A Holokausztról több jelentős magyar irodalmi alkotás született már a túlélők tollából. Elég itt említeni az első visszaemlékezésként, az Olaszországban élő Bruck Edit Ki téged így szeret című elbeszélését, illetve Kertész Imre Nobel-díjas regényét, a Sorstalanságot. A túlélők utódai viszont még jórészt adósok annak elmondásával, miként dolgozták fel szüleik, nagyszüleik az átélt tragédiákat, illetve azzal hogyan szembesültek ők maguk gyerekként származásukkal, családjuk múltjával. Az első jelentősebb kísérlet ebben a témában Békés Pál Érzékeny utazások Közép- Európán át című regénye (1991) volt, amely Sterne hasonló című művének parafrázisa. A főszereplő Jorik András nagynénje végrendeletét követve jut el Weimarba, Goethe, Schiller, Liszt, és a Cranachok városába, és - szándéka ellenére - a városka mellé telepített egykori lágerbe, Buchenwaldba. Ahol kényszerűen szembesül Rózsika nénje történetével, akivel nemcsak az események filmjét nézeték meg akkoriban, hanem egy fatális véletlen áldozataként saját bőrén kényszerült megtapasztalni a tábor poklát.

Márton László az Árnyas főutca című művében (1999) szintén tett már kísérletet a téma feldolgozására. Akkor egy régi családi fotóalbum segítségével a deportálás előtti utolsó napok idilli nyugalmát rajzolta meg, amelyek felett már ott lebegett a jövő sötét árnyéka.  A most megjelent, a 70-es években játszódó regényében, A kárpótlásban viszont egy titkokkal és elhallgatásokkal teli család történetén keresztül mutatja be, hogyan traumatizálta a túlélők egymáshoz való viszonyait a kibeszéletlen múlt. A témafelvetés óhatatlanul is eszünkbe juttatja Márton László 1988-ban megjelent esszéjét, a Kiválasztottak és elvegyülőket (alcíme szerint: Töprengések a sorsról, amely nem közösség), amely a magyar- zsidó sorsközösség kérdéskörét boncolgatja az elmaradt katarzis tükrében. Már a regény alapgondolata is indokolja ezt az összevetést, ahogy ebből az irányból közelítve, az esszé akár a regény előzményeként vagy inkább irodalmi ellenpontjaként értelmezhető.

A regény hősével, Porzsolt Ernővel, vagy, ahogy magát későbbiekben szívesebben nevezi: Por Zsolttal egy közjegyzői értesítés tudatja: „életvesztés miatt” kárpótlás illeti meg. A jogcím alapját az apja öccse, a tizenhárom évesen 1944-ben elhurcolt és meggyilkolt Porzsolt Zoltán után járó állami jóvátétel képezi, amelyet a főhős nem szándékozik elfogadni. Etikailag nem helyesli ezeket a kárigényléseket: „Azt a látszatot keltik és annak a hazugságnak a fenntartásához járulnak hozzá, hogy káresetek történtek, olyanok, amelyeket meg lehet téríteni.” Ám hiába a levélbeli tiltakozás, muszáj megjelennie a közjegyző előtt, ami együtt jár azzal a ténnyel is, hogy találkoznia kell húsz éve nem látott családtagjaival: húgával, unokanővérével, apja második feleségével. Ez a prousti teába áztatott madeleine sütemény, ha nevezhetjük így kissé frivol módon a közjegyzői határozatot, indítja meg a cselekményt, szembesíti újra a főhőst gyermekkorával, többszörösen traumatizált családjának titkokkal terhelt világával. Ahol az elhallgatások, a kibeszéletlen múlt, az egymás ellen vívott családi játszmák végül az anya tragikus halálába torkollnak.

