Vajszló egy magyar falu Ormánságban. Az Ormánság fővárosaként emlegetik. Ha nem is város, de mindenképp a központja. Az Ormánság egy viszonylag zárt néprajzi egység. Zártságára inkább az jellemző, hogy nehezen fogadnak be idegen hatásokat, büszkék arra, ami a sajátjuk. Ugyanakkor az idegenekkel szemben a vajszlói polgár toleráns. Bár ottlétemkor tapasztaltam bizalmatlanságot, direkt elutasítást sosem. Bizonyos értelemben szerencsém volt, hogy a falunapot – leánykori nevén búcsút – megelőző napokban kerültem oda. Volt időm akklimatizálódni, embereket megismerni. Így a búcsú napján sokan már ismerősként köszöntöttek.

Eredetileg azt gondoltam, hogy a falu hangjairól fogok írni. Hiszen zenével foglalkozom, csak tudom a hallott hangjelenségeket hasonlítani valamihez a nagy falusi csöndben. Gondoltam, összehasonlítom a rigófüttyök és a fülemüle énekek arányait a tücskök románcával, vagy a pacsirták dalaival. Az ember azt hinné, tele van ilyesmivel az internet, mégsem találtam semmi haladó módon értelmezhető dolgozatot. Semmi olyasmit, ami zeneszerző és természet mai kapcsolatára utal. Pedig ott vannak a történelmi példák: Négy évszak (Vivaldi), Évszakok (Haydn), Pastorale szimfónia (Beethoven), Pisztrángötös (Schubert), Vltava (Smetana), A tenger (Debussy), A madarak ébredése (Messiaen), hogy csak a legismertebb műveket említsem. Szöveges elemzés, dolgozat, felvetés nincs, vagy alig. Az aligba értem a ki nem adott, de kis utánajárással elérhető szakdolgozatokat. Cage írt csak a csendről, ami a falusi zenei inspiráció legfőbb érve. Szőke Péter ornitomuzikológusnak van egy nagyszerű könyve[1]. Más nincs magyar nyelven. Nos, majd megírom én. Azonban kicsit elszámítottam magam. Vajszló nem az a tipikusan csöndes falu, melyben a hangokat külön-külön fel kell fedezni és vonatkoztatni. Közlekedési csomópont főutakkal, ahol éjjel is elzúg egy-egy hangos mezőgazdasági jármű, speedmotor, vagy bömbölő hangszórójú buliautó. Ráadásul furcsa népszokások vannak: az emberek többsége Diesel-üzemű autóval jár, melynek motorja hangos. Rossz minőségű üzemanyaggal irritálóan hangos. A vajszlói polgár megáll a bolt előtt, a motort nem állítja le. Elintézi a bevásárlást, addig a motorja jár, zakatol. A Tornyos pékségnél – ahol hajnali ötkor a kávémat szoktam inni – néha három-négy autó csörög egyszerre. Szokás az is, hogy az autóban lévő hanglejátszó állandóan bömböl. Természetesen letekert ablakkal közlekednek az emberek a kánikulában, autóklímát errefelé kevesen használnak. Tehát nemcsak a motor zakatol, hanem valami lüktető basszus is dörög hozzá. 

Vajszlón két templom van, és a harangokat egymástól nagyszekund hangközre hangolják (gisz-aisz, azaz enharmonikusan asz-b). Ez egy feloldandó disszonancia a tonalitásban. A feloldáshoz egy harmadik harang kéne legalább kistercre hangolva az egyik haranghoz. De nincs, így tonális feloldás sincs, marad a zenei feszültség egészen addig, amíg a harangok szólnak. Aztán nem tudom, más falvakban hogy van, de Vajszlón menő dolog traktorral sietni. Namost ha egy Steiger, vagy egy Rakovica a déli harangszó alatt elhúz nyolcvannal, miközben a főutcán várakozó Diesel-motorok pöfögnek, az már egy nagyon komoly akusztikai anomáliát okoz. Vajszló kifejezetten hangos, már-már pörgős, folyamatos hanghatásokkal működő település, ahol a mindig magammal hordott füldugókészlet ugyanolyan hasznos eszköz tud lenni, mint egy metropolisz forgatagában. Nem véletlenül használom a pörgés és a forgatag szavakat: Vajszló leghangosabb hangjai a körmozgásokhoz köthetők. Loopokon alapuló háttérzenék különböző kommersz rádióadók közvetítésével, traktorok és iszonyú hangerejű mezőgazdasági gépek rezgései keverednek egyes háztájiban használt szerszámok hangjaival. Fűkasza, dekopírflex, motoros fűrész, hangerő változtatására képes porszívó, és így tovább. Városban bunkóság kitenni a hangszórót az udvarra és ott bömböltetni, hogy mindenki hallja. Itt nem bunkóság: ez a természetes. Csend szinte még éjjel sincs.

