PRAE.HU: A rólad elnevezett galéria már 1998 óta működik Budapesten. Hogyan jutottál el több évnyi amerikai tartózkodás után addig a gondolatig, hogy Magyarország fővárosában szeretnél galériát nyitni?

Viszonyom a képzőművészettel körülbelül 19 éves koromban kezdődött, amikor is a sikertelen Eötvös Loránd Tudomány Egyetem felvételije után a Műcsarnokban kezdetem dolgozni, amolyan lótifutiként. Egyszer egy kurátorral meglátogattuk az idős Gyarmathy Tihamért, aki hosszú beszélgetés után azt mondta nekem: „magának, Erika, egy szalont kéne nyitnia”. Ezt akkor nem tudtam értelmezni, de nem sokkal ezután Amerikába költöztem, ahol a húszas éveimet töltöttem. Philadelphiában jártam egyetemre, közben több galériában is dolgoztam. A Tibor de Nagy galéria az egyik ilyen hely volt, rendkívül inspiratív, magától Tibortól rengeteget tanulhattam. Egyébként Ő volt az egyik első galériás New Yorkban, 1949-ben nyitotta, és a mai napig, természetesen egy másik vezetés alatt, még nyitva van. De dolgoztam a Manhattani PS 122 Galériában is, amelynek az akkori vezetője Allen Frame a mai naping jó barátom. Szívesen említem még a brooklyni nonprofit kiállítóteret, a Right Bank Galériát is, ahol számos kiállítást rendeztem. Mindeközben sokat írtam, többek között a hazai Művészet Magazinnak, szóval egy izgalmas, mozgalmas évtizetedet töltöttem a Nagy Almában. De mivel a családom Magyarországon élt, sokat jártam haza, és az itteni művészbarátaim egyre gyakrabban mondogatták, hogy csinálhatnék itthon is valamit. Azzal tisztában voltam, hogy egy amerikai galéria megnyitásához nem vagyok elég tőkeerős, de itthon épp örököltem egy kis lakást az Attila úton, így aztán harmincéves koromban egyik reggel elhatároztam, hogy hazajövök és megnyitom a galériámat. Az első kiállításomon egy kedves barátom, Antonio Muntadas munkáit mutattam be, akinek éppen Néray Katalin vezette Ludwig Múzeumban volt retrospektív kiállítása. Már akkor is azt gondoltam, ami azóta sem változott, hogy ideálisan egy galéria összedolgozik a nagy intézményekkel, hiszen világraszóló művészetet csak a profit és nonprofit rendszer összehangolt munkája tud hosszú távon menedzselni. Ez a világban jól bevált recept, ami nekem a közel 25 év alatt hol sikerült, hol nem. Mindenesetre akkor megértettem Gyarmathy szavait, és egy 10 éves spéttel megvalósítottam azt, amit annó belém látott.

PRAE.HU: Milyen eltéréseket tapasztaltál a hazai és a tengerentúli kulturális élet sajtójában? Az évek során történt változás akár a magyar, akár az amerikai közegben?

Azóta közel 25 év telt el, hiszen a galériám 1998 ősze óta nyitva van, és a világ sokat változott, beleértbe a nyomtatott sajtó fogalmát. Ezzel együtt Amerikában még mindig vannak olyan orgánumok, ahol ha valamit írnak egy kiállításról, annak művészéről, akkor akkor annak óriási jelentősége van. Ha a New York Times hétvégi szekciójában írnak egy alkotóról, akkor abban biztos lehetsz, hogy a kiállításnak óriási látogatottsága lesz, még ha nem is pozitív a kritika. Nálunk ez egyáltalán nincs így, ma már nincs olyan megjelenés, amelynek igazi tétje lenne. Jelenleg az élet minden tekintetében buborékvilágokban élünk, sok újság és internetes fórum van, és ez a látszólagos demokrácia könnyen megzavarhatja az embereket. De a láthatóság fontos, egy galériának talán a legfontosabb, és mi minden megjelenésnek örülünk. Próbálunk alkalmazkodni ehhez az új valósághoz, a virtuális jelenlét fontosságához. 

