PRAE.HU: Elképesztően sokféle tevékenységet űzöl, könyvet írsz, fordítasz, vagy éppen a Móra Kiadóban szerkesztesz. Nagyon szoros a napi időbeosztásod? A kávéknak is megvan a pontos helye?

Az első kávénak van meg a helye. Ébredés után három percen belül meg kell innom, hogy erőt tudjak gyűjteni a másodikhoz. Amikor kikelek az ágyból, előtte eszem egy darab étcsokit, hogy ne éhgyomorra hörpöljem fel. Ennyit javultam az évek során.
 

PRAE.HU: Idén te kaptad a HUBBY egyik különdíját. Előre értesítettek? Készültél arra, hogy mit fogsz mondani?

Felhívtak előtte, de nem készültem beszéddel, jobb szeretem a spontaneitást, azt mondani, amit az adott pillanatban gondolok éppen. Amit tegnap gondoltam, nem biztos, hogy ma is érvényesnek érzem, olyan ijesztő gyorsasággal változik körülöttünk és bennem is minden.

PRAE.HU: Milyen olvasmányélmények maradtak meg gyerekkorodból?

Egy kisvárosban, Celldömölkön nőttem fel, és ez sok szempontból meghatározta a gyerekkoromat. Mindig úgy éreztem, hogy a családunk nem igazán illik bele az ottani képbe. Ha elmentem másokhoz, nemegyszer azt láttam, hogy alig vannak könyvek a polcokon, nálunk viszont, bár a szüleim egyszerű munkásemberek voltak, tele volt a ház regényekkel. Apukámnak az volt az egyik hobbija, hogy könyveket cserélgetett más, érdekes környékbeli figurákkal, többek között egy volt arisztokrata házaspárral. Egy gyárban dolgozott, beállította és elindította a programot, és amíg a gép végezte a dolgát, ő titokban olvasott. Én is korán rákaptam az olvasás ízére. Stréber gyerek voltam, azt hiszem, és ez az olvasás elsajátításában is megnyilvánult. A tankönyvünk úgy épült fel, hogy minden leckében, új olvasmányban egy-egy újabb betűvel ismerkedtünk meg, apránként haladtunk előre. A nagymamám velünk élt, és amikor hazamentem az iskolából, nem azt a leckét mutattam meg neki, amelyiknél tartottunk éppen, hanem az eggyel vagy kettővel előbbre lévőt. Meg kellett kérdeznem, hogy az milyen betű ott a lap tetején, mert persze fogalmam sem volt róla, majd amikor elárulta, felolvastam neki az adott kis szöveget, amit valójában még nem is vettünk.

Talán ez a stréberség volt az oka annak is, hogy nekem kimaradtak azok a gyerekkönyvek, amelyeket hat-hét éves korában olvas az ember. Megtetszett Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regényének a borítója, az már komoly történetnek tűnt, így azt kezdtem el olvasni. Aztán jött a Doktor Dolittle és az állatok, Tolkientől A Babó, ami később, új fordításban nálunk is A hobbit címmel jelent meg, meg a Május 35 Erich Kästnertől. Egyik sem felelt meg az életkoromnak, a borítójuk keltette fel az érdeklődésemet. Mivel hétévesen sok mindent nem értettem, újra meg újra el kellett olvasnom őket. Gyakorlatilag éveken át ezt a négy könyvet olvastam, egyre többet fogtam fel belőlük, és egyre jobban tetszettek. Szerettem volna megpróbálkozni mással is, de a szívem visszahúzott hozzájuk.

PRAE.HU: Idén Julien Hervieux Viharka, a sötétség ura című művének fordításáért jelöltek Az Év Fordítója díjra, 2008-ban, az Ágrólszakadt Tóbiás fordításáért pedig meg is kaptad a díjat. Azt olvastam, ha annak idején nem kérnek fel erre a munkára, talán soha nem írsz gyerek- és ifjúsági könyvet. Mi történt akkor?

2007-ben született egy lányom és egy fiam, és ez nagyjából egybeesett azzal, hogy egyik nap behívtak a Mórába, és megkérdezték, elvállalnék-e egy fordítást. Ez volt az Ágrólszakadt Tóbiás, és nemcsak azt fedeztem fel, hogy milyen érdekes terep lett a gyerek- és ifjúsági irodalom, és akkor ezt majd megnézzük alaposabban is a gyerekeimmel, hanem maga a munka is elég izgalmasan alakult. Otthon dolgoztam, ami két ikergyerek mellett már nem volt olyan egyszerű. Ezért megpróbálkoztam azzal, hogy memorizálok fél oldalt, egy oldalt az eredetiből, elmegyek sétálni, fejben lefordítom, aztán hazaérve gyorsan lejegyzem. A mai napig nem tudom, hogyan voltam erre képes. Olyan szellemi tartalékokat kezdtem használni, amiket egyébként, valószínűleg lustaságból, nem használok. Rácsodálkoztam, hogy séta közben sokkal jobban fordítok, jobban érzem a mondatokat, talán mert más dimenziót ad mindennek, hogy ott van körülöttem a világ, nem egy monitort bámulok. Csak hát így lassan haladtam, és rengeteget késtem a fordítás leadásával. Egy magyar műfordítónak iszonyatos mennyiséget kell fordítania ahhoz, hogy megéljen, és én akkoriban ebből próbáltam megélni.

