódott meg benne az axióma, miszerint az élet csakugyan kegyetlenebb, mint az irodalom, és olykor még a legkeményebb szöveg is tehetetlen a realitással szemben.

A szerző azóta Berlinben él, és bár vonzza a szülőföld, a barátok közelsége, egyelőre nem tervez visszatérni Oroszországba. A közönség egyszerre kezdett tapsolni, amikor Szorokin azzal zárta a gondolatmenetét, hogy várja Ukrajna győzelmét.

Nabokov, Dovlatov vagy éppen Brodszkij példáját tekintve M. Nagy szerint az emigráns lét akár büszkeségre is okot adhatna, hiszen nagy írók sorsa ez. Szorokin azonban inkább tragikusnak értékeli ezt a döntést, hiszen nem szabad választásból, hanem kényszerből születik. Az orosz irodalom egy egész generációja, az „ezüstkor” alkotói mind megvették ezt az egy irányba szóló jegyet, és bár a vágy megvolt bennük a hazatérésre, ez sosem volt valódi opció számukra.

Az orosz föld, a természet visszavár, a világ azonban nemcsak tavakból és fákból áll; a nyírfák mögül ugyanis emberek jönnek elő, akik készek a gonoszságra.

Ez egy mérgezett természet, ami már nem fogad be. Egy ilyen a környezetben pedig az irodalom helyzete is bizonytalan, és bár két hónappal ezelőtt a szerző De feminis című elbeszéléskötete még megjelenhetett, elképzelhető, hogy hamarosan olyan idők jönnek, amikor egyáltalán nem lehet majd könyvekről beszélni.

M. Nagy ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy számos orosz író – például Lebegyev vagy Akunyin – írt az utóbbi időben tanulmányokat, cikkeket a jelenlegi helyzetről, de szépirodalmi alkotások nem születtek. Szorokin szerint egy írónak mindig idő kell, hogy megfigyelje az objektumot, azonban, ha az minden nap változik, ha vér fröcsög, és a szenvedés realitásában kell élnünk, az mind egzisztenciális, mind esztétikai szempontból megragadhatatlan. Ő maga is publikál a témáról nyugati lapokban: a Guardian hasábjain például a tőle megszokott szókimondó stílusban fogalmazta meg a provokatív állítást, miszerint nem Amerika, hanem az oroszok a felelősek a történtekért, mert nem úgy reagáltak a diktatúra jeleire, ahogy kellett volna.

Szerinte az orosz állam a 16. századtól kezdve ugyanabban a konstrukcióban létezik: egy piramist alkot, aminek a tetején egyetlen ember ül, akit hol cárnak, hol elnöknek hívnak, és aki minden létező joggal rendelkezik.

A vad, kegyetlen, felfoghatatlannak tűnő háborút nem nyugati játszmák, hanem ez a piramis okozta, amit az emberek nem döntöttek szét, amikor megtehették volna.

A továbbiakban Katona László előadásában hallhattunk egy részletet Az oprisnyik egy napja című, Szőke Katalin fordításában megjelent regényből, melynek friss recepciója állítja, hogy Szorokin az oroszok jövőjét írta meg 2006-ban. Az elhangzó szöveg egy színházi jelenetet ábrázol Kár a gőzért címmel. Sötét van, fúj a szél, a színpad közepén a „Harmadik Nyugati Cső” kanyarog. A zárszelep mellett egy csapat vakondok tűnik fel, egyikük kiengedi a gázt, mire egy határőr sugárfegyverrel széthasítja a „diverzáns” testét, majd hárman is „legényes szellentést” eresztenek a csőbe. A herceg azonban hibát talál a forgatókönyvben, az orosz szellentéssel ugyanis fűteni lehet Európában, és különben is, a vakondokos jelenetnél túl sok a belsőség. A szerző elmondta, hogy a kötet első recenziói „Szorokin személyes fantáziáiról” szóltak, később azonban jövőbelátásról kezdtek beszélni. Ez nyilvánvalóan túlzás, azonban az írók valóban rendelkeznek egy különleges belső antennával, valamiféle intuícióval, mely meglepő és revelatív szövegeket eredményezhet.

