A saját perspektíva és hangvétel még intimebb helyzetéből kell vizsgálnom a magyarországi képzőművészeti kulturális élet eseményeit, mióta Berlinbe költöztem. Mivel fizikailag nem lehetek ott a kiállításokon, beszélgetéseken és megnyitókon, olyan személyes pontokat kell találnom, amelyek átérezhetővé teszik a számomra csak virtuálisan megnyíló tereket és koncepciókat. Ebben a praedában három olyan eseményt választottam, amelyeknek témája és vizuális nyelve állandó és esszenciális pontjait képzik a gondolkodásomnak és a művészethez való kötődésemnek – olyan univerzális érzületeket körbejáró témák ezek, mint a női lét és munka, individualizáció és Budapest, testpoétikák és szexualitás, demonstráció és történelem, női politikai jelenlét és anyaság. Ezek a fogalmak földrajzi koordináták nélkül is megképzik a reflexióra való igény tengelyét, és mivel kifejezetten hangosak a berlini szcénában, így számomra is mindenképp érdekes megvizsgálni őket.

Markó Luca: Hosszú napok, rövid hetek
Foton Galéria ⊕ megtekinthető augusztus 20-ig.
A kiállítás részletei ezen a linken találhatók.

Mióta együtt dolgozom egy izraeli analóg fotóssal, kiemelt szerepet kapott a médium közelsége, működésének megértése és az anyagnak megfelelő koncepciók kitalálása, és mindez új érzékenységgel ruházott fel a fotográfia iránt, ezért is választottam egy olyan kiállítást, ahol nemcsak a technika és a formanyelv tükrözi ezt a dinamikát, hanem a téma intimitása és önfeltáró jellege is párbeszédet folytat a jelenlegi fókuszpontommal és érdeklődésemmel. Így esett a választásom a Foton Galériában, augusztus 8-án nyílt Hosszú napok, rövid hetek című fotókiállításra, amely Markó Luca intim vallomás-sorozata anyaságról és gyereknevelésről. A képek olyan személyes és hiperérzékeny világokat nyitnak meg, amelyek egyszerre sterilek és otthonosak, végtelenül izoláltak és szociálisak – az új élet betörése és a betörés előtti várakozás feszültsége mutatja be az emberi kapcsolatok kimerítő közelségét, az állandó jelenlétben és gondoskodásban való feloldódást. Az analóg fotográfia pedig remek választás a folyamat bemutatásához, ugyanis egymás allegóriáiként működteti a médiumot a tartalmával. A várakozás fogalma, az előkészület, az előhívás fázisai mind parallel módon működnek a terhesség és gyereknevelés fázisaival – türelem, hibák, elrontott beállítások mind szerves részét képzik az anya idealizált képének dekonstrukciójában. 

A növekvő has képe és a vele exponenciálisan csökkenő mozgástér egy olyan viszonyrendszerbe helyezi Markót, ahol az analóg fotózás nemcsak terapeutikus önvizsgálat, hanem kamerán keresztüli párbeszéd a mikrokörnyezettel, a bensőséges láttatása és megkomponálása, a saját test médiumként kezelése. Azonban a képek komolysága és Markó szociofotós tekintete kiemeli a kiállítást a női szervrendszer keringésének és biológiai folyamatának játékossá tételének kísérletei közül, amelyek gyakran pusztán giccsbe torkolló példái a body-positive fotográfiának. A hangsúly így nem pusztán a változó testen és az anyaság rejtett, idealizált folyamatinak feltárásán van, hanem az egyensúly megtartásának bemutatásán – az együttélés és az egyedüllét, a leszakadás és az összetartozás magától nem értetődő dinamikáinak finom feszültsége jelenik meg a képeken. Önmagunkat újraépítjük az anyaság testtapasztalatain keresztül egy olyan szűk és kaotikus, állandóan átrendeződő, ám repetitív világban, ahol minden felelősség és döntés a mi kezünkben van. 

Markó Luca © Hosszú napok, rövid hetek

Dömötör Dominika: GUICCY
Nyolcésfél ⊕ megtekinthető augusztus 25-ig.
A kiállítás részletei ezen a linken elérhetőek.

Dömötör Dominika GUICCY című kiállítása a Nyolcésfél inspirációs övezet és alkotótérben nyílt meg augusztus 11-én – a tárlat Budapest esszenciáját vizsgálja designer márkák és ruhadarabok ironikus reprezentációján keresztül. Dömötör hipermateriális urbanisztikai megfigyelést végez – a város lakóit láttató és elfedő hamis high-end darabok összjátéka egy olyan, jellemzően kortársias magyar szociopolitikai látleletet hív elő, amely groteszk könnyedséggel mutat rá gazdasági és szociológiai diszfunkciókra a magyar fogyasztói magatartás disszonáns természetén keresztül. Megjelenik a nő mint fogyasztó, aki magazinokon keresztül váltja meg önmagát, és a férfi, aki a luxus egzisztenciális kategóriájának imaginárius terébe menekül a közmunka és a magyar valóság elől. Körülöttük pedig hibrid gyermeklények, akik a fogyasztói társadalom szimulákrumából csíráztak ki, azonban sosem tapasztalhatják meg annak valódi játékszabályait. Dömötör modelljei olyan szociografikus szoborlények, akik a kisember kilátástalan helyzetéből a fogyasztói jelek világába menekülnek és a luxuscikkeken keresztüli csonklét-önmegvalósítást választják, ezzel felszámolva saját individuumukat. A GUICCY című kiállítása és munkáinak vizuális nyelve direkt és harsány színfoltot képeznek a jelenlegi budapesti szcénában, amelynek nyílt könnyedsége és erőszakos iróniája szociografikus természettel rendelkeznek, és amelynek groteszk trashesztétikája és testpoétikája Budapest 90-es évekből megmaradt panelkultúrájának és neo-suttyó világának pontos tükörképét láttatja. Az alkotót egy saját ruhamárkát is létrehozott (dezsoclothes), amely hasonló transzgresszív szellemiségben reflektál a designer darabok és brandek illuzórikus egyediségének természetére, ezzel mozgásba hozva a szakadékot különböző fogyasztói csoportok között. 