Érdekes azt látni, hogy a nyomtatott sajtó folyamatos eltűnése és a virtuális világ térhódítása kapcsán az elmúlt években mennyire sokat változott a figyelem spektruma, és ezáltal mennyivel rövidültek le az elemző írások is. Ha egy szöveg nem fér bele 5-8 perc olvasási időbe, kérdés, hogy hányan fognak egyáltalán belekezdeni. Ebben nincs nagy különbség a magyar és a nemzetközi szcénában. De említhetem e tekintetben a motivációkat is, mikor én a művészeti életbe belekeveredtem, akkor a művészet alapvetése nem a business volt, az a másod-, harmadlagos hozadéka volt ennek a szakmának. Félre ne érts, nem vagyok hipokrata, szükség van a pénzre, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből, de ma gyakran tapasztalom, hogy egy műtárggyal kapcsolatos beszélgetés nem az alkotás folyamatának, az inspirációnak a kitárgyalásával, hanem a műtárgy árának és művész más helyeken történt kiállításának listázásával, a kapcsolati hálók elemzésével kezdődik. Ez világtendencia, az elmúlt pár évben több menő amerikai galériás barátom zárta be a boltot, mert azt mondták, hogy ebben az új világban már nincs kedvük részt venni. Én igyekszem adaptálódni, nem szeretném, ha a világ elmenne mellettem – és eközben egyre több szerelemprojektet csinálok a galériában.

PRAE.HU: A nemzetköziségnél maradva, a galériád rendszeresen szerepel külföldi vásárokon. Ezek a megjelenések mennyire hatnak vissza mind a Deák Erika Galéria, mind a magyar művészek külföldi megítélésére? Mennyire látható a galéria a nemzetközi színtéren?

Kicsi ország vagyunk, és a láthatóság miatt fontos, hogy periodikusan kilépjünk belőle. Az elmúlt másfél évtizedben gyakran hasonlítottak minket Romániához, a kolozsvári képzőművészeti színtérhez, de a párhuzam nem igazán stimmel. Velük ellentétben nekünk mindig volt műkereskedelmünk, nem voltunk arra rákényszerítve, hogy mindenképp kilépjünk az országból az eladás szükségessége miatt. A magyar művészek nagy részét sokáig eltartotta az állam, és közben lassan, de biztosan stabil műgyűjtőréteg alakult ki, de az elmúlt 20 évben azért mégis rá kellett jönnünk, hogy mennyire fontos a nemzetközi jelenlét. A menő kurátorok, múzeumi szakemberek ritkán jutnak el hozzánk, nekünk kell odamennünk, oda, ahol ők láthatnak minket. Erre jók a vásárok, így juthatunk el a legtöbb emberhez. Ebből a szempontból az internet, az Instagram fantasztikus dolog, sok kortárs karrier indult és indul ezeken a csatornákon, de a személyes találkozást a művel és a művésszel semmi se tudja űberelni. Egy vásár tehát fontos visszajelzés a saját hazánkban, még akkor is, ha anyagilag nem volt feltétlen sikeres. Ezek hosszú távú befektetések, a bizalom csak évek, évtizedek hosszú kitartó munkája után épül. Én elsősorban a német piacon vagyok jelen, Berlin, Köln, Düsseldorf a kedvenc vásáraim, de szeretem az ArtBrusselt is. A tengerentúlra nem megyek már, túl nagy a befektetés, és a folyamatos sikerhez folyamatosan jelen kell lenni.

PRAE.HU: 2019 egy speciális helyzetet hozott létre a művészeti életben – hónapokon keresztül lehetetlenné vált a személyes találkozás nemcsak egymással, hanem képzőművészeti alkotásokkal is. Milyen nehézségek jelentek meg a galéria mindennapjaiban?

A coviddal, mint mindenki más, mi is padlót fogtunk, fogalmunk nem volt arról, hogy újra tudunk-e nyitni, lesz e még valóságos galériás élet. Nekem több függőben levő vásárlásomat mondták vissza, óriási volt a bizonytalanság. De eltelt pár hónap, és ahogy ez a világ történelmében lenni szokott, ebbe is beleszoktunk, amolyan Stockholm-szindróma szerűen adaptálódtunk a kialakult helyzethez. Akkortól kezdve – mivel csapatostul nem találkozhattunk a galériában – minden kiállításunkról virtuális túrát csináltunk, valamint interjúkat, tárlatvezetéseket tettünk fel a webes felületeinkre, igyekeztünk növelni a közösségi média jelenlétünket. Aztán lassan, de biztosan elkezdtek az emberek visszaszivárogni a galériába, de a covid előtti megnyitós hangulat csak mostanában kezdett újraindulni. A megnyitó eseménye elengedhetetlen mindenkinek, a művészeknek és galériásoknak is fontos visszajelzés ez. Részben azért is lettem galerista, mert lételemem, hogy olyan alkotókkal, művészeti életben forgó emberekkel töltsek időt, akikkel egy nyelvet beszélek. Most úgy látom, marad ez a felállás, és maguk a látogatók is meg fogják szokni, hogy párhuzamosan fut egymás mellett a sűrűbb megnyitók és a személyesebb hangvételű kiállítás látogatás.

