A világirodalom és a filmművészet termékeny területének számít a különféle, precízen rajzolt utópiák és disztópiák készítése: az alkotók saját szabályrendszert és törvényeket építenek ki, és olyan jövőt vetítenek előre, amelyre vágynak, vagy amelytől félnek. Ahogy korunk társadalmi berendezkedése, gazdasági-politikai helyzete és a globális klímakatasztrófa évről-évre egyre több aggodalomra ad okot, úgy terjednek el a disztópikus művek. Az elmúlt évek televíziós és filmes terméséből elég csak a Fekete tükör című antológia-sorozatra, A szolgálólány meséjére, vagy Az éhezők viadalára gondolni, de még a Nyerd meg az életed koreai sorozat is ide sorolható.

Olivia Wilde második rendezésében A stepfordi feleségekhez, a Truman Showhoz vagy a Pleasantvillehez hasonlóan kezdetben egy utópikus kertvárosi világot teremt meg, melyben az idilli pillanatokat hamar sötét felhők árnyékolják be, és a főszereplőn eluralkodik a paranoia. A 2019-es Éretlenségi könnyed és fiatalos lendületét a színész-rendező Wilde ezúttal komorabb hangvételre cseréli, hogy mélyebb gondolatokat fogalmazzon meg annál, mint hogy miken megy keresztül egy tinédzser az érettségi előtt.

Felnövéstörténet után glamour sci-fit rendezni bátorságra vall, és bár a film több sebből vérzik, a hibái ellenére a Nincs baj, drágám tisztességes stílusgyakorlat lenyűgöző dizájnnal és a mindig remek Florence Pugh-val.

Az 1950-es években járunk, és a kaliforniai sivatag közepén elterülő Victory nevű kertvárosban találkozunk a vonzó és fiatal házaspárral, Jackkel és Alice-szel, akik tökéletes harmóniában élnek a Victory Project címen futó vállalat dolgozóival, a mesterségesen kialakított város lakóival. A nők tisztes feleségekhez méltán illatozó reggelivel ébresztik párjukat, csókkal munkába indítják őket, a nap folyamán csinos ruhában takarítanak, bevásárolnak vagy balettórára mennek, majd több fogásos vacsorával és előre bekevert itallal várják haza kimerült hitvesüket. A fess férfiak úti célja és munkájuk mibenléte a feleségek előtt titkos, számukra elég annyi, hogy a férjek reggel elmennek otthonról, este pedig hazatérnek.

Luxus, fényűző partik, szex és boldogság. E földi paradicsom jogosultságát senki sem kérdőjelezheti meg.

Alice élvezi is az életét és örömmel eljátssza a számára kiosztott szerepet. A szép üveggömbön azonban repedések keletkeznek, amikor Alice felfigyel egykori barátnője, Margaret zavart viselkedésére – a nő kérdéseket tesz fel a Victory Projectről, és ezért később súlyos árat fizet. Victory város alapítója, Frank egyértelműen az asszonyok értésére adja, hogy nem tehetnek fel kérdéseket a titkos projektről és nem léphetik át a város határait, aki ezeket a szabályokat megszegi, annak büntetés jár.

Hamarosan Alice a barátnőjéhez hasonlóan furcsaságokra lesz figyelmes, és elbizonytalanodik abban, hogy miként került ide, miért érzi úgy, mintha csak álmodná az egészet. A neve utalhat Lewis Carroll Alice Csodaországban hősnőjére, aki szintén menekülni szeretne az elsőre izgalmas és csábító helyről.

Alice-t magányos óráiban hallucinációk gyötrik, és egyre inkább eluralkodik rajta a klausztrofóbia, mintha a környezete (szó szerint) össze akarná roppantani. Kételkedni kezd és válaszokat akar, azonban ebben sem a barátai, sem szeretett férje nem segítenek neki, sőt, minél inkább csitítani akarják egyre hangosabb kételyeit.

A végén érkezik a nagy leleplezés, majd a menekülés, hogy aztán az addig többé-kevésbé izgalmasan építkező történet egy direkt és ötlettelen megoldással érjen véget. 

Olivia Wilde részleteiben közel hibátlanul eltalálja, hogy mire van szükség egy csillogó-villogó disztópikus sci-fihez, a sci-fi műfajt ráadásul ügyesen egészíti ki a thrillerekre jellemző feszültségkeltéssel és az információ visszatartásával. Az Éretlenségit jegyző forgatókönyvíró, Katie Silberman a Nincs baj, drágám sztorijához Carey Van Dyke és Shane Van Dyke régóta kallódó forgatókönyvét dolgozta át, és igyekezett megragadni annak szociális kommentárját a nemi szerepekről és a nők helyéről a társadalomban. A produkciós dizájn, a tipikus korabeli slágerek, a smink és a kosztümök hozzájárulnak az ‘50-es éveket idéző miliő megteremtéséhez. A polírozott operatőri munka (Matthew Libatique), a frusztráló aláfestő zene (John Powell) és a feszes vágás (Affonso Gonçalves) megragadják a néző figyelmét, és egészen a film utolsó harmadáig nem eresztik el. A film legnagyobb problémája a kiábrándító befejezésben rejlik, szájbarágós üzenete miatt a Nincs baj, drágám a célegyenesben botlik el és végeredményben csalódást keltő marad.

A totális bukástól az elegáns kivitelezés, valamint Florence Pugh játéka menti meg. A tehetséges színésznő kiválóan formálja meg a zavart elmeállapotú és kétségek között vívódó nőt  – a Fehér éjszakákban is ehhez hasonló szerepben láthattuk –, akivel a néző könnyen empatizálhat, és drukkolhat neki azért, hogy kiszabaduljon a fogságból.

Pugh filmbéli partnerét az énekes Harry Styles jeleníti meg, akit egyértelműen szeret a kamera (és a kamera mögött ülő Olivia Wilde, a forgatás óta ugyanis egy párt alkotnak), azonban még messze van attól, hogy hiteles színészi játékáról lehessen beszélni, Pugh mellett különösen zavaró esetlen és elnagyolt alakítása. A mellékszerepekben azonban senkire sem lehet panasz, Chris Pine Frankje kifejezetten emlékezetes, az amerikai színész remekül kelti életre napjaink life coach-prototípusát vagy szektavezérét, mellette feltűnik még Gemma Chan, Nick Kroll, és a rendező maga, Olivia Wilde.

A Nincs baj, drágám velencei filmfesztiválon tartott premierjét egyre tornyosodó botránycunami kísérte, forgatásról elküldött Shia LaBeouffal, Harry Styles és Olivia Wilde románcával, Florence Pugh látványos távolmaradásával a sajtókonferenciáról és így tovább; napokon keresztül ezektől a zűröktől volt hangos a nemzetközi sajtó.

Az akár marketingfogásnak is beillő médiakörítés nem tett jót a film fogadtatásának, de annyira nem is ártott neki.

Botrány ide vagy oda, a Nincs baj, drágám megmarad stílusos, de középszerű disztópia sci-finek, amelynél már láttunk jobbat.

Jelenetképek: 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál / Courtesy of Warner Bros. Pictures