„Még a napra is pontosan emlékezett, április volt, az első április, amelyet Madridban töltött, és a plaza de la Villán sétált. Este kilenc óra előtt lehetett valamivel, rajta meg néhány szorgalmasan fényképező japán turistán kívül nem volt senki a téren, a teret övező házakban sem volt mozgás, úgyhogy kedvére nézelődhetett. (…)
Megszokta otthon, hogy előbb mindig az ismerős hang, és csak utána a látvány, a telente hol északnak, hol délnek húzó, zajos vadlibák szabályos V-je így rajzolódik ki előtte az égre. Madridban csak az ismerős látvány fogadta, de mintha üdvözölnék, éppen a tér szűkre mért darabka egén fordultak délnek, s vették az irányt szokásos pihenőhelyük, a Lagúnák vagy a Doñana nemzeti park felé. Öt-hat népes csapat egyszerre, telerajzolták neki kisebb-nagyobb V-ikkel a tér fölött az eget. Matyi egy pillanatra a japánok felé nézett, szerette volna mutatni nekik, de a japánok nem néztek arra, fényképezték az akadémiai épület falán elhelyezett táblát vagy egymást, Matyi aztán nem is törődött velük, nem tudott betelni a látvánnyal, csak nézte, nézte ezt az ő füle számára különös, szokatlanul néma vonulást.”

Ültem akkor a téren, a vadludakkal találkoztam Marías helyett, akinek a regényét még 1999 október-novemberében a spanyol fordítóházban fordítottam, és akivel szigorúan faxon kommunikáltam. Szívélyes volt, de nagyon határozott, mikor a regényében szereplő idézetek felől kérdeztem, úgyhogy Shakespeare ide vagy oda, a Mañana en la batalla piensa en mí cím fordítása a III. Richárd-sor magyar fordításától függetlenül Holnap a csatában gondolj rám lett.

Nem tudom, mi történt volna, ha Marías akkor kilép a házuk kapuján, és én mégis odamegyek hozzá, mondom neki, én vagyok ennek a regényednek a magyar fordítója, emlékszel, annak idején a görög fordítódnak meg is adtam a telefonszámodat, hogy felhívhasson, amikor Madridba megy, és te akkor udvariasan, de elég határozottan megkértél, hogy többet ilyet ne tegyek. Emlékszem, nekem annyira természetes volt, Efi Madridba megy, ő a Szívem fehér görög fordítója, Marías-rajongó, szeretne találkozni az írójával, mi sem természetesebb, hogy megadom neki a telefonszámát. Nem lett volna baj, ha Julio Llamazares, Bernardo Atxaga vagy akár Rafael Sánchez Ferlosio feleségének a telefonszámát adom oda (aki utóbbi kapcsolattartója), Maríasszal azonban más volt a helyzet. Ő volt az a bevallottan nem tipikus spanyol író, aki nem szeretett csak úgy barátkozni, megmutatkozni, megnyilvánulni. Emlékszem, Maite Solana, a ház igazgatója milyen izgalommal adta át, amikor megszerezte nekem a telefonszámát, és utána hozta nekem a faxait, melyekben az író megválaszolta a kérdéseimet.

Marías mindig roppant készséges volt, maga is fordított, elég, ha csak Sterne Tristram Shandyjét említem, pontosan tudta tehát, mit jelent egy írónak a fordítás, úgyhogy mindig azonnal és kimerítően válaszolt. Az előbbi incidenstől eltekintve végtelenül szívélyes, ám roppant távolságtartó volt velem, de hiányzott köztünk az a rezonancia, amelyre nekem okvetlenül van ahhoz, hogy a lehető legjobban tudjam fordítani az illető írását, és ez a távolságtartó kölcsönös tisztelet jellemezte mindvégig a kapcsolatunkat.

