PRAE.HU: Májusban mutatták be első operádat az Egyesült Államokban. Hogyan jutott ki oda a darab?

Az … és Echo című kamaraoperát Vizin Viktória és Gergye Krisztián számára komponáltam, ők írták a szövegkönyvet. Nem úgy kell elképzelni a folyamatot, mint egy klasszikus opera esetében, hogy elkészül a lezárt szövegkönyv, és arra jön a zene, hanem együtt gondolkodtunk, a szöveg- és zenei részek, sőt a mozdulatsorok állandó kölcsönhatásban álltak egymással. Több magyarországi előadás után már 2019-ben szó volt róla, hogy Viki kivinné a darabot Chicagóba, ahol dolgozik, de a járvány megszakította az előadások sorozatát. Az első külföldi bemutató tehát közvetlenül, személyes úton valósult meg. Amikor azonban más városok magyar közösségei megtudták, hogy Amerikában leszünk, megkerestek, hogy nem mennénk-e el hozzájuk is. Ehhez már nem ismeretség, nem pénz és nem teljesítmény kellett: egyszerűen csak szerencsénk volt, hogy pont ebben az időszakban zajlott két magyar vonatkozású fesztivál, a floridai Hungarian Summit és a New York-i Hungary Live.

PRAE.HU: Több más művedet is játszották már külföldön. Azok előtt hogyan nyílt meg az út?

Főleg kórusműveim azok, amelyeket külföldön is előadtak, és ezek fraktálszerűen terjedtek. Hogy mondjak egy példát a sok közül: Pad Zoltán, a Magyar Rádió Énekkarának vezetője Németországban, illetve Hollandiában helyi kórusok élén vezényelte egy darabomat, és az ottani kórusvezető megkeresett, hogy írjak nekik valamit. Aztán már az ő kórusvezető ismerősei is megtaláltak felkérésekkel. A kórusművek esetében abban hiszek, hogy magától, természetes úton tudnak a legjobban és legkönnyebben terjedni, a kiadói marketingtevékenység itt nem segít. A zenekari műveknél azért sokkal fontosabb a menedzsment, mert egy zenekarban a profi zenészeknek bármilyen kottát le kell játszaniuk, amit az adott karmesternek eszébe jut eléjük tenni; a kórusok viszont demokratikusabb rendszerben működnek, egyszerűen ledobják magukról azokat a műveket, amelyek nem passzolnak hozzájuk. Nagyzenekari darabok előadására ráadásul sokkal ritkábban nyílik lehetőség, mint kórusművekére.

PRAE.HU: Mi motivál, amikor komponálsz?

Egyszerű és rövid válasz: általában szerelem vagy halál. Ha kicsit kevésbé sarkosan akarok fogalmazni, akkor valamifajta érzelmi impulzus. Nekem negatív energiából sokkal könnyebb zenét írni, mint a pozitívakat átforgatni hangokká. Kicsit úgy működik ez, mint a matematikában a feketedoboz. Ösztönösen keresem azokat az élményeket, amelyekből tudok alkotni. Nagyon nehéz kimondani, de miközben az ember próbálja boldogan élni az életét, szerintem valahol az ellentétére is van igénye. Amint teljesen boldog lennék, megszűnne a motivációm.

PRAE.HU: Szoktál azon gondolkodni, hogy milyen hatást tesz majd a közönségre, amit leírsz?

Nem. Egy randinál is elgondolhatjuk előre, hogyan fog működni, de nincs értelme, mert nem lehet megtervezni. Volt, hogy megpróbáltam elképzelni a mű hatását, és mindig másképp jött ki. Nincs két egyforma közönség, ahogy nincs két egyforma előadás sem. A floridai közönség például nem nagyon reagált az operára, míg a másik három előadás után állva tapsoltak, pedig elméletben ugyanazt csináltuk a színpadon.

PRAE.HU: Mit jelent számodra a siker zeneszerzőként?

Egyrészt azt, ha minél többet alkothatok szabadon, és ezt a szabadságot konkrét felkéréseken belül is meg tudom élni. Másrészt azt, ha meg is szólal, amit komponálok. Harmadrészt nagyon fontos a közönség reakciója. Amennyire nem gondolok erre komponálás közben, annyira releváns lesz az előadások alkalmával. Ennek ellenére nem tartozom abba a zeneszerzőtípusba, aki állandóan újraírja, javítja a műveit. Nagyon ritkán előfordul, hogy tömörítek egy darabon a bemutató után, de ha meghúztam a kettősvonalat, onnantól kezdve a zene járja a maga útját. Levonom az előadás tanulságait, ám inkább a következő műben kamatoztatom ezt a tudást.

PRAE.HU: Alkalmazott zenét is gyakran írsz. Ott hogyan tudod megélni az alkotói szabadságot?

Az alkalmazott zenének több válfaja létezik. A reklámzene például nem is komponálás, inkább iparosmunkának nevezném. A fizetségért cserébe minden instrukciót teljesíteni kell, azokat is, amelyeket zenéhez totálisan nem értő emberektől kapok. Rettentő nehéz feladat – a szabadságot nem ebben a műfajban kell keresni. A filmzene és színházi zene már céhes munka, míg a saját művek megírása igazi manufaktúra. Gergye Krisztián társulatának hiába írnék egy végigkomponált, fix darabot: minden előadásban változnak a végszavak, a mozdulatok, az időarányok. Folyamatosan újra kell teremteni mindent, amit nagyon élvezek. Egyébként az alkalmazott zene területén is főleg szájról szájra terjed a szerzők híre. Fontos szerepet játszanak az ajánlások olyan felkérőktől, akik dolgoztak már velem.

