Józsa egy rövid felvezető után elsőként arra kérdezett rá, hogy fontosnak érzik-e a szerzők azt a hibrid kiadói konstellációt, ami a könyveik mögött áll, hisz a Behódolt tartomány, a Legalja, és a Háttal a napnak is a Forum és a Kalligram közös gondozásában került kiadásra. Orcsik fontosnak érzi, méghozzá több szempontból is. Egyfelől szerinte az úgymond kisebbségi kiadóknál való publikálással a szerzőknek gyakran a sajnálattal vegyes dilettantizmusgyanú sztereotíp attitűdjével kell szembenézni, így az olyan kiadói együttműködések, mint a Forum és a Kalligram közötti, általánosságban is pozitívnak tekinthetőek, amennyiben mérsékelhetik ezeket a reflexszerű, sematikus reakciókat.

Másfelől saját kötete, a Legalja megjelenését tekintve azért örül a hibrid kiadásnak, mert – bár vajdasági származású, óbecsei születésű szerző – egészen a 2016-os Fantomkommandóig a Vajdaságban őt nem olvasták, nem írtak róla. S ugyan gondolhatnánk, hogy ennek főként tematikai okai vannak, nevezetesen, hogy a vajdasági identitás, a délszláv háború ebben a könyvben kerül leginkább vagy a legevidensebb módon fókuszba, a kiadótól is függő terjesztési lehetőségek nyilván szintén meghatározó változói egy ilyen egyenletnek. Ebből a szempontból egyébként Teréknél a folyamat pont ellentétes volt, hisz az ő szövegeit épp a Vajdaságban, a helyi napilap, a Magyar Szó hétvégi irodalmi mellékletében kezdték el olvasni, s mivel ennek a közönségnek ő a mai napig hálás, saját, Háttal a napnak című kötete vegyes kiadói háttere kapcsán inkább a vajdasági jelenlét kontinuitásának számára hangsúlyos jelentőségét emelte ki.

Ennek mentén kitért arra is, hogy a szakmai recepcióval, kritikákkal, esszékkel ő talán nem is foglalkozik annyira, mert fontosabb számára az, hogy a szövegei miként élnek, miként kelnek életre az olvasótáborát alkotó helyi, illetve tágabb, de nem (feltétlen) szakmai közösség(ek)ben. Volt például, hogy egy versközlés után megállították a boltban az anyját, de szép emléke az is, amikor meghívták zsüritagnak az egyik Dudás Kálmán szavalóversenyre, ahol aztán néhány versenyző az ő versét szavalta.

A szövegek helyi, vajdasági fogadtatásának témája egyébként Bozsik esetében tűnt a legérzékenyebbnek. Ő, mint mesélte, egy ponton eldöntötte, hogy szülőfalujában, Csantavéren soha többet nem fog felolvasni, mert attól tart, hogy egy félreértés következtében egyszer meg fogják ölni, egy alkalommal ugyanis hasonló helyzetbe bonyolódott, mint a Pletykaanyu után kis híján perbe fogott Grecsó Krisztián. Ugyanakkor más szempontból is feszült a viszonya a vajdasági közeggel, mert azt tapasztalja, hogy van egy olyan kultúrpolitikai vonulat vagy erőtér is, mely igyekszik kiszorítani az ex-vajdasági szerzőket. Orcsik, aki egyetértett Bozsikkal, hozzátette, ő úgy hallotta, az ő esetében is megfogalmazódtak fenntartások, de a helyzetet végül Virág Gábornak egy Domonkos Istvánra hivatkozó érveléssel sikerült elsimítania.

