Egy kisvárosi lányneveldében kezdődik Jean-Claude Mourlevat francia gyermek-és ifjúsági szerző Cantabile – A szabadság szele című regénye. Egy különös mikrouniverzum ez, egyenruhába öltöztetett gyerekek átneveldéje, melynek legfőbb célja, hogy megakadályozza a „gaz szárba szökkenését”. Gyermekként az Astrid Lindgren-emlékdíjas író is nyolc évet töltött egy intézetben, ahol szigorú szabályok szerint kellett léteznie, akárcsak a regény tizenöt éves főhőseinek, Helennek és a csodálatos énekhangú Milenának. „Tilos énekelni és minden olyan éneket hallgatni, ami nem szerepel a tantervben”, áll a házszabályzat 42. cikkelyében, így Milena csak nagyon ritkán, lopva dalol sorstársainak, akik ámulva hallgatják lélekmelengető hangját. Hozzá hasonlóan egyik növendék sem emlékszik a családjára, csak apránként derül fény arra, hogy szüleiket a fennálló, tekintélyelvű rezsim legyilkolta, őket pedig a nép ellensége béklyóval ebbe a földi pokolba száműzte.

A rendszer barbárjai a Falanx égisze alatt cselekednek, vezetőjük az a Gus Van Vlyck, akit Milena operaénekesnő édesanyjához fűződő régi emlékek kísértenek és ösztönöznek folyamatosan a kegyetlen bosszúra. „Ezek az emberek nem olyanok, mint önök vagy én”, és „veszélyt jelentenek a társadalmunkra, akárcsak egykoron szüleik” - agitálja a vérszomjas férfi az intézet tantestületét, míg ki nem derül véletlenül, hogy egy kislánynak nyoma veszett, egy fiúintézetbéli sorstársával egyetemben. A példátlan esemény egy szabadságharc kezdete: lavinák sorozatát indítja el, melynek során bizarr kép rajzolódik ki a teljes miliőről.

Az intézeten belüli vér- és dacszövetség a szolidaritás apró szigetévé varázsolja a fegyházhoz hasonlóan szigorú intézményt. Az agyonszabályozott szürkeséget csupán egy kép színezi, az árvaház zárkájának egyik gerendájára festett apró égbolt, fehér felhővel és egy szárnyát kiterjesztő madárral. A lányok számára ez a kopott kép válik a hőn áhított szabadság legfőbb szimbólumává, ami szájról szájra terjed az osztályok között. Annak is ott él szívében, aki sohasem került be a cellába, tehát még nem is láthatta. A jelkép a könyv borítóján, Rofusz Kinga gyönyörű illusztrációján is megjelenik, ahogy a lányok is folyamatosan vissza-visszatérnek hozzá gondolataikban. Ez az aprócska színfolt időnként felsejlik a teljes reményvesztettség sötétségében.

Mourlevat, a tündérmese és a fantasy mestere mindkét műfajból csöpögtetett regényébe, talán a kettő magától értetődő jelenléte teszi túlságosan is életszerűvé és korunk viszonylatában is értelmezhetővé a helyzeteket.

A képzeletbeli városka egy acélszínű folyó és az Észak sötét dombjai között terül el. Nincsenek városnevek, csak tájak, falvak és a főváros. A korszakot, amelyben a történet játszódik, szintén nehéz lenne megfejteni, hiszen üvegajtós személyzeti lift, kurblival indítható autó, öntöttvas tűzhely, és edzőterem egyaránt felbukkan benne. A kor és a helyszín behatárolhatatlansága bizonytalanságot kelt az emberben, és ezt csak fokozza a hideg, sötét intézet és az ugyancsak komor októberi időjárás. Szegénynegyed, kocsmák és semmirekellők is éppúgy fellelhetők, mint bármelyik településen, ami viszont a fantasy és a vallás irányába elemeli a történetet, az a vigasztalóasszonyok dombja. Vigasztaló Szűz Mária leszármazottai arra hivatottak, hogy időnként édesanyapótlékot és gyónási lehetőséget biztosítsanak az árváknak. Míg ezen hölgyek angol és német hangzású keresztneveket viselnek, akárcsak az intézeti fiatalok, addig a rezsim alattvalói – a Durbincs, Tank és Csontváz nevű felügyelőtanárokat is beleértve – csupán gúnyneveket birtokolnak. Szintén a fantasy vonalat erősíti a ló-emberek és a fáraókról elnevezett kutya-emberek jelenléte. Míg előbbiek a fény, utóbbiak a sötétség oldalán harcolnak.

