Gyerekkoromban még mindenkinek volt emlékkönyve. Az osztálytársak általában az „Evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a bánat szigetén…” kezdetű, ismeretlen bölcstől származó sorokat jegyezték bele, aztán ha valaki az édesanyjának is odaadta, valódi életbölcselettel is gyarapodhatott a tartalma. Ez utóbbi érzés kerített hatalmába, amikor legelőször fellapoztam Turi Lilla Amire emlékszem című, tavaly megjelent könyvecskéjét, ami méretét tekintve leginkább egy babakönyvre hajaz. A kiadó által 0-99 éves korig ajánlott kötet borítóján szabálytalan kontúrokkal megrajzolt nagypapa látható az unokájával, amint éppen a szóban forgó emlékkönyvet, vagy képes albumot nézegetik. A kislány haja pink, a legdominánsabb szín azonban a könyvfedéllel megegyező, rajzolt album piszkos türkizzöld árnyalata. Az újszerű színhasználat az egész könyvet végigkíséri, szinte védjegyévé válik a mindegyik oldalon feltűnő lila, narancs és kék haj, valamint egy pink, okker vagy éppen halványzöld testrészlet. Mindez olyan érzetet kelt, mint amikor az ember régi, addig sosem látott fotográfiákat talál a családi fényképalbumban, és meghökken a korábban nem látott részleteken. Az előzékek további meglepetéssel szolgálnak: az 1902-es évszámtól kezdve 2021-ig jutunk el, leghátulra lapozva pedig 2022-től 2141-ig. A sötétkékkel írt évek mögött kopottasra satírozott falrész eggyé varázsolja a múltat és a jövőt: az emlékezés mozzanata összeköti a generációkat. Egyetlen évszám van csupán bekarikázva pirossal, 1989, feltehetően az alkotó életrajzához (is) kapcsolódik, aki 1990-es születésű.

Turi Lilla 2015-ben szerzett diplomát a Műszaki Egyetem építészeti karán, majd elvégezte a Corvin Rajziskola illusztrációs képzését, ahol a vizuális látásmódot többek között Rofusz Kingától sajátította el. Már végzősként, 2019-ben elnyerte az I. Budapesti Illusztrációs Fesztivál legjobb pályakezdő illusztrátorának járó díjat. Ugyanebben az évben jelent meg Dragomán György Jég című novelláskötete a grafikáival, amiért a Szép Magyar Könyv zsűrije szintén az év illusztrátorának választotta. A könyv a World Illustration Awards 2020-as longlistjére is felkerült, illusztrációiból pedig önálló kiadvány is született. Turi Lilla a mesterképzést már a Cambridge School of Art illusztrációs szakán végezte el, ezzel párhuzamosan két hazai, teljesen különböző hangvételű gyerekkönyvhöz születtek rajzai: A mikulás rakétája című Tóbiás Krisztián kötethez, valamint A halandzsarablók című Harcos Bálint meséhez. 2021-ben Takács Zsuzsa kamaszoknak szóló verseskötetét, a Spirálfüzetet illusztrálta, idén pedig egy újabb önálló kötete jelent meg a Csimotánál: A ló a trójai háború fordulópontjának számító eseményt meséli el, a faló szemszögéből. Az eltérő témák ellenére mindegyik műben jelen vannak azok az összetéveszthetetlen stílusjegyek, amelyek a szkeccshatású vonalvezetésből és szokatlanra satírozott színvilágból tevődnek össze.

Az Amire emlékszem oldalai egy viszonylag átlagos életút állomásait mutatják be a megszületéstől a ballagáson, szerelmeken, találkozásokon átívelő temetésig. A kötet mégis inkább egy Rorschach-teszt mintájára működik: vajon ki mit lát bele a illusztrációkba, amelyek beindítják emlékeink hömpölygését, és kizökkentenek a megszokott asszociációkból. Nem lehet csak úgy, minden következmény nélkül továbblapozni.

Egy-egy kompozícióra érdemes hosszabb ideig koncentrálni és hagyni, hogy bekússzanak a saját életünkkel kapcsolatos történések. Turi Lilla nem csupán egy szép, emlékekkel telerajzolt albumot alkotott. Szabálytalanságba burkolt látványvilága azokat a pillanatokat is pontosan tükrözi, amelyek nem szerepelnek sem a képeken, sem a szövegben.

Általában egy-egy mondat kúszik be a képek mellé, azonban olyan oldal is akad, ahol csak a kép beszél, vagy csupán egy memóriafrissítőnek szánt sorocska világít feketén, háttérben a fehér ürességgel. De a leghatásosabb az a megoldás, amikor az egyik lapon elkezdődik egy mondat, és a következő lapra átkerült második tagmondatot már egy újabb kép illusztrálja, többértelművé téve a kommentárt. A szöveg valójában csak a főbb pontjait vázolja fel annak a rengeteg mindennek, ami emlékként rögzülhet egy élet során. Ezek a mondatok akkor sem hiányoznának, ha nem kerültek volna be a képek mellé, mégis jólesik néha kizökkenni általuk a merengésből, hiszen emlékezni sokszor fájdalmas is. Ha kellemetlen az emlék, akkor azért, ha pedig kellemes, akkor a mindenre rátelepedő elmúlt idő súlya miatt. Az élettörténetünk során megkarcolódott lelkivilág is ott van képeken: egy vicsorgássá torzult mosolyban, egy fekete árnyékká homályosult elköszönésben, vagy egy összefirkáltnak tűnő hátban. Ugyanakkor a remény, az életigenlés is legalább ugyanannyira benne van. Persze az élmény attól is függ, életünk mely szakaszában járunk, korban a nullához vagyunk közelebb, vagy a kilencvenkilenchez.

A titok végig ott rejtőzik a könyv legapróbb részleteiben, és úgy irányítja a bennünk lévő emlékfonalat, hogy szinte észre sem vesszük, mikor indult be a recsegő hangokat játszó verkli. Zene, mozgókép és érzelemlavina tör elő egy-egy színezés nélkül hagyott körvonal által, vagy egy kép sarkában felejtett, félig feltüntetett évszám kapcsán. Nehéz megfogalmazni, pontosan miben is érhető tetten az innováció egy gyerekkönyvben. De az biztos, hogy ezzel a könyvvel kapcsolatban számomra a talány az egyik hívószó. Ha egy kötet minden szempontból többrétegű és olyan sokféle asszociációra ad lehetőséget, mint ez, attól még nem feltétlenül innovatív. De ha kicsi és nagy egyaránt érzi benne a talányosságot, aminek megoldásához csak úgy juthat el, ha szép lassan felfejti elméje és lelke mélyrétegeit, abban már egyértelműen benne van az újításra törekvő szándék.

Képek forrása: Turi Lilla weboldala