Bukás, megváltás nélkül / A Tár a velencei filmfesztiválon / PRAE.HU

A 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Tár című filmjében Todd Field a mélylélektani dráma és a szatíra jegyeit ötvözve jeleníti meg az általa elképzelt nagybetűs zsenit, akinek vitathatatlan tehetsége sem képes palástolni ellentmondásokkal teli személyét. A zenei géniusz megformálója a kétszeres Oscar-díjas Cate Blanchett, aki brillírozik a zeneszerző-karmester Lydia Tár szerepében, és akinek a fesztivál zsűrije jogosan ítélte oda a legjobb női főszereplőnek járó Volpi-kupát.

Cate Blanchett és Todd Field

A színészből rendezővé avanzsált Todd Field már első nagyjátékfilmjében, a 2001-es A hálószobában című kamaradrámában bebizonyította, hogy remekül ért a különböző karaktertípusok megrajzolásához, mélységeiben, komplexitásában képes bemutatni a bennük tomboló démonok okozta károkat, ráadásul mérlegen tudja adagolni a hétköznapi eseményekben megbúvó konfliktusokat és feszültséget. Mind A hálószobában, mind a pár évvel később elkészült Apró titkokban az idilli amerikai kertváros közegét választotta történetei helyszínének, és a középosztály megjátszott boldogságáról rántotta le a leplet.

Field egyértelműen a szerzői film útján indult el, és a meggyőző rendezői debütálás után sem tétlenkedett, azonban több ötlete került asztalfiókba – számtalan adaptációs terve hiúsult meg, például Cormac McCarthy Blood Meridan című regényének megfilmesítése, vagy az As It Happens című politikai thriller, amelynek forgatókönyvét Joan Didionnal vetette papírra. Legambiciózusabb projektje a 20 órás limitált széria, a Purity lett volna Daniel Craig főszereplésével; Jonathan Franzen 2015-es regényének televíziós adaptációja azért hiúsult meg, mert a megkívánt nagy költségvetést (170 millió dollár) a Showtime csatorna nem tudta garantálni. Így történhetett meg az, hogy Todd Field következő művére 16 évet kellett várni.

A napjainkban – egész pontosan a pandémia után – játszódó Tár nyugtalanító narratívája és Cate Blanchett lehengerlő alakítása révén Todd Field legösszetettebb műve, melyet egyaránt jellemez az érett és átgondolt rendezés, a számtalan kortárs jelenségre való finom reflektálás és a klasszikus zene iránti rajongás. A rendező ezúttal nem más író művét dolgozza fel, hanem saját maga kreálja azt a fiktív világot, melyben a híres Lydia Tár egyedüli női karmesterként navigál a New York-i és berlini zárt művésztérben. A Tár a szimfonikus hangversenyek kulisszái mögé invitálja a nézőt, Lydia Tár személyes tragédiáját az emelkedés-bukás narratíva írja le, az ünnepelt sztár bukott csillagként zuhan le a karmesteri pódiumról. Valójában nem a klasszikus értelemben vett emelkedés-bukás történetről van szó, hiszen Lydia Tár már a csúcson van – mindent elért az életben, amit el lehet érni, karrierje és magánélete rendben van, legalábbis ezt szeretné a nyilvánossággal elhitetni.

A film meglepő módon (egyfajta blöffként) a stáblistával veszi kezdetét, majd miután az utolsó stábtag neve is eltűnik a vászonról, egy impozáns és grandiózus auditóriumba csöppenünk, ahol Lydia Tárral szemben a The New Yorker újságírója, Adam Gopnik (aki saját magát alakítja) ül, és éppen interjút készít a művésznővel. A hosszú, közel 10–15 perces jelenet lefesti Tár makulátlan, intelligens perszónáját és androgün alkatát. Lydia Tár a kérdésekre elegánsan és választékosan felel, olyan nő képét mutatja, akit mérhetetlen tudása és rendkívüli tehetsége miatt csak csodálni lehet, aki több nyelven beszél és példaképeinek Leonard Bernsteint és Gustav Mahlert vallja. A bemutatásra váró memoárja adja a beszélgetés apropóját, ami alkalmat nyújt arra, hogy mélyrehatóan értekezzen a karmesteri poszt fontosságáról és a zene misztikumáról. A közönség utolsó soraiban feltűnik egy vörös hajú lány, akinek kiléte és viszonya Lydiához a 158 perces játékidő alatt fokozatosan derül ki. Todd Field könyörtelenül kínozza hősnőjét múltbéli tetteivel, miközben egyre több részletet árul el Lydia valódi személyiségéről, ezzel pedig egyre inkább elbizonytalanítja a nézőt saját ítéletalkotásában.