A művek fogadtatása ugyanakkor nem minden esetben volt pozitív: a Kékháj megjelenése után egy fiatal, putyinista szervezet a Bolsoj Színház előtt Csajkovszkij zenéjére dobálta a szerző széttépett könyveit egy WC-be. Szorokin szerint ezek még „puha idők” voltak, azonban a fokozatos rombolás mára túl messzire ment. A szabad televízió és a nyomtatott sajtó után ma már európai városok, fiatal életek dőlnek romba. Az említett botrány a kezdetekben ment végbe, amikor még sokan hittek benne, hogy szükség van Putyinra ahhoz, hogy megőrizzék a 90-es évek vívmányait – például a szabadpiacot –, és hogy ez a szabad gazdaság „felneveli” majd a társadalmat. A diktátorok viszont kihasználják a népet, a szorongató helyzetből pedig egyre nehezebb kiutat találni.

A Kékháj szövegében nagy orosz írók klónjai is előkerülnek, és a szerző is több ízben szól saját hangján az olvasókhoz. Ehhez kapcsolódva M. Nagy arra volt kíváncsi, hogy mit jelent ma a klasszikus orosz irodalom, hogy vajon újraértékelődik-e a helyzet fényében. Szorokin egy fényképet említett, amit a napokban látott Kijev egy utcájáról: Puskin portréja a szemetesben hevert, csakúgy, mint számos Goethe-kötet a második világháború alatt. A háborúk azonban elmúlnak, az irodalom pedig visszatér. Bár egyes szövegekbe sok mindent bele lehet magyarázni – gondoljunk például Nietzschére –, az irodalom valójában mindig szabad, és a békét hozza el.

M. Nagy rámutatott, hogy Szorokin több korábbi interjúban említette, hogy nem érdekli a politika, majd arra kérte a szerzőt, hogy meséljen a változási folyamatról, melynek eredményeképpen felébredt benne a polgár, és más hangon kezdett írni. A szerző szerint természetes folyamat, hogy változnak az idők, és mivel maga is az időben él, ő is változik, öregszik, másképp kezd látni bizonyos dolgokat. Vannak olyan írók, akik mintha egy regény fejezeteit írnák egész életükben, de ő nem ilyen. Neki minden könyvénél az a célja, hogy saját magát is meglepje, hogy valami újat fedezzen fel, így amikor elkezdett kialakulni benne egy állampolgári álláspont, egyáltalán nem bánta azt – sőt, igyekezett új íróként megragadni az új lehetőséget.

A továbbiakban M. Nagy Miklós A négyek szíve című kötetről kérdezte a szerzőt, ami Magyarországon szeptember 20-án jelent meg Hetényi Zsuzsa fordításában a Gondolat Kiadónál. Kiderült, hogy több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a Krétakör Színház bemutatta A jég adaptációját, a rendező, Mundruczó Kornél eredetileg A négyek szívét szerette volna színre vinni, Szorokin azonban ezt akkor nem tartotta kivitelezhetőnek. Ma már úgy gondolja, nagyon aktuális film készülhetne a mű alapján a szétesett Szovjetunióról. Szerinte nem véletlen, hogy a könyv sokkolja az olvasókat: ez a legkeményebb szövege, melynek kiadása után hét évig nem is kezdett új regénybe.

M. Nagy szintén kihangsúlyozta, hogy bár Szorokin írásaiban visszatérő motívumok a kegyetlenség, az erőszak és a szadizmus, A négyek szíve hatványozottan hozza ezeket játékba – megöl, megkínoz, megsemmisít mindent és mindenkit, úgy, hogy közben történelmi realizmus marad.