Több regényt nem, esszét viszont fordítottam tőle, és nagy érdeklődéssel olvastam publicisztikáját, mert tudtam, ő mindig szigorú, pontos, részrehajlástól mentes bírálója minden visszásságnak, pontosan úgy ír jelenségekről, ahogyan én szeretném. A Nem látszol spanyolnak című még 2001-ben jelent meg a Lettre-ben, minden mondatát idézhetném, ha a mai spanyol vagy akár magyar valóságot akarnám jellemezni. Álljon itt belőle csupán ennyi: „...a kör bűvös, mint minden olyan kör, amelyről érdemes beszélni. Így aztán a Svéd Akadémia pontosan azt a prózát fogja díjazni, amely arról szól, ami már nincs, és nem érvényes, és nem is lehet vele találkozni a mai Spanyolországban, csupán mint ritka anakronizmussal, ellenben évtizedeken keresztül ébren tartotta habókos hispanisták, hemingwayiánus turisták, sztálinista írók és fogadott andalúzok (inkább entomológusi mint antropológusi) érdeklődését. (…) Nincs elegendő adatom hozzá, hogy tudjam, milyen állapotban leledzik Barcelona és Sevilla imázsa, de Madridé az absztrakt expresszionizmus zagyvaléka felé tendál, melyből teljesen kimarad minden figurativitás. Mindent egybevetve, ebből jön a pénz. És van pénz. Minden, ami az ötödik centenáriumra, az olimpiára, az Expóra vonatkozik, az humbug (bárcsak tévedne a szimatom: de nem téved), svindli-, kópé- és fennköltség szagú: mint az ásatag Spanyolország-imázs, néhány ornamentális – de pusztán ornamentális –, keresett ezredvégi retusálással. Nem valószínű, de talán túl sok is volna elvárni, hogy ilyen események küszöbén merészelje megkockáztatni az ország, hogy elszakad mára már jócskán kifacsart imázsától, vagy másikat talál a helyett, amelyet oly rég óta elvárnak és megkövetelnek tőle, holott az mázsás súlyként nehezedik immár reá. (…) Az viszont biztos, hogy addig is, ha külföldi férfi vagy spanyol nő megint azt mondja nekem, hogy valami miatt nem látszom spanyolnak, ez a mondat – sajnálatos módon vagy szégyenszemre – továbbra is a legvehemensebb dicséretnek hangzik majd fülemben.”

Amilyen szigorú volt önmagával, ugyanolyan másokkal is, hiszen csak így érdemes. Nem kapott Nobel-díjat, pedig ugyanúgy megérdemelte volna, mint számos kollégája, aki nem kapott. Nem exponálta magát, talán nem akadt számára kaptafa, amire ráhúzzák, tetszik, hiányzott hozzá a politikai háttérkontextus, kevés volt, hogy Németországban nagyon népszerű, meg hogy minőségi irodalmat képvisel.

Javier Marías halálával óriási veszteség érte a spanyol társadalmat, legalább akkora, mint amekkorát a magyar él Esterházy Péter nélkül, hiszen túl azon, hogy mindketten nagy formátumú írók voltak, szigorúan, felelősségteljesen szemlélték maguk körül a világot, és kellő intelligenciával rendelkeztek ahhoz, hogy ne válhassanak senki kezében eszközzé, és bátran hangot adtak nemtetszésüknek, valahányszor úgy kívánta a helyzet.

Marías a Salvajes y sentimentales (’Vadak és szentimentálisak’) című, futballról szóló esszékötetének dedikációját felhasználva is egy kérdésemre válaszol, csak utána következik az ajánlás, annak a két sora is, milyen jellemző rá ez a hang: „Itt küldöm ezt a kötetet, borítóján honfitársaddal, Puskással. Üdv és köszönet”. Tényleg nem volt tipikus spanyol, azt meg kell hagyni, most sértés is ránézve, hogy azt mondom, ő még véletlenül sem keverte volna össze a magyart a bolgárral, ami a spanyolokra sajnos oly jellemző, húngaro, búlgaro, majdnem ugyanúgy hangzik, nagyjából ugyanarra is vannak…

Azt mondja az interjúban, mely alatt most a halálát hírül adó El País-cikk fölött megjelenő 2016-os videón cigarettával a szájában ír a fehér lapra az LCD-s írógépén, hogy bár sokan szőrszálhasogatónak, kötekedőnek tartják, de talán annál fontosabb, amikor egy olvasója mégis azt írta neki, nézze, nagyon hálás vagyok magának, mert valahányszor a cikkeit olvasom, arra gondolok, hogy nem vagyok bolond, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolkodik.

Optimista vagyok, mondja szintén az interjúban, nem szabad a kétségbeesésbe taszítanunk az olvasóinkat. Így is tett, valamiféle kapaszkodót, kiutat minden éles kritikai hang ellenére próbált is mutatni a cikkeiben, melyekkel tényleg sokaknak segített, hogy megőrizzék józanságukat ebben az egyre bolondabb világban. Isten veled Javier, őrködjenek tovább felettünk a szavaid.