Újra bevenni a régi várat

A debreceni átszállásnál egyre több rég látott ismerős tűnik fel, Hajdúböszörménybe érve pedig a tábor kezdetektől jelen lévő és minden évben visszatérő résztvevője, Balla Zoli bácsi fogad bennünket, elvisz minket a helyszínre, örülünk, hogy nem kell csomagokkal gyalogolni. Még egészen kevesen vagyunk, a regisztráció után forgatom a fejem, hol lehetnek a többiek. Nagyon sok az új arc, rengeteg a fiatal, ahogy beszélgetéseikből kihallom, most találkoznak először az írótáborok világával. Elfoglaljuk a szobáinkat, de nem maradunk sokáig, megyünk is ki az udvarra, ez a bázis a programok között, itt zajlik a társasági élet. És valóban, rögtön ide gyűlik mindenki, elfoglaljuk a legnagyobb padot Attilával, Istvánnal és a közben szintén beregisztrált Gál Jánossal, Nagy Annával. Zilahy Vanda futva érkezik, egymás nyakába borulunk, egy év hosszú idő, azóta nem láttuk egymást. Aztán kimerészkedik közénk Demeter Arnold is, ő is első táborozó, de rögtön megtaláljuk a közös hangot, amikor a hosszú vonatútjáról kezd el mesélni, határon túlról érkezett. Halljuk, hogy egyre többen lépik át a bejárat küszöbét, bemegyünk megnézni, kik lehetnek, közöttük van Áfra János, az egyik líraműhely vezetője és Papp-Für János, a tábor fő szervezője. Idén öt líra- és négy prózaműhely várja a táborozókat, az előbbi kategóriába tartozó csoportokat Deres Kornélia, Kemény István, Babiczky Tibor, Áfra János és Magolcsay Nagy Gábor, az utóbbiakat Kiss Tibor Noé, Sopotnik Zoltán, Vörös István és Bene Zoltán vezeti. Nézzük a faliújságra kitűzött beosztásokat, cserélgetjük a helyeket, hogy mindenki ahhoz a műhelyvezetőhöz kerüljön, akihez szeretne. Aztán közösen ebédelni megyünk, faggatjuk egymást, kivel mi történt, mióta utoljára találkoztunk.

Délután kettő óra előtt mindenki bolyong a kollégiumi labirintusban, minden kanyarban és lépcsőfordulóban találkozom valakivel, aki ugyanúgy nem találja a termet, ahova a csapata ki van írva, ahogyan én, nevetünk, megállapítjuk, hogy tavaly is ugyanez volt. Végül nagy nehezen megtalálom a helyem, Babiczky terme előtt beszélgetek Vandával és Zoli bácsival, akik azzal viccelnek, hogy áruló vagyok, mivel a korábbi években mindig Áfránál voltam, ahogyan ők most is. Én vagyok az első a terem előtt, kicsit félek, hogy rossz helyre jöttem, aztán befut Galda Gábor, Szamosvári Bence, Nagy Anna, nem sokkal később Bokor Judit és Vida Boldizsár, majd Uzonyi Klaudia is. Kevesen vagyunk, örülök, jut idő mindenkire. Aztán befut Babiczky Tibi is, vesződünk az ajtó zárjával, majd úgy dönt, az udvarra tesszük át székhelyünket, megállapítjuk, hogy inspiratív környezetet nyújt a virágzó hortenziabokrok, a térkő és a lepattogzott festékű padok összevisszasága. Kezdésként bemutatkozunk, van, akivel már dolgoztunk együtt a korábbi években, van, aki az esti bulik táncparkettjéről ismerős, de vannak új arcok is. Beosztjuk, hogy melyik nap kinek az írásával foglalkozunk majd, aztán Tibi ad két feladatot, amelyet a tábor végéig kell elkészítenünk, mindkettő formavers, magyaróra hangulatot érezni a levegőben, húzzuk a szánkat. Aztán véget is ér az első alkalom, ez csak az ismerkedésre, egyeztetésre szolgál, egyre többen jönnek ki az épületből is. Most már egész sokan vagyunk, de lesznek későbbi érkezők is.