Amerikában például több tanulmány vizsgálja a szöveg és a közelmúltban történt bucsai mészárlás párhuzamát. A szerző ezzel kapcsolatban hozzátette, hogy sokan kérdezik, miért van ennyi erőszak a könyveiben, pedig a 20. század maga volt az erőszak Oroszország és Európa számára. Évekig tartó genocídium, az emberi nem ellen elkövetett bűnök sorozata volt ez a kor, melyben a félelem mindent átitatott: ott volt az utcákon, az óvodákban, az iskolákban, és genetikai szinten ivódott bele az emberekbe, magával hozva az önmegsemmisítés egyre erőteljesebben artikulálódó vágyát. A sztálinizmus rendszerét az erőszak működtette, ahogy Putyin is erre támaszkodva rombol, és fosztja meg az embereket a választási lehetőségeiktől.

A regényből Péterfy Bori előadásában hallhattunk részletet, melyben egy idős asszony meséli el az életét, kezdve onnét, hogy apját bolsevikok lőtték agyon, majd anyját is megölték, őt magát pedig hónapokig kínozták, egészen odáig, hogy már nem ismerte fel magát a fürdő tükrében a meztelen nők között.

A lágeréletet lehetetlen elképzelni” – tudjuk meg a beszámolójából, mielőtt még acélhurok kerül a nyakára, és szenvedésekkel, kínokkal teli útja végleg véget ér.

Nemcsak ez a regény foglalkozik a sztálini táborokkal: a téma az M. Nagy Miklós által fordított Garin doktorban is fontos szerepet kap, ami szintén disztópia, azonban – szokatlan módon – happy enddel végződik. A szerző elmondta, hogy ez a könyv a korábbi Hóvihar folytatása, utazó- és vándorregény, mely 2060 körül, egy geopolitikai szempontból megváltozott világban játszódik. A főhős maga is komoly átalakuláson ment keresztül az eltelt évek alatt, mind fizikailag, mind lelkileg, útját pedig ezúttal egy részekre szakadt országon és irodalmi romokon át követhetjük. A szerelmi szállal kapcsolatban a szerző csak annyit mondott, ez egy új tapasztalat: átélte.

A beszélgetés lezárásához közeledve a közönségnek is lehetősége nyílt kérdéseket feltenni. Egy fiatal lány arra volt kíváncsi, hogy amikor genetikailag kódolt erőszakról beszélünk az oroszokkal kapcsolatban, nem hárítjuk-e el róluk a felelősséget a jövőt illetően. A szerző ismét a Bucsában történteket hozta fel, és hangsúlyozta, hogy az ott elkövetett bűnökért nem kiképzett szakemberek, hanem fiatal fiúk voltak felelősek, az pedig megválaszolhatatlan ontológiai kérdés, hogy miért tették, amit tettek. A jövővel kapcsolatban viszont Berlin jutott eszébe. Elmondta, hogy amikor lakást vettek a városban, a párizsi kiadója azt mondta neki, „gratulálok, Vlagyimir, Európa legdemokratikusabb városában fogsz élni” – mindazon események ellenére, amiknek ez a hely egykor otthont adott. A németek az évek során átélték a múlt tudatosítását, a megbánást, és megtisztultak a bűnöktől. Hinnünk kell abban, hogy az oroszokra is ez vár.

Az est hamar a végéhez érkezett, a PesText azonban még számos izgalmas programmal készül az érdeklődők számára: szeptember 28-án többek között V4-es költészeti esttel, csütörtökön képregénynappal várják a látogatókat, pénteken Sjón izlandi költő, regényíró, szövegíró és forgatókönyvíró érkezik, szombaton pedig a Fiatal Írók Szövetségének irodalmi díját, a Csáth Géza-díjat adják át. A Prae Kiadó programjai közt csütörtökön Pierre Vasarely Kárpáti Kata muzeológussal beszélget a Vasarely regényes évszázada című könyvéről 13 órától, szombaton 16 órától pedig Witold Szabłowski mesél Molnár B. Tamásnak az Így etesd a diktátorod című könyvről.

Fotók: Stepmotions