Pár héttel a prágai program kezdete előtt kaptam egy e-mailt a szervezőtől, V.-től, hogy valószínűleg elmarad majd a residency program, mivel az ukrajnai háborús helyzet és más dolgok miatt nagyon nehéz négy főre szállást találni. Egészen az indulás előtti hétig folyamatosan kaptuk a leveleket, hogy nemsokára lemondják majd az egészet, aztán végül minden megoldódott azzal, hogy a cseh lány egy barátnőjéhez utazott délre, a lengyel lány ugyanúgy egy ismerőséhez északra, mi Riával, a szlovák lánnyal pedig megkaptuk V. anyukájának az apartmanját, ahol ketten kényelmesen elfértünk. Az utolsó előtti hétvégén találkoztunk mind egymással, négyen, a pályázat nyertesei, amikor is feszengve tömörültünk a Magyar Intézet aulájában egy utolsó, közös felolvasás előtt.

Mivel elég kevesen ültek bent a teremben, hamar meghoztuk a döntést, hogy inkább sörözni megyünk a beszélgetés helyett, és meghívjuk azt a pár embert a közönségből, hogy tartsanak velünk. Elvileg a covid óta mindenhol ez van; üres terek. Mondjuk nekem nincs emlékem amúgy se másról. Introvertált ember vagyok, a kevesek egyike, akit nem viselt meg annyira a karantén és a bezártság, de irodalmi programokra pont azért megyek szívesen, mert tudom, hogy nem lesz nagy tömeg, és nem kell small talkolni, ha megérkezem. Ahogy a kezdeti szervezésnél itt is az utolsó pillanatban változik a terv, ahogy egyre több ember érkezik, és foglalja el a helyeket az előadóteremben.

A beszélgetés végén két ember is szeretne kérdezni tőlem, bár az egyikük sem kérdez, inkább állít valamit. Egy 50-es hölgy például azt meséli el nekem, hogy amikor fiatal volt, Szlovákiába gyakran jártak hozzájuk magyarok, és a nők mindig nagyon életteltelinek tűntek, tele önbizalommal és vidámsággal, a kérdése pedig az volt, azt állítom-e, a verseimmel, és azzal, ahogy ott ülök kint és a nehéz dolgokról mesélek, hogy a magyar nők is lehetnek szomorúak. Akkor elütöttem annyival, hogy a magyar pesszimizmus és melankólia nem válogat nemi alapon, de persze sokkal mélyebb dolgok munkálkodnak a felvetés mögött, és talán komplexebb választ is érdemel. Furcsa elképzelni a szlovák fiatal lányt, aki csodálkozva nézi a magyar nőket, akik megengedhettek maguknak akkoriban egy ilyen utazást, hogy boldogok, kacérak, felszabadultak. És hogy ez a kép ilyen mélyen beivódik, és évekig cipeli magában az ember. Nekem, aki magyar nők között nőttem fel, azok között a nők között, akiknek a generációs traumáiról egyre többet olvasni, meglepő ez a sztereotípia. Pedig igazából a két végletből indulunk, bennem egy meseszerű, ködös kép a boldog magyar nő képe, benne ugyanilyen egy éjszaka nehezen elalvó, egész este forgolódó és nappal folyamatosan feszült nőé.

Az elmúlt hetekben a legtöbbször olyan nőkkel telefonáltam, akiket éppen megvisel valami. A párkapcsolatuk, az élethelyzetük, a politika, a gyerekkori traumáik, a saját kapcsolataik kiszámíthatatlansága. Az elmúlt hetekben én is egy olyan nő voltam, akit ez megvisel, és igazából valahol egész életemben ez voltam, kezdetben lány, később nő, de ugyanazokkal a traumákkal és melankóliával, annak ellenére (vagy éppen amiatt), hogy az irónia és a humor az egyik kedvenc énvédő mechanizmusom. Nem tudom. Mármint azt igen, hogy a covid alatt felerősödtek a hangok, hogy nem csak a nők, de a férfiak is mennyire szenvednek itthon. Ezt tudom. És mégis. Olvasom a statisztikákat arról, hogy megnőtt a családi belüli erőszak száma a covid idején, az elemzéseket arról, hogy meg fog nőni ismét a kormány legújabb törvénymódosításai miatt. Megnyitok akármilyen hírportált, és szembejönnek a hírek utcai bántalmazásokról, gyilkosságokról az áldozatok szinte kivétel nélkül nők. Eszembe jutnak a prágai utolsó napok, amikor meglátom a Molnár Beáról szóló híreket. Én talán azon kevesek között vagyok, aki nem ismerte őt személyesen, de még az írásaival se találkoztam korábban. Reggel viszont szembejön tőle egy vers, olvasom a részvétnyilvánításokat és mint valami megszállott, feltúrom a facebookot és az egész internetet visszaemlékezésekért, versekért, blogposztokért. Felépítem magamban ennek a lánynak a képét, és az ártatlanság szimbólumává formálom magamban. Az életem nagy részében rengeteg olyan helyzet volt, amikor beláttam, lehettem volna empatikusabb. A világban rengeteg esemény történt, ami inkább dühöt váltott ki belőlem, mint együttérzést. Mindig furcsán, de valahogy irigykedve néztem azokat, akik őszintén tudnak sírni egy tőlük független, de társadalmilag megterhelő hír kapcsán, amiből mostanában elég sok kijár: erdőtüzek, hurrikánok, szárazság, migráció. Felépítem magamban Molnár Beát, az ártatlanság szimbólumává teszem, és az összes magyar nőt látom benne, akit ismerek. A családomat, a barátaimat és magamat is. Ahogy felkutatok minden információt, egyre jobban ráz a sírás. Nem tudom, miért nem élhetünk egy olyan világban, ahol nyugodtan, szépen lehet élni. Ahol nem kell félnünk az őszinteségtől, elnyomástól. Ahol nem kell aggódnunk azon, miből fogunk megélni holnap. Ahol tudjuk, hogy lesz egy saját lakásunk, ahova hazaérhetünk, és van értelme gyereket vállalni. Ahol nem kell titkolnom, ha nővel élném le az egész életem. Ahol az élhető életnek az alapjai le vannak fektetve és megingathatatlanok. Nem bántjuk egymást fölöslegesen, csak kiválasztjuk a megfelelő cipőt, a lábunkra húzzuk, és utána gondtalanul sielünk.