PRAE.HU: Mi kötelezett el amellett, hogy színházzal kezdtél foglalkozni? Meg tudnál nevezni meghatározó eseményeket?

Középiskolás koromban két színjátszó körnek is a tagja voltam. Az egyik Nagykanizsán volt, ahonnan származom, a másik pedig Szombathelyen, ahova középiskolába jártam. Mind a két helyen egyszerre talált meg a színház. Nagykanizsán Merő Béla vezetett egy színjátszó csoportot minden vasárnap, ide a barátaim vittek el. Csináltunk egy Passiót is, amiben Máriát játszottam. Hatalmas élmény volt, egy falusi templomban adtuk elő a híveknek. Valahogy beleugrottam egy állapotba, és láttam a szemükben, hogy elfogadják, hogy most ez a 19 éves lány a gyászoló-őrjöngő Anya. Talán öntudatlanul is bele tudtam tenni a fájdalmamat édesanyám elvesztése miatt, ami néhány hónappal korábban történt. Így aztán, amit láttak, bizonyos szempontból tényleg hiteles volt. Szombathelyen egy amerikai lány keresett meg minket, hogy csináljunk egy angol nyelvű diáktársulatot. Megcsináltuk, elmentünk az Angol Diákszínjátszóra Wilder Hajszál híján című művével. A darabkezdő monológgal „Legjobb színésznő” lettem. A következő évben mégis ösztönszerűen jött, hogy rendezni akarok. 17 éves voltam, és rá akartam látni az egészre. De az ambícióimat nem vették igazán komolyan, hiszen akkoriban lányok nem mentek rendezőnek. Pláne nem az én nem éppen férfias megjelenésemmel és vékony hangommal. Ekkortájt teljesen másmilyenkép élt az emberekben a rendezőről, ami miatt nőként nehéz volt érvényesülni: egy határozottabb, poroszos kiállású embert hamarabb el tudtak képzelni a rendezői szerepre. Mára ez a kép sokkal árnyaltabb lett, bár rendezőnőt a pályán még mindig alig-alig találni Magyarországon. Ez például nagyon nagy különbség a többi országhoz képest, legyen az kelet-vagy nyugat-európai. Tehát a rendező szakot pedig esélytelennek láttam, amikor felvételiztem, de nem szerettem volna színész szakra sem menni.  Így történt, hogy dramaturgnak jelentkeztem, ahova elsőre nem vettek fel, csak három évvel később, amikor megint indult a szak, ezért addig Veszprémbe mentem német és színháztudomány képzésre. Ott nagyon alapos elméleti tudást kaptam.

PRAE.HU: Mára már számos magyarországi és külföldielőadást is rendeztél. Mesélnél arról, hogyan váltál dramaturgból rendezővé?

A dramaturg szak akkoriban teljesen más volt, mint ma. Nem tanítottak minket rendezők, gyakorlati óráink sem voltak. Majdnem ugyanazokat kellett újratanulnom, amiket már Veszprémben elsajátítottam. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy szerencsés helyzetben voltam, mert már elsőben megkerestek rendező hallgatók, hogy szívesen dolgoznának velem: Szabó Máté, aki most Miskolcon főrendező, és Szákás Tóth Péter. A velük készített vizsgaelőadásokból, a saját hibáimból tanultam a legtöbbet. A magunkra hagyottságnak megvolt az az óriási előnye, hogy hatalmas szabadságot is kaptunk. Erre jó példa a Csárdáskirálynő, amit Szabó Mátéval csináltunk egy vizsgára. Szákás Tóth Péter révén kerültem be elsősként Ascher Tamás Shakespeare-órájára. Nagyon szerettem azokat az órákat, és úgy éreztem, hogy Tamással van valami közös a gondolkodásunkban. Amikor harmadéves lettem, és gyakorlati helyet kellett keresnünk magunknak, megkértem, hogy hadd csináljam nála a gyakorlatomat. Szerencsém, hogy igent mondott.

PRAE.HU: Mennyiben más az érvényesülés dramaturgként és rendezőként? Miben tér el egymástól a két pálya?