Juhász Tibi érkezik, mindenki az idei évben induló kritikaműhelyéről faggatja, ami hamarosan kezdődik. Aztán az egyetem kerül szóba, Gyarmati Dominikkal kölcsönösen elcsodálkozunk, hogy a másik is hamarosan végez. Az irodalmi mémekre terelődik a téma, Tibi ezen a ponton elindul felkészülni a rekord mennyiségű jelentkezővel kezdődő szemináriumára. Hamarosan mi is követjük, a nagyteremben másfél órán át tárgyalunk olyan bevezető témákat, hogy ha kimondjuk a szót, „kritikus”, kinek milyen név ugrik be rögtön, illetve hogy egyáltalán mi szükség van arra, hogy ilyen típusú szövegek szülessenek, de Tibi azt is felméri, hány jelenlévőnek van már tapasztalata kritikaírásban és hányan szeretnék ezután elkezdeni.

Mire kiérünk a fülledt nagyteremből, megérkezik Kazsimér Soma és Élő Csenge is, az álmosító melegből a vacsora ráz fel. Ezt követően a programok a Hajdúsági Múzeum kertjébe helyeződnek át, Oberczián Géza és Bene Zoltán beszélgetését, majd Kiss Attila, a város polgármestere megnyitóbeszédét kihagyom, a szobámba érkező vendégsereggel, Csengével, Vandával, Attilával és Istvánnal beszélgetek, a második emeleti ablakból nézzük a naplementét. Aztán a Ruby Harlem koncertre mi is megérkezünk, Vandával együtt énekeljük a zenekar egyik kultikus számának refrénjét: „az érintésed fooorróóó”.  Lassan beindul a tánc is, nagy kört alkotunk, aztán kisebb csoportokká alakulunk, végül megint együtt folytatjuk. A buli nem ér véget, megyünk vissza a koli udvarára, az egyik sarokban lévő bejárat lépcsőjére telepedünk le. Sopotnik Zolival beszélgetek az általa szervezett Dadabánya nevű művészeti fesztiválról, aztán Babiczkyval magyarázunk egymásnak hevesen irodalmi pályázatokról, szerkesztői munkákról. Még nem várjuk meg a hajnalt, de íratlan szabály, hogy első este sokáig kell bírni, beszélgetünk, hangosan nevetünk.

Goblinok, vér, Doktornő és a tenger

Késve érek le reggelizni, de nagyon rendesek a konyhásnők, zárás előtt még gyorsan beengednek, aztán rohanok is tovább, az éjszaka ugyanis megegyeztünk, hogy a hivatalos kilencórás kezdést fél tízre halasztjuk az íróiskolát, így is nagyon jók vagyunk, a többi csapat tízre csúszik. Mindenki szorongatja az automatás kávét, erősnek érzem magam, hogy ma még megy nélküle, aztán rátérünk a hozott szövegekre, Vida Boldizsár, Galda Gábor és Bokor Judit írásai vannak terítéken. Mindenkitől négyet-ötöt megnézünk, ami nagyon feldob, rég voltam már olyan műhelyen, ahol ennyi időt és figyelmet tudunk fordítani egymásra. Elakadunk, gördülünk tovább, megküzdünk a kelenföldi goblinnal – kobold, manó, gonosz szellem – Boldizsár versében, elemezzük Gábor boncolós írását és Judit lírai énjének tengerpartról leveleket író alakját. Ebédnél Babiczky megkönnyebbülten felsóhajt, hogy túl vagyunk a csirkecombon, nem sejtheti, egyik vacsora alkalmával visszatér még.