Dömör Dominika: GUICCY

Csodálatos történet?! Egy avantgárd művészpár: Újvári Erzsi és Barta Sándor
Kassák Múzeum ⊕ megtekinthető augusztus 28-ig.
A kiállítás és a záró esemény részletei ezen a linken elérhetők.

A Kassák Múzeum Csodálatos történet?! című kiállításához kapcsolódó eseménysorozat ugyan kissé eltér a két másik általam választott kiállítástól, azonban talán ezt érzem a legaktuálisabbnak és a legszemélyesebbnek. Az elmúlt három év demonstráció-hullámai és a permanens valami/bármi ellen tüntetés és összefogás fogalma szerves részét képezte az egyetemi éveimnek. Habár jelenleg nem érzem közvetlen közelről a hazai kortárs politikai események húsbavágódását, felébredt bennem az erőteljesebb önreflexió igénye: mit jelenthet nőként tüntetni, és mit korábban, mi a progresszió, mi az, ami menthetetlen. A kiállítás a magyar avantgárd két, kevésbé ismert alakja, Újvári Erzsi és Barta Sándor életművén keresztül vizsgálja a művészet és társadalom kapcsolatát az első világháború kitörésétől a harmincas évek végéig tartó időszakban. A két művész szorosan egymásba fonódó életművei olyan hidat képeznek a fikció és a valóság, az utópia és a politika között, amelynek tartóelemei napjainkra már lebomlottak vagy éppen most hullanak szét a progresszióval szembeni szkeptikusság és a posztmodern atemporalitás bénító buldózer-ideológiájától.

A kiállítás fókuszában tehát a történelmi determináció és a művészek életútjainak kapcsolódási pontjai állnak. A kor társadalmi mobilitásának statikus természete és a művész identitás szerepköreinek összeférhetetlensége, a munkáslét és az aktivizmus radikálisan materiális világának szépirodalomba és utópiába ágyazásának feszültsége egy olyan feltáró kiállítást eredményezett, amely nemcsak adatok és narratívák felmutatására alkalmas, hanem univerzális érzületek átérezhetővé tételére is. Az augusztus utolsó hétvégéjén utoljára meglátogatható kiállításhoz kapcsolódó interaktív események változatos perspektívából hívják életre a kor és a művészpáros szellemiségét. A nyitó tárlatvezetés, amelyen még részt tudtam venni, a Tanácsköztársaság és az élmunkásmozgalom nőképét állította fókuszba. A gondoskodás, a munka, az alkotás és a szexualitás egymást gátló szerepkörei a kiszolgáltatottság és inaktivitás medrébe taszítva számolnak le a női léttel. Azonban a házimunka és bérmunka kettős, nőket érintő terhe egy olyan, máig habár új definíciók alatt rejtőző társadalmi diszfunkció, amely rendszerek nem várt végének eljövetelét idézi elő. A 28-i finisszázs esti kurátori tárlatvezetésén pedig a századfordulós tömegtüntetések koreográfiáját és a demonstrációkon való részvétel érzületeibe nyerhetünk bepillantást Újvári szövegein keresztül, aki szerint a nők nem elégedhetnek meg azzal, hogy csak szemlélői maradnak a társadalmi változásoknak, mivel ők lehetnek a katalizátorai egy valóban átfogó, a társadalom perifériáján élőket is elérő reformnak. 

 Csodálatos történet?! Egy avantgárd művészpár: Újvári Erzsi és Barta Sándor, enteriőrfotó. Kassák Múzeum © Simon Zsuzsanna

⊕ ⊕ ⊕ ⊕

Fotók:
A művész jóvoltából © Markó Luca, Foton Galéria /// A Nyolcésfél inspirációs övezet és alkotótér jóvoltából © /// Kassák Múzeum © Simon Zsuzsanna /// Grafika: Dobos Csenge

*A versrészlet Kemény István Vörös betűs tábla a kertben, amit Charles Darwin nem biztos, hogy észrevett című verséből, 1982. szeptember 24.    

                                                        ⊕⊕⊕

**Győrfi Laura: többnyire kortárs festészeten és kísérleti műfajokon töprengő egyetemista vagyok, ezért a terpentinszagot követem, ha valami izgalmas helyen akarok kikötni. A képzőművészet határterületei érdekelnek; legyen szó akár intermédiáról, digitális művészetről, ökoesztétikáról vagy poszthumanizmusról. Szívesen koccintgatok galériaterekben, de ha találok egy földalatti kerekasztal-beszélgetést, ígérem, nem tartom magamban. Megpróbálok ott lenni a fiatalabb művészek szárnybontogatásainál is, ki ne hagyjunk valami történelmi pillanatot