Egész jó kis zenekar ez a Klangstof, néhol érdekesen zajos gitárokkal. A holland együttes egyre komolyabb szerepet tölt be az indie szintéren, például felléptek a legendás seattle-i KEXP-n.

Klangstof

Az ének kicsit gyengítette nekem az egyébként erős zenei anyagot, olykor az XX-t, olykor a Foalst juttatva eszembe. De ez most divat. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ez a kijózanított-álcsibész Ian Curtis-imitáció. Mindegy, ez van. Az elején két gitárral, dobbal és Prophet-szintivel álltak fel, így talán kicsit hiányzott az alja, de amikor a frontember basszusgitárra váltott, ez is megoldódott. Ez persze koncepció kérdése. A számok egyébként jók, elég rövidek, de ne felejtsük el, hogy ők a Pixies előzenekara. Nekem a zúzós részek tetszettek legjobban, főleg az utolsó számban. Jó hangulatú volt az egész, ötletes, élettel teli, de sajnos kevesen voltunk a közönségben, az emberek nagy része csak második koncert kezdésére érkezett.

Pixies

A Klangstof után tehát David Bowie és Curt Cobain kedvenc zenekara következett. Hírnevüket – kezdeti szűk rajongótáborukat leszámítva – a Radírfejnek és a Fight Clubnak köszönhetik. David Lynch betétdalát, a "radiátorban élő nő balladáját", az In Heavent dolgozza fel, a Where is My Mind pedig a David Fincher-film kulcsdala. (Sokak szerint ekkor lett túl populáris a zenekar.) Az 1986-ban alakult Pixies immár Kim Deal nélkül játszik, hiszen a basszusgitáros-vokálos alaptag 2013-ban kilépett a zenekarból (már másodjára). Őt a sajnos idén elhunyt Kim Shattuck követte, akitől azonban az együttes hamar megvált, azóta Paz Lenchantin basszusgitározik és vokálozik.

Most jártam először a Budapest Parkban. Színes padok, cigizés. Olyan, mint amikor Sziget még jó hely volt. Mondjuk, horroráron van minden, de ezen most ne vekengjünk. A széleket leszámítva elég tisztességesen szólt, ami ugye mostanában igen nagy szó egy ekkora kaliberű esemény tekintetében. Elég csak az RHCP-re gondolnunk. A közönség vegyes volt. Fapeti haverom nagyon kereste Galambos Dorinát, de végül elkezdődött a Where is My Mind, ezért feladta. De mindegy is, hogy ki-kicsoda, egész szép kis közönséggé alakultunk. (Olyan ez, mint a pékségben, bárki is vagy, amint szépen artikulálva egy túrós táskát rendelsz, véged, onnan nincs visszaút, eggyé válunk e puha szocialista csempéken.) Ebben a hangulatban teltek a koncert első pillanatai. Kezdő szám a Gouge Away, ami igazából bevett rutin "mostanában" a zenekarnál.

A kezdetben foghíjas közönség elkezdett szépen gyarapodni, annyira, hogy lassan már egy Elf Bart sem lehetett leejteni. A már emlegetett Fapeti jegyezte meg egyébként, hogy nem feltétlen Pixies-rajongóként olyan lehet ez számára, mintha én is elmentem volna Kispálra. Van benne valami. Az egyre kiforrottabb közönségben is folyamatosan felmerült az igény, hogy játszanak már valamit a Doolittle-ről, hisz először vannak Budapesten. Való igaz, hogy sok új szám volt, amik meg kell, hogy mondjam, engem sem igazán hoztak lázba. Ha le tudnánk választani őket az életműről, és csak pillanatnyi valamilyenségükben értékelnénk őket, akkor talán-talán, de ezt nagyon nehéz megtenni egy ekkora múltú zenekarnál. Volt azért Gouge Away, Hey, Here Comes Your Man, Cracity Jones, Waves of Mutilation. Mindezek új köntösben szólaltak meg. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem játsszák a Where is My Mindot, mekkora gesztus, de természetesen ezt nem tehették meg – érdekes, utóbbi pont úgy szólt, mint a lemezen. Az mindenképpen pozitívum, hogy habár Black Francisék már jócskán benne vannak a korban, ez játékukon nem igazán érződik. Jó, a Hey talán kicsit bágyadtabb volt a kelleténél, de igazából eléggé jól állt a daraboknak ez a kicsit lassabb tempó. Nem éreztem unalmasnak őket. Azt is hozzá kell tenni, hogy emellett kifejezetten jól játszottak, Black Francis végigénekelt tiszta erőből majdnem két órát, Joey Santiago gitárhangja pedig fenomenális. Paz Lenchantin is kifejezetten tetszett, egy dolog, hogy a kedvenc Ampeg Heritage-erősítőmön játszott, de néha egészen összetéveszthető volt a hangja Kim Deallel, persze nem tudom, hogy ez jó vagy rossz.

Utólag visszatekintve nagyon jó koncertélmény volt, néhol kicsit untam magam az új számoknál, de nem zavart, hogy a régiek kissé másképp voltak hangszerelve, sőt, ezt inkább előnynek látom. A Budapest Park is jó helyszínnek bizonyult – hiába voltak előítéleteim. Amit mindenképpen ki kell emelnem, hogy Black Francisék egy büdös szót, annyit se szóltak a közönséghez. Se szerbusztok, se viszlát. Elkezdődött, és egyszer csak vége lett. Nyilvánvaló gesztus ez egy olyan zenekar részéről, akik még mindig hordoznak valamit az elmúlt évtizedek földalattiságából, és noha a régi számok egyértelműen erről tesznek tanúbizonyságot, reméljük, hogy a hamarosan megjelenő új lemez is része lesz ennek a törekvésnek, amivel ismét ki tud tűnni a Pixies korunk popzenéjéből.

Képek: PIXIES - Official Website, Klangstof - Official Website, Falus Péter