Már több mint egy hónapja, hogy hazaértem Prágából, amikor írom ezt, és egyre nehezebb felidéznem az ottlétem hangulatát. Valószínűleg eltelik még néhány év, és már teljesen elhomályosodnak az emlékképek is, amik most még viszonylag élesen bennem vannak. Például emlékszem, hogy láttunk egy zoknit lógni egy fán egy kinyúló erkély alatt, ebben a pillanatban még biztos vagyok benne, hogy ez Budapesten volt, de öt év múlva már elhiszem, ha valaki azt mondja nekem, Prágában. Hogy mire emlékszem most? Valószínűleg pont azokra a dolgokra, amikről egy hónap távlatából még úgy érzem, hogy érdemes megőrizni. Meginni Z.-vel pár sört Prága egyik magasabb pontján. Addig mindenhova gyalog jártam, akkor először úgy döntöttem hazafelé, hogy felszállok a metróra, miután hirtelen feltámadt a szél, leszakadt az eső az égből, és mint valami katasztrófafilmben, rohangáltak körülöttem az emberek a fejük fölé tartva, amit értek. R.-rel késő este futva indulni vissza a szállásra a záró beszélgetés után. Végül berohantunk egy játékterembe, mert ellenállhatatlan volt a késztetés, hogy léghokizzunk egyet, aztán futottunk tovább hazáig, mert elszámoltuk a sörbíró képességünket. Megmutatni E.-nek a rejtett parkot, és aztán szinte teljesen bezárkózni két napra (vajon a covid tette filmszerűvé, már-már romantikussá a bezárkózást vagy azt is a katasztrófafilmek?). Ülni a szobámban az íróasztalnál, ülni a kanapén a nappaliban, ülni a konyhában, ülni a vonaton. Rengeteget ülni. Legalább annyit, mint fel-alá járkálni vagy aludni, de persze ezek mind időszakosak.

A minap egy nagyon jó barátnőmmel találkoztam – nem írok több kezdőbetűt, mert sok és fölösleges –, és megtörtént újra, ami rendszerint: megkérdezte, emlékszem-e, amikor lent volt velem vidéken a családi házban, megnéztünk egy filmet, utána futottunk a vonathoz és pont lekéste, ezért hazasétált velem és ott aludt. Bevallom őszintén, nem csak, hogy a közös filmnézésre, de a futásra és a vonatra sem emlékszem, sőt arra sem, hogy ott aludtunk valaha a családi házban, viszont ahogy meséli, el tudom képzelni. Általában így van ez, elmeséli valaki a pontos részleteket, és én látom magam előtt, és elhiszem. Így működik az emlékezet. Vagy ez csak az én emlékezetem? Az marad meg, amit eleget ismétlek, amiből narratívát gyártok, és még az sem feltétlen.

Furcsa asszociáció, bár talán valahol éppen a legérthetőbb, hiszen több mint egy hónap telt el, és ez a távolodás időszaka (és nem csak Prágától), ami mindig magában hordoz valami feketeséget, elmúlást, elengedést. Asszociáció: az első alkalom, amikor úgy látogatok meg valakit a kórházban, hogy tudom, a másik már nincs velünk sokáig. Emlékszem, mennyire megviselt a gondolat, hogy az ember egyszer eljut ide. Fekszik egy kórházi ágyon egyedül, és nincs már más, csak az emlékei. Úgy éli az egész életét, hogy próbál nem szorongani a jövőn, próbál nem rágódni a múlton és megélni a jelent – ugyebár ez a nagy tanítás –, és akkor hirtelen ott találja magát, hogy a szorongását pont a jövő hiánya adja. Nem a jövőben lévő dolgok szűkössége, az abban lévő lehetőségek hiánya, hanem úgy egészében, hogy többé nincs előre, amiben tervezni vagy élni lehet. A jelen szintén torokszorítóan válik ajándékká, és csak a múlt marad a saját tejködös, sokszor nehezen emészthető, sok helyen kicsit megszépített, eltúlzott jellegével.

Az ember, aki végső soron egész életében egy narratívát ír, hogy folyamatosan összekösse saját magát a múltbeli énjeivel, fejlődést, irányt adjon az egész életének, például azt mondja, hogy tessék, itt van ez az 5 éves lány ezen a képen, ez a kislány én vagyok, és ezt úgy tudom bizonyítani, hogy elmondom a történetem, ami alatt megnőtt a hajam, kialakultak a ráncaim és elhíztam. Az ember, aki végső soron azt érzi, hogy sosem nőtt fel igazán, aki folyton elveszve érzi magát és kicsinek, gyermekkori mintáival, félelmeivel, amik néha átveszik felette az irányítást, és azt mondják neki, hogy nem elég jó, hogy nem képes dolgokra, hogy nem elég felnőtt az élethez, amiben be kell járni dolgozni és befizetni a számlákat. Sokkal közelebb érzi magában azt az énjét, aki este eljár iszogatni, ebéd után alszik egyet, ha kedve van, és végső soron semmit nem kell tudnia az életről ahhoz, hogy élni tudjon benne. Ez az ember, aki belül még mindig azt érzi, hogy valahogy sosem nőtt fel, hogy még olyan elevenen él benne az emlék, amikor a középiskolai tanára kizavarta egy óráról vagy amikor az egyetemen sikerült a vizsgája, amitől annyira rettegett, egyszer csak azon kapja magát, hogy egy kórházi ágyon fekszik, egyedül, és már csak ezekre az emlékekre nézhet vissza, de nincs már több ideje arra, hogy elfogadja teljes mindenével, hogy ő már nem 20, 30 vagy 40 éves, hanem végérvényesen megöregedett, és ennél valószínűleg már nem lesz több. Ráadásul ehhez kapcsolódik a tudás, hogy az időben nem lehet visszafele menni, csak előre, ahol már semmi nincs.

Milyen emlékekbe kapaszkodom akkor majd? Elképzelem, hogy besétál hozzám a kórházi szobába és megkérdezi, emlékszem-e, amikor Prága külvárosát jártuk éjszaka, hogy egy valamirevaló, élettel teli melegbárt találjunk, de végül a negyediknél feladtuk, és megittunk pár koktélt, majd hazamentünk. Én azt mondom, nem emlékszem, és nem csak, hogy arra nem emlékszem majd hirtelen, hogy a másik kijött hozzám Prágába, hogy én melegbárokat kerestem ott vele, még talán az is akkor fog beugrani hirtelen, hogy én kint töltöttem 5 hetet egy, a Károly híd lábánál fekvő lakásban, amiért akkor olyan szerencsésnek éreztem magam. Bár emlékezni talán nem fogok, de mindenképpen elhiszem, és még az is lehet, hogy megvisel majd az emlékezés lehetetlensége, hogy nem tudom biztosan, hogyan néztek ki az éjszakai utcák, hogy milyen volt a koktélok íze, vagy milyen volt hazaérni és bedőlni az ágyba az egész után, mert mindez ráébreszt majd, hogy mennyi minden kimarad, ami még megélhető lenne a múltból, ha már másba nem kapaszkodhatok. Emlékszem ennek a gondolatnak a súlyára, amikor ott álltam akkor a kórházi ágy előtt, mégis, ha most az egészbe úgy igazán belegondolok, akkor sokkal inkább úgy képzelem, hogy az lesz az a pont, amikor már végképp nem lesznek fontosak a részletek csak az egész, és az emlékek nem töredékek lesznek, nem valamik, amik elfeledhetők, hanem érzetek, főként egyetlen nagy érzet, ami furcsa keveréke lesz a nosztalgiának, a hiánynak, a félelemnek és a hálának.