Ezekben a hangokban a káosz hallható. Közhely, hogy a káoszban nincs összefüggés. Pavel Florenszkij[2] példája azonban azt mutatja, hogy érdemes keresni valamilyen párhuzamot. Szerencsés esetben lehet találni valamit. Nagyon szerencsés esetben van, hogy akár egy egész rendszert. Bizarrnak tűnik az állítás, hogy ez utóbbit találtam meg. Így inkább nem is állítom. De amit találtam, az közelebb áll a rendszerhez, mint holmi egyszeri véletlen összefüggéshez. A misztikában hívők és az okkultizmusok tisztelői gyakran hangoztatják, hogy nincsenek véletlenek. A karteziánus módon gondolkozó dualista felfogású emberek is. Azaz a többség. Emiatt sosem hangsúlyoztam eléggé, hogy a születésemet véletlennek tartom, azt pedig, hogy honnan hová jutottam el: a véletlenek sorozatának. Kolmogorov szerint a véletlen olyan sorozat, melynek részletei nem függenek össze[3]. Én a tudomány mai állításának mondok ellent, mikor azt feltételezem, hogy találtam összefüggő sorozatot. Itt Vajszlón. Elképzelhető, hogy az itt hallott hangokat meghallom máshol is. Viszont nem vagyok abban biztos, hogy észre is veszem. Netán következtetéseket vonok le. Mindebben segített a véletlennek köszönhető speciális helyzetem. És segített az, hogy információra vágyom egy olyan helyen, ahol a fontos információ képes a háttérbe szorulni. Az előtérben pedig a mindennapok gyakorlata van. A rutininformáció.

Bartók óta úgy tudott, ha egy zeneszerző falura megy, akkor leginkább népzenét keres. A népzenén pedig még ma is azt értik, amit a nép zenél, énekel, játszik. És nem azt, amit hallgat. Az etnográfia azonban nemcsak a produktumokat gyűjti, hanem az okokat is keresi. A jelenségeket is vizsgálja. A kimondatlan, ám érzékelhető jelenségekkel, így a lélek rezdüléseivel a kimondatlan vágyak mélységeivel azonban nem foglalkozik. Tudva azt, hogy a zene hallgatása a hanghordozók változásai miatt faluhelyen is kitágultak, eszembe sem jutott, hogy népzenét keressek. A népzene – épp a technikai fejlődésnek következményeképp megszűnt. Hiszen minek énekelni, mikor a rádióban sokkal szebben énekelnek. Képzett vagy kevésbé képzett énekesek, zenészek. Azt vettem észre, hogy kialakult egy kisebbségi érzés. A hanghordozókból megszólaló zenészek képzettségével a falusi kultúrában élő mégoly tehetséges ember nem tud megküzdeni. Úgy véli, hogy a teljesítménycentrikus világban csakis a teljesítmény számít. A hangszeres tudás, a tiszta intonálás, a zenei gyakorlottság. Azt gondolja, hogy az ő személyes igénye nem számít. Hiszen az nem teljesítmény, csak vágy. És nem tudja, hogy új lehetőség kapujában áll.

Az új lehetőséget pedig az automatizmusok jelenléte adja. Márpedig a zene mai elérése automatizmusokat követ. Csak egy gombot kell megnyomni. Csak egy automatikusan generált listát kell kiválasztani. Ehhez képest az egyéni teljesítmény növelése fáradságosnak és gazdaságtalannak tűnik. Nem gondol arra, hogy van egy olyan saját igénye, amely kiemelheti őt az automaták versenyéből. Nem tudja azt sem, hogy az automatizmusok a folyamatok végét jelzik előre. Hiszen honnan is tudná. Még a szellemi foglalkozásúak is – a nép egyszerű gyermekének tanítói – elkötelezettek abban, hogy nagy teljesítményeket csak nagy teljesítményű eszközökkel lehet létrehozni. Ipari berendezésekkel, Szerszámokkal, instrumentumokkal. Kütyükkel. Általános az a gondolkodás, hogy a kütyük arra valók, hogy a fölösleges szenvedéssel járó munkát közömbösítsék. Így a zenei teljesítmény gépi teljesítménnyé válik. A gépek által elérhető technika pedig nem versenyez hangszeres zenélés technikájával. A hallgató elriad egy dobgép tremolójától, és tudja, hogy ezt a sebességet nem lesz képes felülmúlni. 

