PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

A magyar népzenét tartom zenei anyanyelvemnek, és ahhoz kötődöm amióta zenével foglalkozom, elsősorban mint egy fenoménhoz, jelenséghez, habitushoz, és csak másodsorban mint konkrét zenei tartalomhoz – ez utóbbi, szándékaim szerint mélyebben jelenik a zenéimben (egy projektum kivételével, amire később még kitérek), tehát nem konkrét népdalok idézésében, feldolgozásában, hanem a már említett zenei anyanyelv szintjén, ami elsőre talán nem is mindig derül ki, illetve inkább a ritmikában, dallamformálásban mutatkozik meg, és sokszor nem is tudatos módon. Mivel nem igazán különítem el a komponálás és az élő improvizálás tevékenységét a zené(m)ben, ezért ez mindkét dologra érvényes.

Egy kivételt jelent, hogy immár több mint 10 éve foglalkozom szűkebb régióm, a Vajdaság autentikus magyar népdalainak feldolgozásaival, részben Bodor Anikó (1941-2010) zentai népzenekutató  által gyűjtött és rendszerezett több kötetes kiadványa alapján. Ezeket a feldolgozásokat egy erre a projektumra alapított zenekarra (Túl a Tiszán Innen Ensemble) írom folyamatosan, eddig 4 dupla CD jelent meg, illetve még egyszer ennyi vár kiadásra. Ezekben a feldolgozásokban a népdalokat kortárs-zenei és improvizatív-zenei módszerekkel közelítem meg.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Őszintén szólva, abban, hogy egy nemzeti közösséghez tartozom, sem előnyt, sem hátrányt nem látok, és amennyiben mint identitást élem meg, úgy ezt nem is tudom ilyen szempontból értékelni, hiszen, amennyiben elfogadom azt, hogy egy nemzeti közösséghez tartozom, azzal az identitásom meghatározott lesz, annak minden esetleges előnyével és hátrányával. Természetesen az, hogy egy közösség mekkora, milyen történelmi sorsa és szerepe volt és van, mennyire elszigetelt, stb. jelenthet előnyt és hátrányt. Konkrét esetben viszont, mivel zenéről van szó, csak az előnyöket venném figyelembe, mégpedig azt, hogy mennyire gazdag népzenei és műzenei kinccsel rendelkezik ez a nemzeti közösség a világban. A hátrányok inkább a nyelvi és történelmi-politikai dolgok mentén jelentkezhetnek. Amit az előző válaszomban is mondtam, ezt az identitást – zenei anyanyelvként – felhasználom a műveimben, többek között, ebben a szellemiségben (is) komponálok.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Konkrétan nincs célközönségem. Nagyon széleskörű problematika a kortárs zene fogalma, népszerűsítése, és nemcsak amiatt, mert a hivatalos és mainstream koncertélet óriási részben a múlt egyébként nagyszerű zenéjére alapul, hanem a mai kortárs zene belterjessége, kommunikáció-képtelensége miatt is. Egyébként nagyon nem szeretem a népszerűsítés kifejezést, mivel szerintem nem népszerűsíteni kell a zenét, hanem lehetőséget adni arra, hogy a közönség találkozzon azzal a zenével és művészettel, ami annak a kornak a zenéje és művészete, amelyben mindannyian élünk, és ezért arra a korra tud reflektálni, azzal a korral kapcsolatban tud kérdéseket feltenni és esetleg válaszokat is adni, amelyben élünk. A probléma eredete az én véleményem szerint (és erről valószínűleg tanulmányok százai jelentek meg) több mint száz éves, onnantól datálható, amikor elkezdték a korábbi korok zenéjét játszani a mindenkori kortárs zene helyett, és így a befogadói réteg lemaradt, esélye sem volt rá, hogy követhesse az aktuális zenei történéseket, a kortárs zeneiség pedig egyre inkább belterjessé vált, és mára ez a távolság szinte áthidalhatatlan lett. Sajnos személy szerint nem tudom még modellezni sem, hogy mi történt volna akkor, ha ez a folyamat (ami kb. onnan datálódik, amikor Mendelssohn előadatta a Máté Passiót) nem szakad meg, és a kortárs zene folyamatosságában élt volna az idők során, milyen – a szó valódi értelmében – kortárs zene lenne ma. Ebben a kontextusban tartom nagyon fontosnak a népzenét illetve a jazz-t, és e zenéknek az alapját, az improvizációt. Ha halvány megoldást talán látni szeretnénk erre a problematikára, akkor talán éppen az improvizálás – nemcsak zenei, hanem szellemi szempontból is – az, ami hidat tudna verni, és semmiképpen nem a kommercialitás, a felhígítás, ami ma szinte már minden téren, a klasszikus zenében,  a jazz zenében, sőt még a népzenében is eluralkodni látszik.

PRAE.HU:Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja? 

Sokat foglalkoztam Európán kívüli zenékkel, és gyakorlatilag minden népzenével kapcsolatban nagyon befogadó vagyok, és nagy rajongója is vagyok elsősorban a keleti (japán, indiai – elsősorban a karnatikus irányzat – , kínai, jávai, stb.), illetve az arab, afrikai, indián népzenéknek, de hangsúlyoznám, hogy mindezen zenék autentikus formájának. Annak a fajta – egzotikusságot képviselő, felhígító, stb. – hozzáállásnak, ami általában ezeknek a zenei tradícióknak az európai zenébe való importálását jelenti (ún. world music), személy szerint nem vagyok a híve. Ahogy a jazz-zenének is azt a részét tartom nagyon fontosnak, ami arra ad példát, hogy hogyan lehet egy már meglévő zenei tradícióból élő, mai zenét alkotni. Erre jó példa Magyarországon Szabados György, Dresch Mihály, stb. munkássága, de igazából Bartók Béla is hasonló , ahogy azt a jazz is zene tette az afroamerikai zenei tradícióból. Nem pedig úgy, hogy a jazz zenét egy az egyben lemásolva játsszák, ami a mai mainstream gyakorlat Európában.

Fotók: Szerda Zsófia