Nemrég, berlini tartózkodásom alatt egy fiatal magyar tervező nekem szegezte a kérdést, hogy én minek is tekintem magamat. Dramaturgnak vagy rendezőnek? Meglepett a kérdés. Minek tekintsem magam? Egy ember vagyok, aki rendez. És aki szereti megcsinálni a saját szövegváltozatát. Nyilván van egy kis különbség aközött, mikor a saját adaptációmat csinálom, akár a József és testvéreinél, mint amikor megírt drámát állítok színpadra, ahogy azt a Rinocéroszokkal tettem Rigában vagy amilyen majd Svédországban a Caligula lesz, bár azt eléggé átdolgozom, szóval szinte adaptáció lesz az is. Szerintem az, hogy az ember alkotóként mire támaszkodik, miből építkezik, és ezeket hogyan formálja egységgé, nem választható szét lineáris munkafolyamatokra. Minden egyszerre történik. Azért választom X színészt, mert tudom, hallom a fejemben, hogy mit fog beszélni, és közben már gondolok arra, hogy majd merre tudom a szituációkat vele építeni, hogy például egyébként kiválóan szaxofonozik és énekelni is tud. És akkor már írjunk neki egy dalt is, ami persze lehet, hogy megváltoztatja a szerkezetet, módosítja a hangvételt, a műfajt, amit megint ki kell egyensúlyozni egy új ötlettel és így tovább...

PRAE.HU: Később a pályád során mik voltak azok a fordulópontok és mérföldkövek, amik alapján sikeresnek érezhetted magadat?

Sokáig elfogadtam, hogy dramaturgként dolgozom. Bár igazából fejben mindent csináltam. Ascher Tamás mellett rengeteget tanultam, ösztönösen és szenvedélyesen érdekelt a színházcsinálás minden fázisa, a szereposztástól, a díszlet- és jelmeztervezővel való munkán át, a zeneszerzővel való együtt gondolkodásig. A gyakorlatomon azonnal kiderült, hogy Tamással nagyon jól tudunk együttműködni, a negyedévem végén kezdtünk el a Kamrában Jon Fosse Őszi álom című darabján dolgozni. A Katonában ezután még a Schroffenstein család, az Ivanov és az Így él a világ volt közös munkánk. Az egyetem után eléggé magam alatt voltam, ezért az Ivanov sok szempontból nagyon személyes lett nekem is. Utána kerültem az Örkénybe. Itt találkoztunk alkotóként Bagossy Lászlóval, a vele való munkákban is sok örömöm volt, épültem-tanultam belőlük, Lacitól a rendezésről, a szerkesztésről megvilágító erejű dolgokat. Fordulópontot jelentett, amikor Mácsai Pálnak készítettem az Örkény-kisregényekből adaptációt: a Macskajátékot és a Tótékat. Ekkor éreztem azt, hogy szinte koncepciót írok, „hangszerelem” a szöveget. A filmforgatókönyből készült Bohémélet Aschernak szintén különleges, felszabadult munka volt. Ekkoriban kezdtünk Polgár Csabával is együtt dolgozni, akivel először próbálhattam ki magam külföldön. A Hoppart Társulat Korijolánusát követően több helyre is hívták Csabát rendezni. Így voltunk Karlsruhéban is, ahol Hamletet rendezett. Ugyanennek a Hamletnek én tartottam egy évvel később a felújító próbáját, mert Csaba éppen színészként forgatott Amerikában. Ekkor mondták azt a német színészek, hogy szívesen dolgoznának velem rendezőként, és így rendeztem először Németországban, 2018-ban. Jóval korábban, 2011-ben rendeztem életemben először az Örkény előcsarnokában a Két néni, ha megindul-t, Mácsai biztatására, aztán a Budapest Bábszínházban egy tantermi darabot csináltam, a Kivit, amiben Meczner János támogatott, de az áttörést a Stuart Mária jelentette 2014-ben. Ekkor kaptam rendezőként először valódi megerősítést, szakmai elismerést és bátorítást a folytatáshoz.

PRAE.HU: Több emberrel is együttműködtél, említhetnénk az Ascher Tamással közösen rendezett József és testvéreit is. Az ehhez hasonló közös munkákból miként építkeztél? Mit gondolsz, hol tanultad a legtöbbet?