Van azonban egy lehetőség, amely kifelé vezető utat mutathat ebből a civilizációs csapdából. Ez pedig a lokalitás ereje. Az európai kultúra is lokalizálódik a nagy globális folyamatokban. Vajszlón is jelen van a globalista művészet: a faluban nagyon sok helyen szól hangszóró. A hagyományos műveltségi felfogás szerint azonban a globális zene nagyon leegyszerűsített formában van jelen. A dobgép szinte minden kihangosított zenében szól. Keveredik a lokális hangokkal, a mezőgazdasági gépek zaj alapú zenéjével és a társasági élet vidám hangjaival. Vajszlón nyitott füllel érdemes lenni. Akkor az ember hallhat olyasmit, amit máshol csak ritkán. A lokalitás erejét a helyi sajátosságok adják. A helyi sajátosságok pedig a multikulturális hatásokkal alakulnak ki. 

 

 

 

 

Nagyon sok ember tetovált. Feltételezhető, hogy a környéken lakik egy rajzművész, vagy grafikus, aki erre specializálódott. Néhány emberen viszont nem láttam tetoválást. Természetesen beszélgettem velük is. A nem tetováltak magukat egy régi műveltséghez sorolják. A fiatalokon viszont ott a tetoválás. A szellemi réteg egy bizonyos fásultságban él. A hagyományos – elavult tudományon és művészeten alapuló – műveltségűek azok, akik Kodolányi János író és Haraszti Pál festőművész emlékét ápolják. Akik szerint a régi magyar irodalom a mérce, merthogy a maiak mit se tudnak írni. Valójában a maiakat nem is ismerik: nem tudtak neveket mondani, amikor kértem példákat. Akik szerint a Bartók által is kutatott magyar parasztzene felsőbbrendű, mint a kereskedelmi rádiók által közvetített tuc-tuc zenék. Ez a szellemi réteg konzervatív, sőt maradi. Apátiában élnek, dolgoznak, sőt várják a halált. Csak egyfajta műveltséget ismernek, ami az iskolában tanulható, vagy neveléssel átörökíthető információs készletet. Gyakorlatilag ez a magyar nyelvű klasszikus és klasszikussá vált ismeretanyag. Olyan információhalmaz, melynek értékeit öröknek vélik. És nem minden ok nélkül. Hiszen a sokszor meghivatkozott Biblia évszázadok óta mit sem kopott. Kiigazítások, átmagyarázások persze voltak, de ez szinte minden mű túlélésének feltétele. Nem veszítettek időszerűségből az ógörög drámák, a klasszikus etikai kérdések, mint például Epikurosz felvetései. A mai ember sem gondol alapvetően mást mondjuk a halálról, mint az epikureusok. Azaz halál az érzékelések megszűnése, a test, az emberi szervezet megsemmisülése. A halál a szellem számára nem jelent semmit: Epikurosz szerint "amikor mi vagyunk, a halál nincsen, és amikor a halál megérkezik, akkor mi már nem vagyunk". Az emberek egyik legnagyobb tévedése, hogy egész életükben rettegnek a haláltól, mint a legnagyobb bajtól menekülnek előle, pedig ezzel csak az életüket keserítik meg. A bölcs ember nem menekül az élettől és a haláltól sem fél. Az emberi életidőnek nemcsak a hosszúsága számít jónak, hanem minősége is, ezért a bölcs ember arra törekszik, hogy életét minél kellemesebbé tegye. A kellem nem az érzéki örömökből áll, de az érzéki örömök együtt valók a kellemmel. Az élet minőségét az ismeretek birtoklása adja. Minél több információval rendelkezik egy ember, annál magasabb az életminősége. Ám az információt nem lehet nagy mennyiségben befogadni: a feldolgozásához időre van szükség. Az idő pedig a múló testbe van beépítve. 

Természetesen nincs itt hely arra, hogy az örök igazságokat felsoroljam. Hisz én sem ismerem mindegyiket. Nyilván az említettek mellett a mai napig érvényesek azok a régen megfogalmazott emberi gondolatok, amelyek nem váltak közhellyé, a gondolkodási automatizmus irányába. Ami pedig nem közhelyesedik, azt nehéz számon tartani. Azok a gondolatok, melyek nem formálják a köztudatot, elveszhetnek. Ám nem feltétlenül ez a sorsuk, de bizonyos, hogy a feledésbe merülés az elavulás következménye.