PRAE.HU: Tudnál mondani kedvenc műfajt, vagy olyan apparátust, amelyre különösen szívesen írsz?

Elsősorban a nagy előadói apparátusok vonzanak, a kórus és/vagy zenekari műfajok, a stílusirányzatok közül pedig a minimalizmus és a neobarokk hat rám leginkább. Az oratórium áll hozzám a legközelebb mind a mai napig. Az operával egészen az … és Echo megírásáig nem tudtam mit kezdeni. Vannak zárványok a műfajban, amelyeket szeretek, például az Ekhnaton (Philipp Glass), a Pelléas és Mélisande (Debussy), a Kékszakállú, a Don Giovanni vagy a Dido és Aeneas (Purcell). Ezektől eltekintve azonban halottnak tekintettem a műfajt, a romantikus operairodalomhoz például még mindig nem találtam meg az utat. Amikor először szóba került Vikiékkel, hogy operát kellene komponálnom, azt mondtam, keressenek mást a feladatra. A Zeneakadémián arra képeznek, hogy akár különösebb érintettség nélkül, rutinból is megfelelő minőségben el tudjuk végezni a munkát, de ha nem hiszünk abban, amit írunk, a darabnak nem lesz meg az az érzelmi töltete, ami a kiemelkedő alkotások titka. A hit a hangok aranyfedezete.

PRAE.HU: Az alkotás szempontjából van jelentősége annak, hogy hol laksz?

Primer módon nem hat a lakhelyem a műveimre. Az életemre nyilván kihat, és ez a hatás aztán közvetetten a darabjaimban is megjelenik. Budapesten lakom, de nagyon sokat utazom, akár kurzusokra, akár koncertekre, akár egy-egy művem előadására, akár az impulzuskeresés kedvéért. Járok-kelek a világban, és asszimilálódom ott, ahová éppen megyek. Nagyon szeretem ezt a kaméleon létmódot, belesimulni abba a közegbe, ahol tartózkodom. Zeneileg is képes vagyok hasonulni, valószínűleg ezért tudok annyi alkalmazott zenét írni, ott nagy szükség van az alkalmazkodásra. Amikor pedig párhuzamosan dolgozom különböző projekteken, akkor teljesen eltérő világokat kell tudnom táplálni magamban. Olyan, mintha egy polifon szövet menne az agyamban.

PRAE.HU: Mennyire fontosak az iskolák a zeneszerzőképzésben?

Rendkívül fontosak, nem is csak szakmailag. A konzervatóriumban, zeneakadémiákon lehet olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek aztán egy egész életen át elkísérik az embert, újra és újra előjönnek. Abban a fogékony életkorban az ivással töltött éjszakák, a szünetek spontán beszélgetései, a büfében elfogyasztott ebédek pótolhatatlanok. Még ha személyesen nem is tartjuk állandóan a kapcsolatot, pozitív érzésekkel fogunk gondolni egymásra, ami szakmai előnyökkel is járhat. A zeneszerzésképzés emellett biztonsági hálót ad. Számos dolgot meg lehet tanulni kognitív módon. Még ha utáljuk is a formatant és a stílusgyakorlatokat, nagyon hasznosak, formálják az embert. A szabad kompozíció viszont nem tanítható. Terelgetni lehet a fiatalokat, felhívni a figyelmüket bizonyos tényezőkre, de megmondani, hogy milyen zenét írjanak és hogyan, azt nem. A zeneszerzéstanítás sikere szerintem jelentős részben a melléktárgyak oktatásának minőségében rejlik. Ha jól elsajátítjuk például a hangszerelés és a fúgaírás titkait, akkor bizonyos szint alá már nem tudunk menni szabad kompozíciókban sem.

PRAE.HU: Mit gondolsz, eleget foglalkozik a média a kortárs zenével?

A mennyiséggel szerintem nincs probléma. Úgy Magyarországon, mint külföldön nagyon sok médiafelületen van lehetősége megjelenni a kortárs műveknek. A problémát inkább a dolog mikéntjében látom. Nincs szelekció, nincsenek súlypontok: mindenkiről írnak egy kicsit, de ugyanazon a szinten, nem emelkedik ki egyik esemény, egyik darab sem a sok közül. Amit a szerzők megírnak, nagyjából mindent be is szoktak mutatni. Inkább a második, harmadik, sokadik előadások azok, amelyek fájóan hiányoznak a rendszerből, és ez megint csak egy általános tendencia. Nem létezik támogatási rendszer arra, hogy a bemutató után is tovább játsszanak egy darabot, pedig ha így történne, az a médiában is másként csapódna le. Egy idő után a sok bemutatóból sorminta lesz, amelyben sem jónak, sem rossznak nem lehet lenni. Eljátszanak valamit, aztán már mennek is tovább a következőre. Persze nagy kérdés, hogy ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz: egy kuratórium, egy diktatorikus karmester? De még mindig jobb, ha egy szakmai grémium megmondja, mint ha csak egyestés kalandok vannak, és a minőséget senki nem kéri számon.

Fotó: Mariia Kashtanova, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Zombola Péter tapasztalata, miszerint a zenekari műveknél fontos a menedzsment szerepe, mert egy zenekarban a profi zenészeknek bármilyen kottát le kell játszaniuk, amit az adott karmesternek eszébe jut eléjük tenni – a kórusok viszont demokratikusabb rendszerben működnek, egyszerűen ledobják magukról azokat a műveket, amelyek nem passzolnak hozzájuk.