A színházi körökből érkező Florian Zeller 2020-ban elsöprő sikert aratott a saját drámájából készült filmmel, Az apával. Ebben az időskori demencia földi poklát jelenítette meg a nagyszerű Anthony Hopkins főszereplésével, aki ezért az alakításáért elnyerte második Oscar-díját. Az apa egyrészt érzékenyen ábrázolta korunk népbetegségét, másrészt bemutatta azt, milyen lelki teherrel jár a megbomlott elmeállapotú páciensek gondozása. A drámaíró filmrendezői debütálásában a modern film hagyományait követve felrúgta a lineáris történetmesélés szabályait és elmosta a határokat valóság és képzelet, múlt és jelen között, ezáltal a nézőt képes volt belehelyezni a főhős szellemi leépülésének egyre zavarosabb valóságába. 

© La Biennale di Venezia / Foto ASAC / G. Zucchiatti

A 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában bemutatott The Son Zeller első filmjéhez hasonlóan kamaradráma, melynek központi témája a kamaszkori depresszió, valamint annak megélése a fiú és a szülők szemszögéből. A történet helyszíne a mindig nyüzsgő New York, ahol mindenki rohan, így a főszereplő, Nicholas elvált szülei is állandóan elfoglaltak, idejük nagy részét a munka tölti ki, ezért nem veszik észre, hogy tinédzser fiúk egyre jobban elidegenedik tőlük és a depresszió jeleit mutatja. A fiatal srác reggelente elindul otthonról, ám iskola helyett céltalanul és magányosan járja New York utcáit. Mikor az anya, Kate tudomást szerez fia iskolakerüléséről, volt férjéhez, Peterhöz fordul segítségért. Az ügyvédként dolgozó Peter új feleségével és pár hónapos kisfiúkkal kezdett új életet egy dizájnosan berendezett apartmanban, és láthatólag elégedett az életével. 

Kate megnyugtatására a férfi másnap felkeresi Nicholast, és kérdőre vonja, de a fiú csak annyit mond, hogy nem érzi jól magát és nem találja a helyét, majd arra kéri apját, hogy hadd költözzön hozzájuk. Hamar kiderül, hogy a környezetváltozás (új lakhely, új iskola) nem orvosolják a problémát, épp ellenkezőleg Nicholas depressziója egyre csak súlyosbodik. Nyugtalanítóvá válik a viselkedése, ismét kihagyja az iskolát, hazudik a szüleinek, és nem tudja megmagyarázni, hogy mi fáj neki az életben, amikor pedig kés kerül elő az ágya alól, majd apja vadászpuskája iránt érdeklődik – és ennek rejtekhelyét a rendező csehovi módon újra és újra megmutatja –, a nézőt fojtogató érzés keríti hatalmába, hiszen nem tudhatjuk, hogy Nicholas mennyire elkeseredett, és hogy mihez fog folyamodni. Magában vagy másokban tesz majd kárt?

A The Son a fiatalabb Z-generáció egyre gyakoribb mentális problémáira hívja fel a figyelmet, ezáltal némileg didaktikus lesz. Az apa karakterén és az ő neveltetésén keresztül bepillantást nyerünk a nemzedékeken át öröklődő viselkedésmintákba és megrögzött szülői magatartásformába is. Peter washingtoni útja során meglátogatja apját, aki egyértelműen tudtára adja fiának, hogy a régi sérelmeken túl kellene lépni és fel kellene nőni. Peter az apjától örökölt nevelési elveket követi, melyek szerint nincs helye gyengeségnek, csak a kiváló teljesítmény és a sikerek elérése számít. Peter bármennyire is szeretne jó és megértő apa lenni, végső soron ugyanazokba a hibákba esik, mint amelyeket az apja vétett ellene. 

Nicholas lelkén nemcsak szülei válása ejt mély sebet, hanem a szülők által támasztott elvárásoknak sem tud megfelelni. Kate és Peter tehetetlenül nézik, ahogy az egykori mosolygós kisfiúból elszáll minden életkedv, önmagukat okolják, segíteni szeretnének, majd egy ponton túl komoly döntést kell meghozniuk, ami később súlyos következményt von maga után. 

A The Son (vagyis A fiú) nem ér fel Az apához. Florian Zeller második (saját művének) adaptációja tanító célzatú, a rendezés kimért és olykor manipulatív (játszik a néző empátiájával), különösen a túlgondolt befejezés problémás. A színészek azonban meggyőző alakítást nyújtanak. A Petert megformáló Hugh Jackman ismét drámai szerepben bizonyítja színészi rátermettségét, és egy mindig elegáns férfi képében jelenik meg, aki nagyon lassan eszmél rá arra, hogy fiának szüksége van rá. Az anyát alakító Laura Dern melegszívű és érzékeny. Idővel mindkét szülőt mardosni kezdi a bűntudat, hogy ők okozták gyerekük szenvedését. A fiatal Zen McGrath Nicholas szerepében hitelesen ragadja meg a mentális zavarokkal küzdő srácot, a búskomor és labilis egyént. Egy rövid epizódszerep erejéig ismét feltűnik Anthony Hopkins (ő a nagyapa), valamint a mostohaanya, Beth szerepében Vanessa Kirby. 

© La Biennale di Venezia / Foto ASAC / G. Zucchiatti

Florian Zeller Az apától eltérően ezúttal konvencionális eszközökkel determinálja a főhős sorsát. A lecsupaszított elbeszélés lassan és halkan csordogál, miközben sokszor úgy érezzük magunkat, mintha Nicholas fejében lennénk, ugyanis sokszor az ő perspektívája érvényesül, hogy a végén Zeller melodramatikus (és hatásvadász) fogással csavarjon egyet az egészen. Míg Az apa megrendítő mélylélektani dráma volt a demenciáról, addig a The Son fabula a fiatalkori depresszióról és arról, hogy a közvetlen környezet miként segíthet (ha tud egyáltalán) a mentális betegség áldozatainak.