Carl Gustav Jung mondja egy vele készült interjúban[4], hogy minél nagyobb egy emberi közösség, annál kevesebb a tagjainak közös tulajdonságai. Az individuum nem tűri a szinkronikus gondolkodást. Így a nagyközösségből kiváló kisközösségek, melyek közös érdek mentén próbálnak szerveződni, inkább az elszigetelés irányába vezetnek. A globális kollektivizmus megvalósíthatatlan. A lokális azonban megvalósítható. Amikor a lokalitás erejéről beszélek, akkor több ember összeadott erejére gondolok. Vajszló esetében az ide kötődő szellemi nagyságok nem a falu és ezáltal a közösség felemelkedéséért küzdöttek. Hanem a közösség tette őket naggyá. Van persze példa arra, hogy egy szellemi nagyság olyan hatással van a közösségére, hogy felemeli azt a közösséget. A tanítványokat maga köré gyűjtő, és egy nagyobb közösségből kivonuló Krisztus a legismertebb történelmi példa. Hasonló igény vezérelte a korai népművelőket. Például a Kalot alapítóit: páter Kerkait és Nagy Töhötömöt. Vagy a nyolcvanas években a Kapolcsra költöző Márta István zeneszerző lehet egy élő példa. Kevesebbet beszélünk azonban azokról a folyamatokról, ahol a szellemi nagyságot a közösségük tette azzá. Nem Beethoven találta ki a zenét, hanem a zene hozta létre Beethovent. Aki aztán csinált egy másik zenét. Einstein sem tudta volna megcsinálni a relativitáselméletét a matematika ismeretei nélkül. Márpedig a matematikát a matematikusok művelik. Azaz emberek közössége műveli.

Vajszlón szerencsés helyzetbe kerültem: a legnagyobb kánikula idején tartózkodtam ott. Az emberek lengén öltöztek, s szinte csak azt takarták, amit a közszemérem hagyományai megköveteltek. Így nagyon sok tetoválást láthattam, mi több, feltételeztem, hogy az eltakart részeken is vannak tetoválások. Kialakul egy nem nyilvános, intim művészet. Ami kollektív is: legalább két ember kell hozzá. A tetováló képviseli a technikát. A tetovált pedig a személyes érvet. De a tetovált szűkebb környezete is képviselheti az érveit: nyilván nem mindegy egy férjnek, hogy mit lát a felesége intim szférájában. Minden tetoválás az identitást jelzi. A képek mögött apró történetek rejlenek. Szerelmek, érzelem, fájdalom, kötődés, összetartozás. Csakúgy, mint a népdalokban. Van, aki Che Guevarát tetováltatta a vádlijára. Miért is csodálkoznék, hiszen több népdal született a legendás forradalmárról. Mások szerint terroristáról. Akár így, akár úgy, Guevara egy legenda. Mint volt valaha Rózsa Sándor. Van aki egy kosfejet tetováltatott a bicepszére. Nem jelképesen, hanem egy nagyon realista módon megrajzolt kost. Csak azért, mert ebben az állatövi jegyben született. Más a kedvenc zenekara nevét tetováltatta magára, graffiti-stílusban. Ezzel jelzi ízlésvilágát, gondolkodásának irányát, műveltségi fokát. Csakúgy, mint a népdalokban. Láttam absztrakt tetoválást is. Elgondolkodtató, hogy valaki egy ilyet azért csináltat, mert beleképzel valamit a mintába, mint valami Rorschach-tesztbe. Vagy csak egyszerűen nem akar kifejezni konkrétumot magáról. Esetleg csak önmagára jellemzőnek gondol egy motívumvilágot, mint a hangszeres népzenében.

Ha a tetoválásokban rendszert keresünk, azt könnyű megtalálni. A tetoválók ugyanis sablonokból dolgoznak. Ez több szempontból praktikus megoldás: a tetoválók nem a kommunikáció világbajnokai. Hiszen ha azok lennének, akkor nem tetoválók volnának. A megrendelő sem mindig tudja elmondani, mit is szeretne. Nem tudja szavakba önteni az érzelmeit. Ezért keres képet. A sablon maga a rendszer. A tetováló – ha nem is tudatosan – megkeresi a jungi közös tulajdonságokat. Sablonba rendszerezi, és a megrendelő abból választ. Némely tetoválás bonyolult, időigényes, és drága. Ám a megrendelő vállalja, mert ezzel jelzi a közösségben elfoglalt pozícióját. A társadalmi rangját. Csakúgy, mint a népdalokban. Ám Vajszlón nem a sablonok rendszerét fedeztem fel. Hanem a hiányét. Ami nem is rendszer, hanem rendszeresség. Az igényt arra, hogy egy közösség tagja kiemelkedjen, megmutathassa gondolkodásmódját, sajátos világát, neveltetését. Igényt a művészetre, a környezet esztétikájára. Az érthető beszédre. Igényt a hiány betöltésére.