Cate Blanchett

Lydia Tár sikert sikerre halmoz, éppen Mahler 5. szimfóniájának felvételére készül az általa vezényelt Berlini Filharmonikus Zenekarral. Roppant elfoglalt személy, két város között ingázik, alig jut ideje feleségére (igen, Lydia leszbikus), a zenekarban helyet foglaló Sharonra és közösen örökbefogadott lányukra, Petrára. Miközben a következő nagykoncertre készül, vendégórákat ad a New York-i Juilliard Egyetemen, ahol nyers fogalmazásban kioktatja egyik diákját, mert a fiú nem hajlandó olyan zeneszerzők műveit játszani, mint például Bach, akire csak halott rasszista fehér férfiként nyilatkozik. Ebben a korai jelenetben merül fel először az a problémakör, hogy hol húzzuk meg a határt művész és művészet között. Lydia egyértelműen képes elvonatkoztatni a zseni valódinak vélt személyétől és az őt ért vádaktól, és csupán a művészi értékekre koncentrál, mintha ezzel a film előrevetítené Lydia közelgő bukását, és finomítani szeretné a róla kialakított véleményt.

Ahogy egyre közelebb férkőzünk Lydiához, egyre több féltve őrzött titok kerül a felszínre. Lydia nyitott házasságban él, és hatalmával visszaélve csalogatja magához a feltörekvő ifjú tehetségeket. Ilyen a hegedűn játszó Krista Taylor, aki labilis természetéből adódóan nehezen viseli azt, ahogy mestere és egyben szeretője elbánt vele. Lydia nem méri fel a helyzet komolyságát, és asszisztense, Francesca segítségével igyekszik megsemmisíteni a lány fenyegető üzeneteit. A vészjósló jelek és a lidérces víziók hatalmukba kerítik Lydiát, de még ezek sem tántorítják el attól, hogy kivesse hálóját újabb áldozatára, az orosz csellistalányra, Olgára. Lydia perspektívájából mindez ártalmatlan flörtölés és szexuális örömök szerzése, egy percig sem fordul meg a fejében, hogy az abúzus egyik formáját alkalmazza. Pedig, ahogy szemeivel hosszasan méregeti például a csinos riporternőt, vagy ahogy Olga kedvében próbál járni, az nem más, mint a jól begyakorolt csábítás rutinszerű technikája.

Cate Blanchett igazi kaméleonként bújik Lydia Tár bőrébe, egyszerre játssza el a kimért és összeszedett zsenit, valamint a manipulatív és empátiára érdemtelen nőt, aki a megbánás fikarcnyi jelét sem mutatja, és aki a végletekig ragaszkodik ahhoz az eszményi alakhoz, melyet egykor létrehozott magának. Lydia nemcsak a privát szférában kontrollálja a körülötte élőket, hanem a munkahelyén is hatalmi játszmákba megy bele, hogy megreformálja a berögzült hierarchiát és gondolkodásmódot. A végén az elképzelt terve a berlini zenekar átalakításáról a visszájára sül el, amikor Lydiát szexuális zaklatással vádolják, és kiderül róla a csúnya igazság.

Todd Field kifejezetten az ausztrál színésznőnek írta Lydia Tár szerepét, aki felért a feladathoz, és a rá jellemző alázattal és professzionalitással pályafutása egyik legellentmondásosabb karakterét formálja meg. Ebben segítségére volt a szikár és intelligens forgatókönyv (a rengeteg idegen szó és szakkifejezés megértéséhez értelmező szótárra lesz szükségünk), valamint a remek mellékszereplők, mint Sharon szerepében a német színésznő, Nina Hoss, Francesca szerepében a francia Noémie Merlant, illetve Olga szerepében Sophie Kauer.

Noémie Merlant, Sophie Kauer és Nina Hoss

A Tár zeneisége és vizualitása megágyaz a kiváló színészi alakításoknak. Hildur Guðnadóttir visszafogott dallamai és Florian Hoffmeister direkt kompozíciói, absztrakt képei lágyan fonódnak egybe és teszik emelkedetté a látványt, amelyek középpontjában rendszerint Lydia Tár helyezkedik el. A vágó, Monika Willi olyan tempóban és úgy rendezi egymás mellé a különböző hosszúságú és hangulatú jeleneteket, mint ahogy a karmester vezényli a zenekar tagjait.

Megérte 16 évet várni az újabb Todd Field filmre. A Tár semmihez sem fogható élményt nyújt, letaglóz és elgondolkodtat, a témája elidegeníti, a kifejezésmódja a székhez szegezi a nézőt. A #MeToo, a cancel culture, és a gender címkéken túl egy bukás portréja rajzolódik ki, megváltás nélkül.