Nemcsak kint félnek, hanem bent is. Nemcsak a feketéket nyomasztják a gyarmatosító fehérek, kirekesztetté válnak az elnyomók is. A két oldal között nincs átjárás, ezt tükrözi a térelrendezés is. A nézők két oldalon, egymással szemben ülnek, csak az egész előcsarnokot megkerülve lehet átjutni a másik oldalra. A különbségek pedig egyszerre tökéletesen jelentéktelenné válnak, amikor Leone kijelenti: a sors úgy is hozhatta volna, hogy feketének születik. Egyetlen szerencsétlenségének azt vallja, hogy fehér, így Albury sosem lehet az övé. Furcsa átalakuláson megy át: Párizst maga mögött hagyva jut Horn menyasszonyaként Afrikába, sokáig ki sem lép szűkre szabott szobájából, ami leginkább egy konténerre emlékeztet, végül mégis ő járja be a leghosszabb utat, testbe írt jelekkel kell távoznia. Áthidalja a nyelvek közötti különbségeket is, mindenhogy képes megérteni Alburyt, de alakja nem merül ki egy lezárható értelmezésben: ruhái váltogatásának megfelelően hol démonként, hol áldozatként, hol rituális tettet végrehajtó boszorkányként mutatkozik meg. Tóth Anita kiteljesedik a darabban, Leone-jának a civilizáció minden felesleges hordalékát sikerül ledobnia magáról, s a mesterségesből a természetes állapotba kerülnie francia nőként.

A darab egészét a kettősségek határozzák meg, s ezt tökéletesen jelenítik meg Zsótér Sándor rendezésének legapróbb mozzanatai. Az ellentétek köré épül minden, az emberi kapcsolatok kerülnek középpontba, de mindig más-más nézőpontból esnek vizsgálat alá. A világosság és sötétség végletei közé illeszkedik a kékes félhomály, s míg a fekete Albury szinte végig az árnyékban mozog, addig a többiek, a fehérek fényben állnak. Az előadás legfontosabb kellékei a hordozható, fából készült, hol falnak, hol barikádnak megfeleltethető elemek, amelyek ugyanúgy védelmet nyújthatnak, mint a sötétség. A Fekete Ernő alakította Albury mindig árnyékként van jelen, kísért, bosszút áll fivére meggyilkolásáért a lelkeken, akár a gyötrő lelkiismeret.

Titokzatosságát csak tovább erősítik Tallér Zsófia éjszakai hangjai, amelyek hol állattól, hol embertől származnak. Albury jóslata beteljesedik, amely szerint egy megölt skorpió mindig visszajön. Ő csak a testet akarja, amelynek szimbolikája mindvégig működik, a testet, amelyet a nők másnap már nem találtak. Koltes jegyzeteiben azt írja, hogy a halott Nouofia anyja fehér festékkel fedte be fia arcát, hogy a halál ne ismerje fel annak, aki. Az elnyomás mélyen beivódott megléte ez: a naiv asszony félelme attól, hogy a halál is válogat.

Horn (Hajduk Károly), az építésvezető kiemelkedik eleganciájával (a jelmezekkel is alátámasztott ellentétek Benedek Marit dicsérik), ám ez nagyon mesterkéltnek hat a fojtogató hőségben, játékmániája idegesítő, nem képes döntéseket hozni. A társa elleni gyilkosság tervezgetését a legtermészetesebb dolognak tartja, a "mindent a cél érdekében" elv határozza meg életét, saját törvényei szentek és sérthetetlenek, amelyeknek engedelmeskedni erény. A darab öncélú tűzijátékával zárul, budapesti képeket kivetítve az egyenetlen falakra és a nézőkre, szereplőkre egyaránt. Cal halálának ideje is ez, a végzetszerűséget fokozza, hogy ezalatt Schubert Rémkirálya hallható kissé eltorzított változatban, a megszokottnál erősebb hangon.

A már-már az őrület szélén álló mérnök, Cal tudatát szintén meghatározza egy rögeszme: elvesztett kutyája, amelynek folyamatosan hallja az ugatását. Keresztes Tamás új arcát mutatja meg, felszínre kerül valami egészen sötét és ördögi a személyiségéből. Ő ontotta ki Nouofia életét, amiről Horn is tud, s a testet eltüntette, életre keltve ezzel a bennszülöttek haragját.

Koltes darabja Beckett-tel mutat némi párhuzamot: a várakozás – Albury várakozása a testre, amelyet soha nem kaphat meg – áll a fókuszban, a kör nem zárul be, Cal halála után sincs feloldozás. A kapcsolatok kusza hálójának drámája ez, Koltes nem moralizál, nem a fekete–fehér ellentét áll a középpontban, nem a társadalmi egyenlőtlenségekre hívja fel a figyelmet, azt hiszem, nem is erre van szükség. Zsótér rendezésében éppen ezt a motívumot hozza át leginkább: a darab szereplői önmaguk foglyai, aki megpróbál kitörni, annak sem megy. Mindannyiuk személyisége ellentmondásos, ezt olykor hosszasan analizálják is a túlírt monológokban – ez a technika alapvetően jellemző a francia szerzőre. Abszurd dialógusok hangzanak el egy inkább metafizikai, mintsem valós térben. A fapadlón nehezen lehet járni, a kutyaházból nehézkesen lehet előbújni, s ezek mind-mind mutatják a személyiség feltárásának nehézségeit is. Ambivalens a szereplők egymáshoz fűződő viszonya, önmagukról alkotott képe és a színész és szereplő közötti távolság is. Nincs átjárás, tudatfolyamok áradnak, amelyek sosem érnek véget, egy ilyen világban legalábbis semmiképpen sem.


Bernard-Marie Koltes:
A néger és a kutyák harca

Fordította: Ungár Júlia

Horn, építésvezető: Hajduk Károly
Albury, fekete, titokzatos módon jutott be a telepre: Fekete Ernő
Leone, nő, Horn hívta ide: Tóth Anita
Cal, harmincas mérnök: Keresztes Tamás

Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
Zene: Tallér Zsófia
Rendező: Zsótér Sándor

Bemutató: 2008. május 15., Kamra