A helyi sajátosságok a multikulturális hatásokkal alakulnak ki. Például a közeli beremendi cementgyár 1909-es nyitása utáni években Vajszlón megszaporodott a beton és a műkő jelenléte, gyakorlatilag előbb mint a fővárosban.

Kerestem a jungi közös pontokat. Föntebb azért is értekeztem a halál epikureoszi értelmezéséről, mert a halált is ilyen közös pontnak gondoltam. Ezért kerestem a halottak emlékeit. A temetőket, a régi köveket, a helyi legendákat. Azokat a dolgokat, amik elmúltak, de az emberek még emlékeznek rájuk. Helyi legendákat, elvándorolt embereket. Elhurcolt zsidókat. Így elsősorban idősebb emberek nyíltak meg először. Kiderült, hogy van a faluban zsidó temető. Láttam egy kerítésen ószövetségi motívumokat. Egy nagy körbe fonódó kis kört. A falu életben tartja volt polgárai emlékeit. Aztán láttam egy viseltes-cigarettafüstös, de igényes pasztellképet az egyik kocsmában, a Pom-Pomban. Alaposan megnézve nem is passztell, hanem színes ceruza. Környékbeli ember készítette, egyszerű rajzlapra: Hájas Ferenc, valaha a szomszédos Vejtiben élő rajztanár. Észrevettem, hogyan kerekedik felül a szegénységen a kreativitás.

Eszembe jutottak azok a fotók az internetről, melyeken az afrikai gyerek egy megharapott almát ragaszt szigetelőszalaggal egy fatáblára, így utánozva az Apple cég iPadjait. De Magyarországon is ismert az úgynevezett léggitározás. Amikor egy zenehallgató extázisában a gitárjátékot utánozza, de nincs hangszer a kezében. Ám ahol van igény, ott van igényesség is. A vágy nem egyforma, ahogyan az ízlés sem. Különböző személyiségű, különböző szociális hátterű és társadalmi helyzetű embereknek más és más lehet a vágy szintje. Városokban sokkal inkább jellemző a civilizációs károk okozta lemondási vágy: igény a természetesség felé. A falusi ember viszont a magasabb civilizációs fokra vágyik. Lehet példálózni az iparosodás előnyeivel és hátrányaival, pro és kontra a szórakoztatóipari jelenségekkel. A falusi ember vágyik mindkettőre, a városi mindkettőről lemondana. A falusi ember úgy gondolja, hogy az élete ingerszegény, információi hiányosak. A városlakó pedig szenved az információdömpingtől. És falura, de legalábbis az agglomerációba költözne a nagyobb csendért, a természetközeliségért. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A konklúzió az, hogy a klasszikus műveltség elavult. A falusi embereknél ez jobban látszik. Aki ugyanis megfelel a hagyományos – művészeteken, és tudományokon alapuló – műveltségnek, az nem marad a faluban. Következésképpen a tanárok sem. Falusi tanárnak lenni ma a szakma legalja. Vagy nagyon elkötelezett, vagy nagyon lecsúszott emberek vállalják. Az elkötelezett egyben elkötelezett a hagyományos műveltség mellett is. A lecsúszottnak pedig mindegy. Így a vajszlói fiatal kénytelen egy saját műveltséget kialakítani. Nyilván megnézi az neten elérhető trendeket, divatáramlatokat. Így alakítja tudását, hiszen a falusi embernek is van igénye a műveltségre. A klasszikus tudás hiányát pedig kreativitással pótolja. 

A szerző fotóival

Jegyzetek

1.  Szőke Péter: A zene eredete és három világa. Magvető Kiadó, Budapest, 1982., ISBN 9632718089

2. P. A. Florenszkij: A kultusz filozófiája, ford. Kiss Ilona, Typotex Kiadó, Budapest, 2015., ISBN 978-963-279-839-4

3. A. N. Kolgomorov: A valószínűségszámítás alapjai, Typotex Kiadó, Budapest, 2010., ISBN: 9789632791272

4. Face to Face: Carl Gustav Jung with John Freeman, BBC, 1959