A ház fala sárga, a gang nem fut körbe, szűk a tér, a szemközti falat lehet nézni a törékeny, háromlábú kempingszékből. Felújított ház, csak a lakók régiek, a játékgépes ember a földszintről, a beteg macska, a káposztaszagú alkoholisták, a nő, aki minden reggel elkeseredetten veszekszik a süket fiával. A fiú, aki artikulálatlan hangokkal védekezik.

Irma sodor magának egy cigit, leteszi a csészét addig a kőre. A karja hosszú, mint egy folyó. A keze vastag, mint az agyagos part. Ha a munka hatkor is kezdődik, ő akkor sem siet, lassan issza a kávét, ha nincs idő befejezni, legfeljebb otthagyja az ajtó mellett, bent, a cipős-szekrényen. Míg dohányzik, nézi a növényeit, körbeveszik. Mindenféle fűszerek és egy fügefa. Az oldalsó ablakban az én haldokló varjúhájaim. Sietek, megfeledkezem róluk. Mellettük utcakő, rajta felirat: minden valódi odafigyelés egyfajta szerelmi viszony. Gondoltam, ez majd emlékeztet, hogy locsoljak, de a kőre se nézek rá. Irma a varjúhájaknak is ad vizet, hátha életre kelnek. Télre a fügefa vastag szárát, gyökerét a cseréppel együtt rongyba csavarja: bepólyált növény.

Triptichon (Egy fiktív szürke felé), 2020. Vegyes technika, vászon, 120 x 160 cm © Joó Irma

Triptichon (Növény-vakság), 2021. Vegyes technika, vászon, 120 x 160cm © Joó Irma

Triptichon (Dekád), 2021. Vegyes technika, vászon, 120 x 160cm © Joó Irma

Borinak véletlenül azt mondom, lennék az Irma. Nem azért, mert neki jó: korán kel, utazik, egész nap dolgozik, este néha főz, tisztára mossa magát másnapra, pihen, alszik, képekkel álmodik. De minden tárgynak szelleme van körülötte, látni abból, ahogy a kezébe veszi őket. Máshogyan száradnak a ruhái az előszobában, mint a korábbi lakótársaimé. Vagy az ételei. A növények, hús, magok, már nyersen olyanok, mint a saját teste. A nyolckarú barna gyökér. A feketére aszalt fokhagyma. A máriatövis magolaj, aminek a nevét is, úgy tűnik, ő találta ki. Nem volna képes áttaposni magát az időn: tudja, mi a világ.

Kelet-Európában vagyunk, mindenki eltérül, de van, aki nem zavarodik meg.

Irma mozdulatai és képei azt a tudást közvetítik, hogy az anyag és a lélek nem válik el, az ember számára biztosan nem. Nem a test tagadása visz közelebb a Szellemhez, hanem éppen az anyagi létezés mély megértésén keresztül válik érzékelhetővé a szellemi.

Európa eltévedt, amikor szétválasztott egymástól szét nem választható dolgokat. Amikor szabályokkal teli rendszereket alkotott, saját maga megnyugtatására. Amikor a látást is matematikai rendszernek vetette alá, és a képeket a perspektivikus ábrázolás felületeivé tette. A világ érzékelésének teljességét, ami túlmutat a keretek közé fogott látáson, a nagy absztraktok hozták vissza a vászonra. Az érzékelés sokrétűsége félelmetes, eláll szűkre szabott hétköznapjainktól, ezért van az, hogy még ma is sokan zavarba jönnek egy absztrakt festmény láttán.

Háztetők, 2010. Litográfia, 28 x 38 cm © Joó Irma

Ha a saját képeimre nézek, azok azt mondják el, mi a baj. Hol a törés, melyik ponton válik tapinthatóvá az elmozdulás. Irma képei azt mondják, ez történet. Fogd meg a homokot, pergesd ki az ujjaid között: érezni fogod, hogy hűvös. Kiülsz a napra, felfogod fényét a bőrödön. Vizet iszol, átjár a frissesség. Régi tapasztalások, közösek.

Ezek a képek nem akarják elmondani valakinek, hogy mi a világ, mert az nem kérdések és ellentmondások szövedékeként jelenik meg az alkotójuk számára, hanem egységként. Elvisznek az eltévedést megelőző időbe, ahol csak tér van, fény, homok, tekintet.

Egy éve lakunk együtt Irmával. Tavasszal a varjúhájak apró, rózsaszín virágokat hoztak. Ilyen még sosem történt.

Joó Irma honlapja és Instagram oldala

2x2kék, 2014. Vegyes technika, vászon, 200 x 200 cm © Joó Irma

Fejléc, kép a főoldalon és a Facebookon: Szárad a víz a litókövön, 2010. Litográfia, 28 x 38 cm. Négyzetes kép: 2x2kék, 2014. Vegyes technika, vászon, 200 x 200 cm.

*Győri Blankát Joó Irma kiállítása ihlette meg, amelyet 2022. április 4. és május 20. között lehetett megtekinteni a Szög szervezésében a Lumen, Hintaló, Hivatal és Kisüzem helyszíneken.