PRAE.HU: Milyennek érzed a hazai képzőművészeti felsőoktatást – legyen szó gyakorló képzőművészről vagy épp elméleti szakemberről. Megfelelően készíti fel a pályakezdőket a rájuk váró kihívásokra?

Ha egyszerű és gyors választ kell adnom, akkor azt mondanám, hogy nem jónak. Vesszőparipám már régóta, hogy amíg a tanárok, a professzorok arra vannak kényszerítve a rendszer által, hogy akár saját művészetüket félretéve folyamatosan az egyetemeken legyenek, nem lehet jó az oktatás. Az alkotó tanároknak heti pár napnál többet nem lenne szabad az iskolában tölteniük, hiszen ha ők maguk a saját művészetükben nem teljesedhetnek ki, nem tudnak a saját kutatásaikkal foglalkozni, akkor nem elvárható, hogy az iskolában teljes mellszélességgel jelen legyenek. Szerintem nagyon rossz a rendszer, már az általános iskolákban is, mindenki túlterhelt, mintha visszafelé fejlődnénk, nem a 21., hanem a 19. század oktatási modelljét toljuk ahelyett, hogy adaptálódnánk a világ változásaihoz. Nehéz kíváncsivá tenni a gyerekeket, mert már eleve túlterheltek, minden tekintetben. Én megtehetem azt, hogy magánemberként nem vagyok az instán, de a fiatalok ezt nem tudják megcsinálni, és el sem tudom képzelni, milyen úgy felkelni, hogy szinte azonnal néhány száz képet pörgetek le magamnak. Komoly elhatározás, elszántság kell ahhoz, hogy ezután valaki művészettörténeti, filozófiai szövegeket kezdjen olvasni. Szerintem ma pontosan ezért van szükség az olyan nagy kaliberű professzorokra, akik elhitetik a fiatalokkal, hogy van egy másik, egy mélyebb megközelítés is az azonnali információnál, hogy érdemes kíváncsinak maradni, érdemes kilépni a saját buborékjukból, a komfortzónájukból. Bonyolult dolog, de ezt látom az egyetlen útnak ahhoz, ha nem akarjuk, hogy minden nagy tehetség elhagyja ezt az országot. Többek között ezért is hívtam életre három éve az ösztöndíjprogramomat a Moholy-Nagy egyetemen. Én magam is kaptam annó hasonló támogatásokat Amerikában, és emlékszem, mennyire fontos volt, milyen nagy dolog, hogy mások is elismerik a munkámat. Azt szeretném sugallni a fiataloknak, hogy van esély nálunk is, hogy a tehetség, a kitartó munka mindig meghozza a gyümölcsét, megéri kíváncsinak és szorgalmasnak lenni.

PRAE.HU: Több évnyi külföldön tartózkodás és tanulás után hogy érzed, nagy különbség van egy tengerentúli, egy nyugat-európai és egy közép-kelet-európai kezdő művész portfóliója között?