A Józsefet közösen rendeztük, az egészen más helyzet volt, mint amikor dramaturgként dolgoztam. A közös rendezés nagyon jó élmény volt, és pont ez az anyag kellett hozzá, hogy a vállalkozásunk minden ízében hiteles legyen. De dramaturgként, abból, hogy valakivel jól működtem együtt, nem törvényszerűen következik, hogy rendezőként úgy gondolkodom, mint ő. Van egy szakmai része, megtanultam, hogyan „csavarozzam” össze az előadást, de annak semmi köze ahhoz, hogy mint önálló alkotó mit hozok létre. Egyfolytában keresem, hogy mitől lenne a munkám autentikusabb, és hogy hogyan tudnám azt, ahogyan a dolgokat látom – néha talán az állandó kételkedésem miatt túlságosan is bonyolultan –, mások számára is érthetően és követhetően megmutatni.

Jelenet a József és Testvérei című előadásból

PRAE.HU: Volt olyan ember a pályád során, akit mesterednek tekintettél? Milyen tekintetben tartottad meghatározónak a munkásságát?

A magyarországi művészek közül természetesen számítottak azok, akikkel együtt dolgoztam és akiket már említettem, legfőképpen Ascher Tamás. Sokat tanultam tőle, számomra lényegi dolgokat, de a legfontosabb talán az a vibráló és a kreatív energiákat támogató-tápláló légkör, amit maga körül tud teremteni. 2006-ban rendező-hospitánsként dolgoztam a Deutsches Theaterben. Végig én világosítottam, hangosítottam, kellékeztem egy próbafolyamatot Michael Thalheimernél rendezőnél. Az ő munkamódszerét látva, hogy milyen bátran nyúlt az anyaghoz, az egész gondolkodásom megfordult. Itthon az alázatos, szerző- és szövegtisztelő szemléletben nőttem fel. Akkor megértettem, hogy szabad alakítanom a világot, az anyagot. Sőt, az anyaggal és a gondolattal szembeni alázat talán épp azt igényli, hogy új alapokra helyezzük! Ez a felismerés indított el a formakeresés irányába, egyelőre az adaptációk és a szövegkönyvek készítésének keretein belül. A Rimini Protokoll-t is nagyon fontosnak találom, az ő munkáikkal szintén akkoriban találkoztam először. Ők a dokumentarista színház terén alkotnak nagyot. Akkor még itthon azt, amit ők csinálnak, nem tartották színháznak.

PRAE.HU: Fontosnak tartod az intézményes színházművészeti képzést?

Amikor a helsinki színművészeti egyetemen tartottam rendezés-kurzust, akkor nemcsak a rendezők, hanem a dramaturgok is felvehették. Különböző évfolyamú rendezők voltak, nem osztályokat indítottak. És ugyanúgy rendeztek a dramaturgok is. Fontosnak tartom, hogy több területen kipróbálják magukat a fiatal alkotók, mert dramaturgként is sokat tanulhatnak abból, ha rendeznek: hogyan álljanak neki, amikor kigondolnak egy képet, honnan indítsanak és hozzanak létre egy jelenetet, egy előadást. Ezeket meg kell tapasztalni, és akkor kiderülnek az emberek erősségei, olyan szuperképességei is esetleg, melyek addig rejtve voltak. De ez fordítva is igaz, mert kiderülhet, hogy a rendező szakos inkább másban érzi igazán jól és otthon magát. Az ilyen, kevert struktúrájú, akár a kollektív rendezésnek is teret adó képzéseknek van jövője szerintem. Minél többféle színházcsinálási mód elfogadott, annál gazdagabb lesz az alkotások formája és tematikája is. Arról nem is beszélve, hogy aztán ezek a formák átszivárognak egymásba, és így késztetnek újabb megoldások keresésére.

PRAE.HU: Több alkalommal dolgoztál más országokban: Szerbiában, Lettországban, Svédországban és Németországban. Fontosnak tartod, hogy földrajzilag éppen hol rendezel? Milyen különbségeket vettél észre a színházkultúrákban?

Talán Svédországban érzem magam a legjobban, annak ellenére, hogy nem repertoárszínházi a rendszer, és ezért két hónap alatt kipörög egy előadás, és hamar múlttá válik, amit csinálsz. De nagyon átlátható a működés, mindenki megbízhatóan és lelkiismeretesen végzi a dolgát. Ezzel szemben Szerbia nem volt jó élmény. A színészekkel remek volt, azt hiszem, életre szóló munkakapcsolataim is születtek, de összeségében kaotikus, hangulatilag lehúzó, művészetellenes volt az a közeg. Lettországban érezni a kelet európai buhera-szellemiséget, de az meg szuper, hogy elképesztően ambiciózusok abban, hogy ennek a pici országnak ebben az egyébként óriási színpaddal rendelkező szovjet kultúrhodályában izgalmas színház szülessen, olyan, amit Európa más csücskeiből is észre lehet venni. Németországban hasonlóan megbízható a rendszer, mint a svédeknél, viszont a hangulat, a munkahelyi légkör jóval merevebb. A svédek nagyon sokat viccelnek egymással. Talán mert ott olyan sötét van, évad közben, szinte mindig... Életemben nem röhögtem annyit munka közben, mint a svédekkel.