A szabadidőre tervezett alvást beszélgetésre, Juhász Tibi kritikaszemináriumát pedig líraműhelyre cserélem, lázadunk a csoporttal, délelőtt megbeszéljük, hogy a délutáni alkalmakat is együtt töltjük. Aztán mivel mi az udvaron vagyunk, akik kijönnek az épületből, automatikusan felénk veszik az irányt, a maradék szabadidőt beszélgetéssel töltjük. Vacsora után nem megyek el Herczeg Ákos új kötetének bemutatójára, mindig beszippant egy-egy társaság, kissé fáradtan nevetünk. Persze, estére mindig összeszedjük magunkat, a Nági és Betti koncerten egymás vállát átölelve dülöngélünk a Bájolóra. Aztán leülök Beke Sáriék asztalához, végül Bánfalvi Samuval kezdek el beszélgetni hajformákról és versekről. Aztán az Áfrával szemközti padon kötök ki, kötetkoncepciók, publikációs lehetőségek kerülnek szóba, majd YouTube-videókat kezd el mutogatni nekem általa kedvelt zeneművekről egy helyi zongorista előadásában. Visszamegyünk a szállásra, szól a zene, Gyarmati Dominikkal üvöltözzük, hogy „rók” – ez a tábor jelszava, a bulira utal, és mindenre, ami iránt ki akarjuk nyilvánítani tetszésünket. Szól a zene, hajnalig bírjuk, még megragadom az utolsó lehetőséget, hogy aludni menjek napfelkelte előtt.

Tektonikus lemezek, Árkádia, birkafog

A harmadik nap reggelén már meg sem próbálkozom a reggelivel, aztán Gyáfrás Isti jelenik meg a szobaajtóban, igazi hősként hozza a Szabados Attilával nekünk elcsomagoltatott szendvicseket. Neki muszáj talpon lennie, ugyanis Deres Kori műhelyének a tagja, ők pedig minden nap irigylésre méltó pontossággal kilenckor kezdenek. Rohanok én is a bázisunkra, ma délelőtt és délután Nagy Anna, Szamosvári Bence és az én szövegeim kerülnek terítékre. Címötleteket adunk Annának, bogozzuk az idősíkokat az én versemben, próbáljuk értelmezni Szamos nyelvjátékát.

Ebéd után Sopotnik Zolival, Babiczkyval és Vandával ülök egy padon, gyűlnek az automatás kávéspoharak, aztán betoppan Fancsali Kinga is, a műhelyünk egyik később érkező tagja. Majd folytatjuk a műhelyezést, a többiek a nagyteremben a kritika fontosságáról értekeznek, sőt az érdeklődők Vogyerák Anikó média-újságírás szemináriumára is ellátogathatnak. Mi lelkesen szövegezünk tovább, becsatlakozik hozzánk egy délutánra Kazsimér Soma is.

Vacsora közben mindenki az közelgő Tóth Andi koncertről beszél, nem kicsit csodálkoztunk el, mikor megláttuk a programban. Vannak, akik viszolyognak tőle, vannak, akik nevetnek rajta, mások kíváncsisággal fordulnak felé. Endrey-Nagy Ágostonnal duettben üvöltjük az egyetlen számot, amit ismerünk az énekesnőtől, megfogadjuk egymásnak, hogy bármi történjék is, ezt a dalt este az első sorban énekeljük majd.

Az udvaron várjuk az esti könyvbemutatót, aztán elindulunk a Múzeumkert felé, a színpadon pedig Kemény István és Marton-Ady Edina foglal helyet, Juhász Tibi kérdezi őket Ady Endréhez fűződő viszonyukról. Megtudjuk, hogy Edina az egyik rokona kérésére vette fel a kultikus vezetéknevet, illetve azt is, hogy a szépapjuk volt közös a költővel. Kemény a hatvanadik születésnapjára megjelent könyvéről, az Állástalan táncosról mesél, részleteket ragad ki a Hegyi Katalinnal való levelezésből, és a versek válogatásának folyamatáról beszél. Azt is említi, új versei, melyeknek összekötő motívuma Lovag Dulcinea alakja, szinte véletlenül születtek, ugyanis jelenleg regényt ír, amelyben egyik karaktere műveiként akarta közölni ezeket a szövegeket. Egy alkalommal leült megírni a karakter nevében egy verset, aztán annyira belelendült, hogy rögtön lett három is. Ezt egy másik alkalommal megismételte, ahogy mondja, ekkor nagyon megijedt, nem szokott ilyen gördülékenyen menni nála a versírás. Aztán megnyugodott, amikor harmadszor már nem tudta ugyanilyen gyorsan megalkotni a szövegeket, mondja és nevet. Edina regénye, a Pubi keletkezésének történetébe avat be bennünket, meséli, hogy volt egy hétvége, amikor nem voltak otthon a gyerekei, úgy gondolta, eljött az alkalom, hogy megírja a novellát, aminek ötlete régóta a fejében volt. „Írtam, és nem akart vége lenni” – mondja. Zárásként mindketten felolvasnak.

