A magyar társadalom elmúlt 100 éve amúgy is nagyon gazdag, sokrétű és színházilag izgalmas korszakot kínál minden alkotó számára. Kár, hogy az előadás éppen ezt a sokrétűséget nem aknázza ki kellőképpen. Nagyobb hangsúlyt kap a felszínes szórakoztatás, a XX. századi magyar irodalom fontos szereplőinek túlkarikírozása, mintsem a közönség érdemi, mély és tartalmas szembesítése ezzel a korszakkal. Lehet, én vártam többet a műfaji meghatározás alapján: titkos irodalmi mulatság és kesergés.

Pedig ígéretesen kezdődik a kétfelvonásos előadás. A fiktív, az intézmény ünnepi programsorozatát bejelentő sajtótájékoztatón az igazgató, Benkő Nóra is feltűnik a színen. A tájékoztatót a nézőtérről bekiabáló, az elhangzottak és a tényleg megtörtént események között rendet teremteni kívánó Majoros néni zavarja meg. Peremartoni Krisztina fő ütőere a zenés-humoros kavalkáddá váló darabnak. Erős színészi jelenlétében nincs sem több, sem kevesebb, mint amit a karaktere megkíván: a XX. század elejétől napjainkig végig csendben kísérő, néha kommentáló, az eseményekben néha tevékenyen résztvevő, máskor passzív átlagpolgárt alakítja jelenetről jelenetre.

Peremartoni biztosítja a fő fonalat a hol jobb, hol rosszabb dialógusokat felmutató jelenetfüzérként, mintsem koherens egészként definiálható előadásban. A korszakok váltakozását csak a virtuális háttérképek cserélődése és az azokon feltűnő, időszak-megjelölő címek érzékeltetik. Az egyetlen állandó díszletelem egy bódé. A benne és a közelében előforduló szereplők azonban korántsem azok. A Városmajor történelméhez ugyanis az ott gyakran megforduló, a magyar irodalom jelentős képviselői és az akkor élő polgárok is hozzátartoznak. Csakhogy az ismert szereplők mélyebb és emberibb megmutatása helyett skicceket kap a néző. A parodizálás és (néhol gyenge) szórakoztatás céljából, mélyebb kibontás nélkül tűnik fel a részeges, a szanatóriumból folyton kiszökő Ady, a nőket leső Karinthy-Kosztolányi páros vagy a kissé hisztérikusnak ható Vészi Margit, Molnár Ferenc felesége.

A színészek a lehető legtöbbet igyekeznek kihozni a rájuk osztott, vázlatosan kifejtett írókból és költőkből, és ez sokuknak sikerül is. Vizi Dávid a poéngyáros Karinthynak, a komoly Babits Mihálynak és a rendszert kiszolgáló ávós tisztnek is megadja az ívét annyira, hogy alakításában fel-felsejlik a személyiség mélysége. Mohai Tamás inkább a munkáért a diktatúrában meghunyászkodó Szabó Lőrincben, mintsem Kosztolányi vagy Tersánszky karakterében képes megmutatni színészi eszköztárának rétegzettségét. Radnay Csilla Molnár Mártája, később Sárközi Györgynéje, valamit Tersánszky Józsi Jenőnéje higgadtabb és érettebb alakítás, mint az első felvonásban látottak. Pál András a tőle megszokott, karakteres módon alakítja Molnár Ferencet, Berényi Róbertet és Lengyel Balázst. A legemlékezetesebb alakítás talán Ladányi Júlia Nemes Nagy Ágneséhez köthető. Kidolgozott, nem túljátszott jelenléte révén csak ebből az irodalmi figurából értek meg kicsit többet az est során. Az előadásban statisztákként és tánckarként közreműködnek a Pesti Magyar Akadémia növendékei is. Közülük kiemelt szerephez jut Kovács László és Szatmári Aliz, akik kissé egysíkú, de a darab szövetébe beleillő, ígéretes alakítást nyújtanak a (politikai) pozícióját válogató újságárusként vagy feleségként, szeretőként.

Az előadás keretes szerkezetű: a végén visszatérünk a tájékoztatóra, ahol bejelentik, hogy a Szabadtéri Színpad helyén tavat létesítenek a nagyobb zöld felület érdekében. Ennek ellenére a valóságban is megszületett elképzelést úgy tudni, egyelőre elvetették. Mindenesetre a szereplők kórusban énekelnek a színpadon, miközben bontják el fejük fölül a díszletet. Szép, már-már költői a befejezése a tartalmasabb és kidolgozottabb második felvonásnak. Ám ez sem tölti be a majdnem három óra után bennem keletkező űrt. Rengeteg lehetőség van ebben az évszázadban, rendszerváltások, emberi dilemmák és sorsok, költői hitvallások és azok fel- vagy eladásának kérdésköre. Ennek szinte összes tétjéről megfeledkezett a Száz év Major, elvéve az alcím élét is, miszerint az eszméimet nem cserélem. Az eszméket nem is kell, de talán pár viccesnek ható, felszínes jelenetet ki lehetett volna a korszak, a Városmajor és a magyar irodalmi alakok viszonyát mélyebben megmutató képsorra.

Horváth János Antal és Nyáry Krisztián: Száz év Major – avagy az eszméimet nem cserélem
titkos irodalomi mulatság és kesergés

Szereplők: Peremartoni Krisztina, Radnay Csilla, Ladányi Júlia, Szatmári Alíz an., Pál András, Mohai Tamás, Vizi Dávid, Kovács László an.

Zenekar: Farkas Virág Zazie – harmonika; Nedeczky Júlia – klarinét; Misik Zoltán – bőgő
Zenei vezető: Farkas Virág Zazie
Díszlettervező: Szabó Márton István
Vetítéstervező: Karcis Gábor
Jelmeztervező: Jeli Sára Luca
Koreográfus: Molnár G. Nóra
A rendező munkatársa: Skrabán Judit

Rendező: Horváth János Antal

Bemutató: 2022.07.29.
Városmajori Szabadtéri Színpad

Fotók:  Gádoros Márk/deszkavízió