Alapvetően igen. A tehetséges művészdiákokról beszélek, azokról, akiknek nincs más választásuk, minthogy a művészetükkel fejezzék ki magukat, mert a világ tele van, és egyre inkább tele lesz olyan fiatalokkal, akiknek a művészeti iskola csak időhúzás addig, amíg meg nem találják magukat. A nagy külföldi intézmények léptékekkel nagyobb büdzsékkel dolgoznak, és megengedhetik maguknak, hogy gyakran hívjanak neves, szakmájukban elismert vendégprofesszorokat, nemcsak egy-egy előadásra, de egy-egy szemeszterre. Ők aztán friss szemmel érkeznek, és lehet, hogy egy apró jelzéssel, rövid beszélgetéssel tudják terelgetni a tehetséges diákokat, esetleg mentorálják őket a jövőben. Nekem is voltak ilyen történeteim, ez tényleg nagyon sokat jelent, rendkívül motiváló. Nálunk sajnos még mindig jellemző, hogy egy professzor óriási nyomot hagy a fiatal művészeken, és egy frusztrált művésztanár leginkább egy frusztrált művészt fog kiengedni a kezei közül. Szerencsére egyre több az ellenpélda, egyre több tanár nemcsak hogy megengedi, de bátorítja is a diákokat, hogy az egyetemi éveik alatt próbáljanak ki mindent, hiszen mikor tanuljon meg kísérletezgetni egy diák, ha nem az iskolában. Az egyetemi évek alatt kell megtanulni, hogy hibákat nemhogy lehet, de kell is elkövetni, hogy ettől nem dől össze a világ, épp ellenkezőleg. Emlékszem a gyerekkoromra – sajnos még a saját gyerekeimmel is előfordult –, hogy egy tanár jól leszúrt általánosban, ha „csak” négyes dolgozatot írtam. Amerikában ez úgy volt, hogy a négyesért megdicsértek, és azt mondták, hogy ha ezt és azt megtanulom, akkor még jobb lesz. Óriási különbség ez, nálunk az oktatás legalapvetőbb eleme hibás. Szóval nehezebb innen indulni, és ezért a mai napig azt tanácsolom a tehetséges fiataloknak, hogy menjenek kicsit külföldre, próbálják ki ott magukat, tanuljanak és figyeljenek. Saját fiam is épp Amszterdamban tanul, ott tágítja a komfortzónáját és buborékját.

PRAE.HU: A MOME-val közösen megalapított ösztöndíj mellett azonban létrehoztál egy másikat is, amely a szakembereket, kurátorokat célozza meg.

Így van, tavaly a galériában is meghirdettünk egy kurátori díjat, ennek győztese Ajna Maj lett, Átmeneti tárgyak, átmeneti tájak című csoportos kiállítása az év végén lesz látható a galériában. Van néhány nagyszerű nonprofit hely Budapesten, de nem annyi, amennyi támogatni tudná azt a sok tehetséges kurátort, művészeti szakembert, akik tele vannak megvalósításra érdemes ötlettel. Azt akartam jelezni ezzel a díjjal, mint a MOME ösztöndíjjal is, hogy ne add fel a vágyaidat, ha van egy jó ötleted és azt pontosan meg is tudod fogalmazni, de nincs hozzá meg az anyagi háttered, akkor is vannak csatornák, ahol aztán meg tudod valósítani az álmaidat. Csak kitartónak kell lenni.

PRAE.HU: A szakembereken kívül (akiket jelenleg két ösztöndíjjal is segítesz) maguknak a fiatal művészeknek szintén biztosítasz teret a megjelenésre. Mégis vegyük sorra: magyarországi pályakezdőként milyen lehetőségei vannak az alkotóknak?

Ahhoz képest, hogy 10-15-20 évvel ezelőtt mennyire kevés volt a lehetőség – néhány galéria és két-három intézmény –, jelenleg rengeteg kereskedelmi és nonprofit galéria létezik, akár fiatalok által működtetett intézmény, például a PINCE, MŰTŐ, és még sorolhatnám. Ezek mellett rengeteg nemzetközi ösztöndíj, pályázat is elérhető Magyarországról, lehetőség van arra, hogy utazzon az ember, a közösségi média miatt pedig könnyebben elérhetővé és láthatóvá tehető a művészek munkája. Egyrészről sokkal könnyebb a dolga, másrészről nehezebb – alapvetően azért, mert pont a közösségi média és a felgyorsult tempó miatt egyre több az eldobható jelenség. Ahogy már többször mondtam, a kitartó, tehetséges fiatal művészek a médiazaj ellenére be fognak futni, kérdés, hogy mennyi ideig tudnak a palettán maradni. Ma már inkább ahhoz kell a tehetség, hogy a pályakezdő sikere ne csak egy rövidtávú, pillanatnyi siker legyen, hanem tudjon majd megújulni, egy-egy kudarcot, mert azok mindig vannak és lesznek, ne törjék ketté az önbizalmát, képes legyen újra és újra megújulni, felállni. Ehhez pedig figyelem, kíváncsiság és nyitottság kell.

PRAE.HU: Fordítsuk meg most a nézőpontot – szerinted mi számít sikernek művészeti színtéren egy galéria életében? Milyen szakmai elismeréseitekre tekintesz büszkén?

