Színháztudományi kötetként olvasva Deres Kornélia új, Besúgó Rómeó és meglékelt Yorick című könyvét meglepő az a médiaelméleti nyelvezet, azok a filozófiai fogalmak, amelyeket a kötetben működtet. Olykor nehezen érthetőnek tűnik, azonban a szerző konzekvensen használja, így egységesnek hat, és látszik, hogy interdiszciplináris problémákat tárgyal. A következőkben éppen ezért én is ezeket a fogalmakat igyekszem használni, ezzel is próbára téve azok  beépíthetőségét a színházi közbeszédbe.

A kötet hazai és világszínházi példákon keresztül mutatja fel a dokumentumszínház felelősségét, a politikai színház formáival való rokonságát. A dokumentumszínház a kortárs témák feldolgozásának, a mindenkori igazság keresésének egyik legadekvátabb formája, épp ezért elkerülhetetlen annak tudatosítása, hogy a valóság mindig bizonyos mediális, ideológiai, kulturális keretek között jöhet csupán létre. A kötet leszögezi, hogy a dokumentumszínháznak felelőssége reflektálni a valóság minduntalan újraalkotó természetére, a dokumentumok kiválogatásának és szerkesztésének manipulatív eljárásaira, a személyes nézőpontok töredékességére és magára az alkotói munkamódszerre is (interjúzás, önéletrajzi civil történetek, újonnan létrehozott  akció-alapú dokumentumok, történeti dokumentumok drámává szervezése), ami alapjaiban határozza meg az előadások formáját, értelmezési kereteit.

Deres könyve a dokumentumszínháznak olyan kísérleti megvalósulásait mutatja fel, melyeken keresztül a fenti kérdések izgalmasan válnak megragadhatóvá. Kelemen Kristóf három előadását trilógiaként elemzi, aminek részeként a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (2016) civil szakértők egyéni történeteit helyezi a középpontba, a Magyar akác post-fact dokumentumszínházként viszi színre a valóság eltérítését, a Megfigyelők viszont mint fiktív történet folytat párbeszédet a játszott és jelentett valóságok dinamikáival. A három előadásban közös a rendszerkritika igénye, hiszen mindegyik a magyar múlt és jelen tabusított kérdéseit tárgyalja.

A Rimini Protokoll előadásait a dokumentumszínház és immerzív színház keresztmetszetében vizsgálja a kötet. A társulat egyik sajátossága ugyanis, hogy a dokumentumok szerzői, tulajdonosai és előadói egybeesnek, így mindenkor kortárs civil történeteket dolgoznak fel (például a bolgár kamionsofőrök mindennapjai, az indiai telefonközpontosok és a nyugati kapitalista társadalom felhasználóinak kapcsolata). A “valóság-szakértők” bevezetése mellett a Rimini Protokoll előadásaiban a nézők is valós résztvevővé válnak, így ezek az események tényleges találkozásokra, párbeszédekre adnak lehetőséget.

Deres Kornélia a hazai performanszművészetből két példát említ, melyek az újrajátszás konkrét megvalósulását valósították meg. A Természetes Vészek Kollektíva Eleven tér (1986) című előadásából Bozsik Yvette akcióját, üvegdobozba való bezártságát 2012-ben Góbi Rita ismételte meg. Az újrajátszás így a vasfüggöny mögötti klausztrofóbia, valamint a rendszerváltás utáni, technikai és társadalmi rendszerekbe való bezártságot olvasta egymásra. A két előadás testalapú archiválási gyakorlatként lépett egymással kölcsönhatásba.

A Wooster Group Hamletjét Deres az újrajátszásnak megint egy újabb formájaként hozza példának. Elizabeth LeCompte szerteágazó textuális és performatív idézethálózatokkal,  újrahasznosított szövegekkel, hang-és képanyagokkal egy egész kultúrtörténeti keretet hozott mozgásba, ikonikus Hamlet-előadásokat és filmeket megidézve, újrahasznosítva. A hitelesség és az eredet kérdésének felvetésén keresztül pedig a médiakor társadalmának észlelési szokásairól tudott beszélni.

A kötet a hazai közelmúltból hozza példának a Dohány utca 20. alól a 23. utcába, New Yorkba emigrált Squat Theater történetét. Az archívum működését érzékeltető abszurd példa, hogy a Lakásszínház előadásairól szóló „Horgászok” aktát az előadások egyik aktív résztvevője és nézője vezette, az állambiztonsági megőrzésben így hosszú, akár valós színházi szempontokat is felvető elemzés olvasható Halász Péterék előadásairól. A Dohány utcai Lakásszínház emlékezetére máig hatással van az is, hogy az 1976-os emigrációkor mit vittek magukkal, milyen anyagokat bíztak másra, mit hagytak hátra.

A Dohány utcai Lakásszínház történetén keresztül Deres Kornélia arra is felhívja a figyelmet, hogy az öndokumentáció mennyire meghatározó része a művészeti munkának. Kifejti, hogy egy-egy alkotói életmű örökségét miként befolyásolják azok a szereplők is, akik a hagyományozódás egy-egy időszeletében gondoskodnak a dokumentumokról. Vagyis az alkotók saját emlékezetüket az öndokumentáció, a saját munkákról való leiratok által tudják alakítani és védelmezni, melyek beépülnek az archívumokba a szóbeli elbeszélések, titkos jelentések mellé, és a kortárs újrajátszások, konferenciák, kiállítások számára is fontos források lesznek. Melyek aztán újra az archívum részévé válnak.

A kötet így a színháztörténeti példák által képes érthetővé tenni az archívum tágabb jelentését: az a hely, ahol a történelmet folyamatosan újraalkotják, és aminek alapvető befolyása van a mindenkori jelen valóságszemléletére is.

Végül pedig a test mint archívum elképzelésével vezeti be azt a gondolatot, miszerint a test képes lehet biztosítani a múlthoz, annak történeteihez egy újfajta, aktív kapcsolódást. Ahogy az archívumokban tárolt dokumentumok is az egykor cselekvő test lenyomatai, az élő test lehet képes az eseményalapú kapcsolódási felületeken, párbeszédeken keresztül leginkább mozgásba hozni a múltat.

Deres Kornélia: Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick
Dokumentumszínház, újrajátszás és az archívumok felnyitása

Kronosz Könyvkiadó, 2022