Bozsik egyébként riasztónak nevezte magát a jelenséget, aminek szerinte se a Felvidéken, se Erdélyben még csak nyomát se találni – a Vajdaságban viszont, mint fogalmazott, kiátkozták azokat, akik elmenekültek a háború elől. A beszélgetés e némiképp kényesnek tűnő szálát azonban Józsa inkább elvarrta, és a háborúhoz köthető tapasztalataikról kérdezte a szerzőket. Orcsik azzal kezdte, hogy eleinte ő nagyon szerette volna elfelejteni, hogy honnan jött, mert a háborús háttér afféle egzotikus állattá avatja az embert. Pedig, tette hozzá rögtön, ő nem is volt háborúban, mert a vukovári csata idején, 16 évesen eldöntötte, hogy nem fogja megvárni azt, hogy bevigyék, és a szüntelenné vált uszítást – melynek sulykoló retorikáját a Legalja már a mai magyar közéleti viszonyok kapcsán kritizálja – sem akarta tovább elviselni. Az emigráció után mindenesetre még sokáig zavarta, ha a háborúról kellett beszélnie, és időbe telt, hogy ne szégyellje többé, és el tudja fogadni, hogy ez is az identitásához tartozik. Ebben egyébként, mint mondta, a Fantomkommandó megírása is sokat segített neki.

A szövegekkel való munka Bozsiknál is hozzájárult a feldolgozáshoz, és nála a fordítói tevékenység is hangsúlyos volt az emigrációt követően. Sok fordítást tartalmaz maga a Behódolt tartomány is, mely, ellentétben Orcsik és Terék versesköteteivel, saját versekből sem csupán újakat, hanem egy szélesebb válogatást közöl.

A fordított művek – Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti szövegei, melyeket Bozsik eredetileg különálló kötetben szeretett volna megjelentetni, azonban végül nem akadt rá kiadó – a délszláv háborúhoz való viszonyulás sarokpontjaiként élénk párbeszédben állnak a saját versekkel is; utóbbiakat a háború körüli vajdasági eseményekre reflektáló Dekódolt tartomány, illetve a mai magyar politikai-társadalmi viszonyok visszásságait feszegető Behódolt tartomány című ikerköltemények foglalják keretbe. Keserű szövegek ezek, amikor Józsa a keletkezéstörténetükre kérdezett, Bozsik úgy reagált, hogy a Dekódolt tartomány megírása után azt remélte, lezárt, maga mögött hagyott egy korszakot, egy világot, de kiderült, rosszul hitte; (Közép-)Kelet-Európán belül nincs menekvés, aki el akar men(ekül)ni, tette hozzá költői túlzással és sikeresen oldva a hangulatot, az menjen Thaiföldre.

Teréknek szintén meg kellett küzdenie a maga elfojtásaival, de a feldolgozásban sokat segítettek neki a magyarországi pszichológia szakos évek is. Korábbi, Halott nők című kötete után, mely a háborús trauma témáját a hagyományos (társadalmi) nemi szerepeket is problematizáló módon, női történetekre fókuszáló szerepversekkel vitte színre, a Háttal a napnak versei már személyesebb síkon, egy, a saját családi viszonyokra koncentráló, saját gyászmunkát rögzítő, azonban társadalmi szintű erőszakmintázatokat is hordozó perspektívából szólalnak meg. Terék egyébként, mint mondta, tulajdonképpen apolitikus költőnek tartja magát, ezzel azonban Józsa nem értett egyet, s valóban, ha a politikaiságot a legelemibb módon, tehát a közösség(ek) ügyeinek problematizálásáként értjük, Terék szövegei mindenképp politikainak is tekinthetők.

Ugyanakkor, mint Orcsik fogalmazott, a relevánsabb kérdés talán inkább az, hogy egy adott szöveg vagy szövegegyüttes mennyire képes komplex nyelvet teremteni, olyan nyelvet, ami aztán a leegyszerűsítő és/vagy polarizáló (erőszak)szólamokat képes valamiképpen felnyitni, kisiklatni; nem az számít tehát, hogy miről ír az ember, vannak-e politikaiként is dekódolható vagy éppen tipikusan politikai témái, hanem az, hogy sikerül-e megküzdeni egy kellőképpen rétegzett nyelvért.

Az est zárásaként a közönség a versekből is kapott ízelítőt. Orcsik az egyik – rádiós hírmoslékkal aláfestett – családi reggelijét leíró, Karthago című, illetve a Kurtág Játékokja által is inspirált Melléütések című versét olvasta fel, Bozsik a szatirikus panaszmagyar az adrián című versét, Terék pedig A sár fölött című szövegét, mely, bár valóban egy nagyon személyes, az apja halálára írt vers, a kötet tágabb kontextusában, még ha áttételesen is, a háború kritikájává is válik.

Fotó: Mariia Kashtanova