Galéristaként szerencsére sokféle siker létezik. Óriási siker, ha valamelyik művészem bekerül egy nagy közgyűjteménybe, fontos intézményekben állíthat ki, fontos gyűjtők vásárolják meg a műveiket. Hatalmas siker az is, ha egy művész munkája olyan lakásba kerül, ahol naponta ránéznek, naponta javítja valakiknek az életminőségét. Szintén hatalmas dolog, hogy galériásként egy művész életét segíthetem azzal, hogy kiállítom a műveit, és asszisztálhatok abban, hogy a világ megismerje őt, a munkáit, napi létét segítem azzal, hogy eladom a műveit és nem kell mással foglalkoznia, minthogy műveket hozhasson létre. Ma is azt gondolom, hogy a művészet lesz a jövőben az a dolog, amelyhez a rossz időkben zsigerből nyúlnak majd az emberek, ami megváltoztathatja, ha csak időlegesen is, az emberek életét. A mai napig az tölt el a legnagyobb boldogsággal, ha egy ismeretlen művész műtermébe lépve valami olyat látok, amit addig még soha. Nem kell nagy dolgokra gondolni, ez lehet egy addig nem látott gesztus, ecsetvonás, bármi, amiből kiderül, hogy egy új nyelvvel találkozom. Huszonév galériázás után is az a legnagyobb öröm, ha egy olyan művel találkozom, amely megszólít, és érzem a bizsergést, tudom, hogy milyen jó kiállítást fogunk ebből csinálni. Jó lenne, ha ezért egyszer lovagkeresztet kapnék? Persze, de a nap végén mégiscsak az számít, hogy a világhoz valamit, egy apróságot hozzáteszel-e vagy nem. 

PRAE.HU: Vannak olyan külföldi intézmények, amelyek követendő példát mutatnak a hazai galériáknak?

Persze, sok példaképem van. Akiktől annó tanultam, Sonnabend, Leo Castelli, Tibor, Mary Boone, manapság többek között Zeno X, Hannah Watson és az Eigen Art munkásságát figyelem. Ők vérbeli galeristák, számtalan művész karrierjét indították el és támogatták utána is. Manapság nagyon felhígult ez a szakma is, rengeteg menedzser, dealer lépett színre. Az én példaképeim a jó szemű művészeti szakemberek, akik csak másodsorban kereskedők. Ez egy fontos sorrend, amely manapság megfordulóban van. Nekem csak rövid időkre sikerült az, ami nekik folyamatosan megy, hogy a nagy hazai és nemzetközi intézményekkel összefogva tudjunk művészeti karriereket építeni, támogatni.

PRAE.HU: Említetted, hogy a prioritás változott. Így milyen jövőbeli tervei vannak a Deák Erika Galériának? Hosszú távú, akár nemzetközi kapcsolatépítési projektek is szóba jöhetnek még, vagy inkább a hazai szcénára koncentráltok?

Néhány éve kísérletet tettem arra, hogy Münchenben is nyissak egy galériát. Sajnos be kellett látnom, hogy egyszerre nem tudok két lovon ülni, nem tudok egyszerre két helyen helyt állni, ezért bezártam. Nem vetettem el azt a gondolatot, hogy ezt valamikor újra gondoljam, de még nem jött el az ideje. A 2022–23 év programja erős lesz, jelenleg épp egy csoportos kiállításunk van Jelenlétem evidens címmel, amely az anyaság tematikájával foglalkozik a kortárs képzőművészetben, és Oltai Kata rendezte. Ősszel többek között Nádas Péter 80. születésnapja alkalmából a fotóiból rendezek egy kiállítást, ezt pedig egy könyv megjelenésével koronázunk meg, kiadjuk Barabás Zsófi katalógusát, és a londoni Trolley Books-sal együttműködve Gáldi Vinkó Andi könyve is megjelenik majd, amit egy pop-up kiállítással ünneplünk meg. Szóval ütős évet tervezünk!

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A Deák Erika Galéria honlapja.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Deák Erika tapasztalata, miszerint a kitartó, tehetséges fiatal művészek a médiazaj ellenére be fognak futni, kérdés, hogy mennyi ideig tudnak a palettán maradni. Ma már inkább ahhoz kell a tehetség, hogy a pályakezdő sikere ne csak egy rövidtávú, pillanatnyi siker legyen, hanem meg tudjon majd újulni.