A főhős kamaszként még legfőbb céljának tekinti leleplezni családja élethazugságait, feltárni az igazságot, mintegy összhangban az esszében megfogalmazottakkal:

„Annak, akiben a zsidó származás tudata eleven (márpedig kevesen vannak, akikben a körülmények nem teszik elevenné, leginkább elevenné furcsa módon az a torz tény teszi, hogy sokan vannak, akik titkolják, vagy akik elől gyermekkorukban elpalástolták, s az ilyen emberek aztán – akik közé e sorok írója is tartozik – rájönnek származásukra, ami az elkerülni vágyott kirekesztettséget visszavonhatatlanná és végzetessé teszi), annak, ha lehet, még kevésbé szabad szem elől tévesztenie az igazságot, mint a többieknek,…”  

Ám Ibsen hőséhez, A vadkacsa Gregers Werléjéhez hasonlóan Por Zsolt is – miközben ő beszélne legtöbbet az igazságról, ő követelné meg környezetétől leginkább annak feltétel nélküli kimondását – végül az igazság kiderítése helyett a gyáva megfutamodást választja. Minden kapcsolatot megszakít családjával, sőt felnőttként már úgy vélekedik, csak akkor kezdhet tiszta lappal új életet, ha negligálja az igazságot. Előbb az anyja halála okát kutatva mond le a tudásáról: „Sokáig arra gondolt, hogy joga van tudni, mi történt, aztán… arra gondolt, hogy most már ugyanígy joga van nem tudni, mi történt.” Majd később még határozottabban utasítja el az igazság megismerésének szükségességét: „Pontosabban: joga van eldönteni, hogy akarja-e tudni, mi az igazság vagy sem, és aki ezt a jogát kétségbe vonja – vágta egy ismerőse szemébe, akit mindaddig barátjának hitt –, az gazember.”

De meg lehet-e szabadulni a múlttól, lezáratlanul, a múlttal való szembenézés elől gyáván megfutamodva, jóvátételnek gondolni a boldog, kiegyensúlyozott felnőttkort az érzelmileg sivár és hazug gyerekkorért, ahogy ezt hatvanévesen az életére visszatekintve a főhős megfogalmazza: ”(…) de ez nem változtat a mérlegen, a második kétharmad kárpótlás volt az egyharmadért.”  Ha összevetjük  Por Zsolt szavait az író  egykori esszéjének nézeteivel, mintha a regény hőse pont az abban kifejetett nézetek szöges ellentétét testesítené meg: „Természetesen a zsidó származás: valóság, minél inkább teher, annál inkább valóság, s bár nincs joga elítélni senkinek, ha valaki szabadulni akar ettől a tehertől, azért nem árt tudni (és különösen a zsidóknak nem árt tudni), hogy a valóságból nem lehet kimenekülni, s ha valaki menekülni próbál, a menekülés is részévé, mégpedig a legpusztítóbb részévé válik a valóságnak.” Mintha nevéhez híven (Porzsolt Ernő/Por Zsolt) őt is felmorzsolta volna az élet az évek során, elporladt volna benne az igazság tudásának vágya, már csak felejteni és nem tudni akar.

Innen értelmezve viszont a törvények változása miatt okafogyottá vált kárpótlásra utaló záró mondat, amely a hátsó borítón is helyt kapott: „Önnek már nem jár semmi!” kettős értelmet nyer. Egyszerre vonatkoztathatjuk a jóvátétel megtagadását Porzsolt Zoltán „életvesztésére” és a főhőst gyermekkorában ért sérelmek helyrehozhatatlanságára. Mert, ha társadalmi szinten nem történt meg a múlt kibeszélése, akkor az elmaradt katarzis miatt a kárpótló megbocsátásra sem kerülhet sor. Ugyanígy, ha szülők, nagyszülők szintjén sem ment végbe a múlttal való szembenézés, az elszenvedett történelmi traumák feldolgozása, sőt az utódok is lemondanak az igazság megismeréséről, akkor esélye sem marad a következő nemzedékeknek a kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil lelkivilágú felnőtté váláshoz. Sőt azáltal, hogy a főhős kétszer is hangsúlyozottan lemond az igazságról, végtelen keserűvé és kilátástalanná válik a történet.