Jelenet a WHO IS SCHMITZ?/VEM ÄR SCHMITZ? című előadásból

PRAE.HU: Külföldi munkáid során mennyire befolyásolt az adott ország színházi kultúrája? Hatottak a művészetedre?

A kulturális különbségekhez is adaptálódnunk kell, és nem is művészi szempontból érzem a különbségeket. Visszafelé is hatott az, ahogy mi működtünk. Meglepő volt, amikor a lettországi bemutató után két negyvenes férfiszínész odajött hozzám, hogy megköszönjék, nem kiabáltam velük, például, ha nem tudták a szövegüket. Mondtam, felnőtt emberek vagyunk, az a dolgunk, hogy elvégezzük a munkánkat, és ne azért végezzük el, mert kiabáltunk egymással. Svédországban a főszereplő színésznőtől kaptam egy levelet. Megköszönte, hogy milyen „actor-friendly” vagyok, mert nem kényszerítettem rá olyat, amit nem szeretett volna megcsinálni. Magyar közegben olyan természetes, hogy észre sem vesszük, ha csúnya hangnemben beszélünk egymással. Hatalmas különbségek vannak, össze sem hasonlítható a svéd emancipált közeg, nemcsak a magyarral, de még a rendkívül autoriter némettel sem. A magyar és a német rendszer között ilyen szempontból sokkal kisebb a különbség, mint a német és svéd között. Ezt nehéz lehet elképzelni, de a német társadalom hasonlóan patriarchális és abuzáló, mint a magyar. Ugyanakkor a munkamoráljuk csodálatra méltó. Közhely kicsit, de igaz: ezek a színházi rendszerek, a működés, a struktúra híven tükrözi az adott ország társadalmának aktuális szemléletét, de legfőképpen a társadalom állapotát.

PRAE.HU: Saját honlappal is rendelkezel. Mesélnél pár szóban arról, honnan származik az ötlet, és miért látod hasznosnak? Bonyolult üzemeltetni?

Egy template-re építettem fel 5-6 évvel ezelőtt. Az előfizetés 50 ezer forint körül van egy évre, de már találhatók ennél sokkal olcsóbb változatok is, csak azért nem váltottam, mert akkor újra kéne az egészet építeni, meg mert szeretem, ahogy kinéz. Ez befektetés. Egyedül szerkesztem, és sokkal inkább portfóliónak írnám le, mint tényleges honlapnak. Kiválaszthatom, hogy milyen projektet szeretnék, abba milyen fotókat töltök fel, mi a leírás. Mindennek megvan a helye, olyan, mint egy kis űrlap. Mellette van egy vimeo-oldalam is, amire szintén elő kell fizetni. Nagyon hasznos, mert ha valaki komolyan érdeklődik, de nem tudja megnézni az előadásaimat, akkor csak elküldök egy linket. Talán, ami még bonyolult és érdemes megemlíteni, hogy ezekre nem árt angol feliratot is készíteni, amit többnyire szintén magam csinálok. Bármit meg lehet tanulni, minden fent van a neten.

PRAE.HU: Mit gondolsz, a média megfelelő módon foglalkozik a színházzal? Van olyan aspektus, amin lehetne fejleszteni, esetleg hiányolsz valamit?