Sűrű a program, egymás után két koncert van ma, az első Herceg Dávid, aki pörgős slágerek feldolgozásait adja elő, majd színpadra lép a már emlegetett Tóth Andi is. Indul a tánc, megyünk vissza a szállásra, ott folytatjuk. Babiczkyval, Bokor Judittal és Vandával ülök egy padon, elég mély témák jönnek elő, aztán egyre hangosabbá válik a zene, közben Nagy Tomi mindenkit felrángat, muszáj táncolni. Mánya Kristóffal beszélgetek, szóba jönnek folyóiratok, fenomenológia, az írás által felszínre hozott gondolatok, de még a bútorkészítés is. Keménnyel beszélgetek, majd visszakeveredem a tánctérre, ördögútját járunk, kólót járunk. Végül pirkadni kezd, de nem várom meg a napfelkeltét, rá kell pihenni az utolsó napra, ahogy másnap hallom, az ügyesebbek reggelig bírták.

Medúza, csontok, Soha-ország és a spontán megalakult műhely

Kések a reggeli műhelyről, de szerencsére a többiek is, Fancsali Kinga, Uzonyi Klaudia és az időközben becsatlakozó Szegedi Eszti verseire kerül sor. Szóba kerül a porcok közti folyadék, az el nem hallgató telefon és Sigmund Freud. Aztán megbeszéljük, milyen sorrendben állunk színpadra a holnapi felolvasáson, és konstatáljuk, hogy a formaverses házi feladatot ügyesen elsunnyogtuk. Aztán ebéd után mindenki vonul a szobájába tisztázni a műhelyen szétszabdalt szövegeit, délután kettőig le kell adnunk őket. Miután nagy nehezen megtalálom Babiczkyt és a kezébe nyomom a verseket, vele, Dobosy Timivel és Vandával leülünk egy padra beszélgetni. Szóba jön a kritikai visszhang, folyóiratok, aztán egyre többen leszünk. Kiderül, hogy Klaudiának még vannak szövegei, amiket szívesen megmutatna és csatlakozik hozzánk Lénárt Flóra is, akire nem került sor a saját műhelyén, mivel később érkezett. Spontán szövegezés alakul ki, teljesen random csapattal, szinte mindegyik líraműhely képviselteti magát egy-egy taggal. Bármennyire szeretnék, megint nem jutok el a kritika szemináriumra, de nem bánom, a verseket úgyis otthonosabb terepnek érzem. Alig tudjuk abbahagyni, amikor végzünk a csapatos műhelyezéssel, Vanda megkér, nézzek rá két szövegére, majd Demeter Arnold is felolvas nekem egyet, amit a nagymamájáról írt.

Aztán elindulunk vacsorázni, szentimentális hangulatba kerülök, arról beszélgetünk Timivel, hogy mindkettőnk számára meghatározó ez a tábor. Az asztalnál Kupihár Rebekával váltok pár szót dilemmákról, anyaghiányról, ötletekről, koncepciókról. Aztán ismét a múzeum felé vesszük az irányt, Papp-Für János Hipnagógia és Deres Kornélia BOX című verseskötetének páros bemutatójára. Apafigurákról esik szó, arról, hogy a gyerekkorban látott minták mennyire meghatározzák az egész életünket. Papp-Für egyik mondata ragad meg bennem nagyon, arról beszél, hogy ötven évesen is a szülei foglalkoztatják leginkább. Végül ők is felolvasnak, közben besötétedik, Kazsimér Soma világítja meg vakuval a néhány hónapja megjelent könyvek lapjait.