A tündérmesékhez hasonlóan, az angyalian jók és az ördögien gonoszak sora viszonylag hamar kirajzolódik a több szálon futó cselekmény során. Az ember kétféle álarcát viselő szereplők jellemvonásába csak ritkán vegyül egy kis adag az ellenkező pólusból, ilyenkor érzékelhető leginkább emberi mivoltuk, legyen szó a fővezér muzsika iránti szenvedélyéről, vagy éppen az önvédelemből gyilkoló kamaszfiúról. A titkosrendőrökből, besúgókból és gladiátorviadalokból összetevődő rendőrállam képében Mourlevat többféle tekintélyelven alapuló diktatúrát von össze, aminek a falansztert is felidéző Falanx elnevezést adja. A minden ízében kegyetlen rezsim főként azért nyomasztó, mert rendkívül sok hasonlóságot mutat a néhol manapság is fennálló rendekkel. A szerző az elnyomók legfőbb potenciális ellenfeleként kamaszokat választ, ezzel is jelezve, hogy az igaz eszme követőit ki lehet irtani, de a szabadság vágya a felnövekvő generációval mindig újratermelődik.

Az ének, illetve az éneklés allegóriaként vonul végig a regényen, mint afféle lelki védőpáncél, vagy a szabadság hangja. A könyv címe annyit tesz, énekelhető: a Cantabile az olasz cantare, vagyis énekelni szóból származik, ugyanakkor egy zenei utasítás is, jelentése énekelve, a zenét kidomborítva. A hangszeres zenében az emberi hangot imitáló stílust jelzi. Az egész regényt áthatja a zeneiség, feltűnnek a Milena által énekelt dalszövegek, az olvasó szinte hallani véli a különleges hangszínen előadott énekeket, ami a történet kulcsfontosságú pillanatiban egyetlen hősi himnuszba forrasztja a szíveket. A könyv végén QR-kódok rejtik a tragikus sorsú énekművész Kathleen Ferrier felvételeit, mintegy zenei lecsengést biztosítva a lélekemelő történethez.

A francia író helyenként váratlanul felbukkanó humorral oldja a regény nyomasztó hangulatát. Úgy mesél az önkényuralomról, hogy közben egyre inkább elérhető közelségbe helyezi a hőn áhított szabadságot, ami mindig összekapcsolódik a művészettel és a szeretettel - míg a diktatúra emberei a gyűlöletre szítják egymást, az ellenállók a feltétel nélküli szeretetet hirdetik. Talán túlidealizált ez a világ, de a barbárság rettenetére csakis ez a válasz lehetséges. Mindennek természeti leképezéseként a havazás hoz némi enyhülést, tisztulást a hideg és kilátástalan szürkeségben, s a regény végén a tavasz teljes felszabadulást. A valósággal néhol hátborzongatóan összecsengő fantáziavilágban tehát győz a jó, akárcsak a tündérmesékben, az ember szívében mégis ott marad a megforgatott tőr nyoma, amikor becsukja a könyvet. Kellenek még azok a csodás operaáriák, és az a semmihez sem hasonlítható hangszín, mely a Cantabile megírására ihlette a szerzőt, ami lélektől lélekig hatol, és ami talán megnyugvást és reményt jelenthet, amikor úgy tűnik, hogy a sötétség be akarja borítani az egész világot.

A regény szerzője a PesText rendezvénysorozat vendége volt, a beszélgetésről szóló tudósítás itt olvasható.