Svédországban többnyire pszichoanalitikus-realista színházat szoktak csinálni, de mi, a kortárs svájci, groteszk hangvételű darabunk miatt egy, a svédek számára talán szokatlan formanyelvvel dolgoztunk. Ennek ellenére nagyon nyitott, felkészült és értő kritikák születtek. Egyikről sem éreztem azt, hogy felületes módon állna hozzá az előadáshoz. Nem akarták a saját rendszerük szerint értelmezni, sem valami skatulyába belegyömöszölni. Itthon változó. Ha a kritikus nem érti az előadást, akkor lehet, még egyszer meg kéne néznie. Sokszor konzervatívnak látom itthon a kritikákat, ahogy a színházat is, és nem a formája miatt – mert külsőleg, a felszínen lehet nagyon trendi is –, hanem a szemlélete miatt. Számomra izgalmasabb az a színház, ami kérdésekre sarkall, ami a világ értelmezhetőségének menthetetlenül ambivalens nézetét láttatja. Nincs megoldás. Csak kérdések vannak. És provizórikus válaszok. És épp ezért nem szabad ezekbe a válaszokba belenyugodni. Ezért nem értem, amikor egy előadás vagy egy alkotó kijelenti, hogy a világ ilyen meg ilyen. Olyankor rögtön elkezdek unatkozni. Nem akarok választ kapni arra, hogy milyen a világ. Szerencsére születnek fontos előadások és természetesen felkészült, jól megírt kritikák is, melyek nem akarják a világot és az előadást egyszerű állításokra redukálni. Így is sokszor úgy érzem, hogy kullogunk valahol a többiek után, minimum 10-15 évvel lemaradva, még más közép-kelet-európai országokkal összehasonlítva is. Magyarországon alapvetően a diverzitás elfogadása – és ebből kifolyólag a jelenléte is – hiányzik, minden téren. Mintha csak egyféle gondolkodás volna jó.

PRAE.HU: Kik azok a művészek, akiket magyarországi és európai szinten is meghatározónak tartasz? Kik lehetnek fontosak a magyar közönségszámára?

A magyar alkotók közül Szabó Veronikát említeném, például ő Molnár Csabával csinált egy előadást Vacsora gyertyafényben címen, az igen izgalmas volt, áradt belőle a játékosság és a szabad szellem. Illetve a Szirének című előadása, amit az erdőben rendezett, a fentihez hasonló végeredménnyel. Németországban azért jártam legutóbb, hogy megnézzek több előadást a Theatertreffenen. Ott nagyon tetszett Signa előadása, egy hatórás installáció, sétáló-színház. És persze a Rimini Protokoll megint formabontó volt, erőteljes és lényegi. És különösen fontos számomra még egy nagyon közeli barátom, Yana Ross litván-amerikai rendező munkája. Vele közvetlen és élő kapcsolatban vagyunk. Kölcsönösen véleményezzük és támogatjuk egymás munkáját, annak minden fázisában. Az ő előadásiban mindig okos és váratlan ötletek vannak, és rengeteg bátorság, amit látni nekem hatalmas erőt ad.

PRAE.HU: Hogyan találtad meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg számodra? Van olyan hely, ahova még szívesen visszamennél rendezni?

Nagyon változó, hogy melyik munka hogyan talált meg. Karlsruhe egy véletlen folytán jött össze, Rigába más rendező ajánlott. Aztán a színház képviselői – az igazgató vagy a dramaturg – elutaznak oda, ahol meg tudják nézni valamelyik előadásomat, és eldöntik, hogy meg akarnak-e hívni. A legtöbb lehetőség úgy talált meg, hogy megkerestek különböző színházaktól a svédországi előadásom kapcsán, a svéd meghívást pedig az Örkényes Apátlanoknak köszönhetem. Göteborgba, Rigába megyek is vissza, és remélem, a kör még bővülni fog.

PRAE.HU: Nem gondoltál arra, hogy végleg külföldön rendezz?

Az, hogy Svédországba költözzek, megfordult a fejemben, de ahhoz meg kéne tanulnom svédül. Egyrészt, nekem fontos, hogy meglegyen a helyem, ahol úgy érzem, akarják azt, amit én csinálok. Ez itthon is megvan, de azt hiszem, még ennél is fontosabb, hogy a lányomnak jövője legyen. Attól tartok, Magyarország ezzel adós marad. Inkább ez számít, ha dönteni kell, mert rendezni bárhonnét tudok.

Fotó: Horváth Judit, Olya Kjelbye

Fotó a cím felett: Ionesco: Rinocéroszok, Riga, 2021, készítette Juhász András

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Gáspár Ildikó tapasztalata, miszerint rendezőnőt a pályán még mindig alig-alig találni Magyarországon. Ez például nagyon nagy különbség a többi országhoz képest, legyen az kelet-vagy nyugat-európai.