Búcsútánc a jelszó, a színpadot Gyarmati Dominik zenekara, a Gate 69 veszi be, metálhörgések és fejrázás mindenütt. Aztán a hagyományossá vált retro disco kezdődik el, Zilahy Vandával, Dobosy Timivel, Bokor Judittal, Galda Gáborral ropjuk, de Szabados Attila és Gyáfrás Isti sem pihennek. Aztán nagy kört alakítunk ki, egyre többen vagyunk, becsatlakoznak a mentorok is, Deres Kori, Sopotnik Zoli és Kiss Tibor Noé mellé kerülök, nem hagyjuk leülni őket. Bánfalvi Samu, Mánya Kristóf és Gál János is megérkezik, közben folyamatosan készülnek a csoportképek. Fancsali Kinga instrukciókat ad, hogy milyen stílusban folytassuk, Kazsimér Soma az elengedhetetlen varázslótáncot képviseli. Már bőven benne járunk az éjszakában, amikor visszamegyünk a szállásra, Áfrával és Noéval beszélgetek, majd Timivel és Dominikkal vitatjuk meg, ki hányadszor van itt, és melyik tábor miben volt más. Megegyezünk, hogy jövünk jövőre is. Bokor Judit ül mellém, nagyon elszántan hajnalozni akar, rábólintok, hogy maradok én is. Végül a kemény mag Nagy Tomiból, Vandából, Juditból, Galda Gáborból és Gál Jánosból áll össze, egy ideig igyekszem tartani a tempót, de mikor már világos van, és a tippjeink alapján reggel hat óra lehet, lemorzsolódom én is.

Mindig túl hamar van vége

Pár óra múlva álmosan pislogok a nagyteremben, kezdődik a maratoni hosszúságú felolvasás, minden csapat minden tagja bemutatja, mire jutott az elmúlt napokban. Végül a mentorok díjakat adnak át csoportjuk egy-egy olyan tagjának, aki szerintük a legtöbbet fejlődött, legszorgalmasabban dolgozott a tábor ideje alatt. Áfra János Mánya Kristófnak, Deres Kornélia Szabados Attilának, Babiczky Tibor Nagy Annának, Bene Zoltán Magyar Boglárkának, Kemény István Kósa Eszternek, Magolcsay Nagy Gábor Ráday Zsófiának, Kiss Tibor Noé Szabó Boglárlának, Sopotnik Zoltán Rubin Ágnesnek, Vörös István pedig Clausen Annának ítéli oda szakmai díját, a próza nagydíjat Sarnyai Benedek veheti át Kiss Tibor Noétól, a lírát pedig Bánfalvi Samu Deres Kornéliától.

Csomagolunk, a beszélgetésekből kihallott félmondatokból megállapítom, hogy más sem akar még hazamenni, sokan rövidnek találják az együtt töltött időt. Én is úgy érzem, hamar elszállt ez a pár nap, annak ellenére, hogy elég feszített tempóban dolgoztunk. A vasútállomásra ismét Balla Zoli bácsi fuvarozza a szerencséseket, Keménnyel és Babiczkyval nyomorgunk a hátsó ülésen. A vonatra várva Vörös István feleleveníti a két évvel ezelőtti bakit, amikor többek közt Beke Sárival és Oláh Petivel eltévedtünk az állomásra menet és csak a vészféket meghúzó utas miatt tudtunk felszállni a vonatra a puszta közepén. Nevetünk, kicsit összeszorul a torkom, megint vége van. Debrecenig még együtt marad a csapat, de a Budapestre tartó IC helyjegyei szétválasztanak bennünk. Akit még megtalálok, megölelem a Nyugatiban, és miközben hazafelé villamosozom, arra gondolok, milyen kár, hogy csak ilyen ritkán, de mégis elképesztően jó, hogy vannak írótáborok, és hogy még ennyi idő után is rengeteget képesek adni.

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Kovács Gábor