Miközben a regény élethazugságokban élő hősei folyamatosan megpróbálják megszépíteni a múltat, elkendőzni a konfliktusokat, ennek hátterében egy „hétköznapi fasizmussal” átitatott társadalom brutalitással teli világa rajzolódik ki, amelyben mindenki kibogozhatatlanul válik egyszerre áldozattá és tettessé. Kezdve a „színtiszta áldozatkészségből önző és merő jóindulatból gonosz” Nagymamával, gyilkossággal fenyegetőző, végül öngyilkosságba menekülő depressziós anyán át, a feleségétől elszenvedett sérelmeket a fián levezető apáig. Akárha a rémségek kicsiny panoptikumában járnánk, ahol az író a vásári képmutogatók szenvtelen hangján vezet bennünket végig bábjátékán.  Akad itt bőven példa lelki és fizikai bántalmazó kapcsolatokra, lelki torzulásokra, a hirtelen indulat keltette gyilkos ösztönöktől a hidegfejjel véghez vitt perverz kegyetlenkedésig. Ám ahogy korábbi kötetében, az M. L., a gyilkos szintén önéletrajzi ihletésű novelláiban Márton László még képes volt finom iróniával, sőt öniróniával tekinteni a hőseire és az azokat körülvevő világra, addig mostanra mintha kiveszett volna belőle az empátia, a beleérzés és az együttérzés képessége szereplői iránt. Mindvégig érzékelhetően kívülálló marad a történetben, annak ellenére, hogy számos életrajzi egybeesést fedezhetünk fel az író és főhőse között, Márton László hideg, szenvtelen tekintettel szemléli hőseit, bábfiguraként mozgatja alakjait. Ezt a kívülálló írói alapállást még tovább erősíti a két síkon játszódó elbeszélés. A barát, Por Zsolt történetére visszaemlékező író folyamatosan megszakítja a múltidézést, reflektálva a jelen eseményeire, saját életének epizódjaira. A múlt és jelen között folytonosan oszcilláló cselekmény miatt pedig nehéz megvonni a határt a valóság és a fikció között. Sőt a helyzetet még inkább bonyolítja, hogy az író főhősének is  alapvonásává teszi a kívülállást, a metszően hideg tekintetet. Por Zsolt jellemének fő jellegzetessége ugyanis a szeretet és a tisztelet folyamatos színlelése, amellyel a saját családja és a környezete iránt érzett érzelmi viszolygását, megvetését és lenézését palástolja.

Márton László regénye a traumafeldolgozás egyik leggyakoribb hétköznapi módját ábrázolja, amely a távolságtartó felejtésen, az igazság elleplezésén, a nem tudáson alapul. Pedig  nem az igazságtól való menekülés, hanem annak megismerése révén válhatunk képessé a megértésre, az együttérzésre, amely a megbocsátáshoz elvezet. Ha megelégszünk csupán a látszat megragadásával, akkor jobb esetben csak az értetlenkedésig juthatunk, rosszabb esetben az ítélkezésig és a megvetésig.  Márpedig a magyar társadalom több nemzedék óta él ebben az amnéziás állapotban. Ezen a helyzeten a rendszerváltás évtizedei sem változtattak, ahogy ez a regény zárszavában, Por Zsolt kérelmének közjegyző általi elutasításában megfellebbezhetetlenül jut kifejezésre: „Önnek már nem jár semmi!” A társadalmi szintű traumafeldolgozás, a bocsánatkérés és megbocsátás elmaradása miatt az egyének legfeljebb a magánélet mikrovilágában nyerhetnek kárpótlás, de mint egy kárvallott közösség tagjai, erre semmi esélyük. Keserű és cinikus a könyv A kárpótlás, és hozzátehetjük, Márton László 1988-as esszéje ma is éppoly aktuális, mint közel harmincöt évvel ezelőtt.