Egyszer meghívtak a Brüsszelhez közeli Seneffe-be egy belga író többi fordítójával együtt, és egyik este szóba került, ki hány oldalt fordít naponta. Nagyon megdöbbentem, amikor a dán fordító azt mondta, szerinte kettőt lehet jól megcsinálni. A német fordítólány úgy vélte, akár négyet is, az ázsiaiak ötre szavaztak, aztán szép lassan elértünk a kelet-európai szekcióhoz. A cseh lány bevallotta, hogy 10-12 oldal a napi penzuma, mert meg kell élni, és én egyetértettem vele, hogy igen, 10-12, vagy inkább 12-15. Ti nem vagytok normálisak, mondták erre a nyugat-európaiak.

PRAE.HU: Mikor és hol szeretted meg a francia nyelvet?

1982 őszén, Celldömölkön kezdtem gimnáziumba járni, és előtte nyáron éppen focivilágbajnokságot rendeztek. Az elődöntőben az egyik ágon a német és a francia válogatott került össze. Aki látta azt a meccset, annak úgy él az emlékezetében, hogy a német gépek legyőzték a francia művészeket: kicsit szimbolikus jelentést nyert a találkozó. A franciák gyönyörűen játszottak, a végén azonban a németek, ha csak tizenegyesekkel is, de bedarálták őket. Ezen a meccsen történt az is, hogy a németek kapusa szó szerint letarolta az egyik francia játékost, kitörte három fogát, de még csak ki sem állították. Én ezt akkor nagy igazságtalanságként éltem meg. Mélyen befolyásolt az a meccs, hirtelen francia szimpatizáns lettem.

Nem tudom, milyen szinten, de apukám beszélt németül. Néha sikerült kiutaznia Bécsbe, és hogy mi volt ezeknek az utazásoknak a célja, azt beleírtam a Szabadesés című regényembe is, de mindjárt ki is térek majd erre. Már korán meg akart tanítani engem is németül, csak valószínűleg mindig olyankor próbálkozott, amikor valamelyik dackorszakomat éltem. Amikor a gimnáziumban választani kellett, hogy németet vagy franciát akarok-e tanulni, apukám szándékát fölülírta a franciák iránt támadt rokonszenvem. Négy évig tanultam franciául, és csak lassan derült ki számomra, hogy talán nem a legjobb tudású tanárt fogtam ki. A gimnáziumunk egy másik tanára döbbentett rá finoman, aki elég lecsúszott alak volt már akkoriban, alkoholista, mint még jó páran a tanári karból, de ő a Sorbonne magyar lektori pozíciójából csúszott odáig. Ő más szinten beszélt franciául, és néha meghívott sörözni, beszélgetni, francia lemezeket kaptam tőle, biztatott, hogy olvassak eredetiben Prévert-t. Nagyon sokat köszönhetek neki. De még így is évekbe telt, mire tűrhetően megtanultam a nyelvet.

Amit pedig mesélni akartam: nagyon örültem annak, hogy apukám kijárt Bécsbe, mert mindig finom csokikat hozott – de valami mást is. Egész jó fotófelszerelése volt, hétvégi kereset-kiegészítésképpen hivatalos engedéllyel esküvőket fényképezett Zala megyében, aztán egy nap rájött, hogy más módon is megtoldhatja a keresetét. Bécsből tizennyolc pluszos magazinokat csempészett be a Kádár-korszak álpuritán Magyarországára. Ezek most ott vannak elásva a kertünkben. Nem tudtam, mi történik, de gyerekkoromból megragadt a kép, ahogy anyukám áll a nagyszoba falánál, tartja ezeket a pornográf magazinokat, apukám meg fotókat csinál a bennük lévő fotókról, és aztán mindenféle férfiak jönnek hozzánk megvásárolni a képeket. Nem egy közülük később a tanárom volt, és tudták, hogy tudom róluk, amit nem kéne tudnom. Ekkor találkoztam először úgy igazán a képmutatással, amelytől aztán végig eléggé szenvedtem abban a kisvárosi miliőben. Valamilyen szinten minden írásom arról szól, hogy gyűlölöm a képmutatást. Amit most megint egészen magas fokon művelnek itt, ahol élünk.

PRAE.HU: 2015-ben készült veled egy interjú a Prae.hu számára, ahol a tabu a gyerekirodalomban téma is szóba került. Történt valami változás azóta ezzel kapcsolatban? Menetelünk lassan az általad sokat emlegetett liberté felé?

Attól tartok, elég lassú menetelés ez. Amikor Magyarországon megjelentek az első, merészebb témákhoz nyúló ifjúsági regények, akkor Franciaországban ennek a tálalási módja pont kezdett megváltozni. Miközben a magyar regények valamely konkrét tabutémára fókuszáltak, az akkori francia kamaszregények szerzői már mintha úgy érezték volna, hogy nem szerencsés egyetlen témára helyezni a hangsúlyt, mert minden téma újabbakat ránt magával, az élet sokkal komplexebb, a fiatalok élete is. Ezért inkább a műfajokat kezdték kevergetni, úgy, hogy közben minél több súlyos témát is felvillantsanak, és a mélység, a merészség is megmaradjon. Így is nagyon biztatónak tűnt a magyarországi kezdet, úgy látszott, elindul egy egészen bátor korszak a magyar gyerek- és ifjúsági irodalomban, de most, 2022-ben valamiféle megtorpanást érzékelek. Visszatáncolást oda, hogy a legfontosabb szempont mégiscsak az eladhatóság. Azt meg jobban garantálja, ha a keményebb témákat érintő regények is csak a felszínt kapirgálják. És ez mintha a legtöbb olvasónak is megfelelne így. Tudom, a francia jóval nagyobb piac, más hagyományokkal, más társadalmi jellemzőkkel, ott mindenesetre erőteljesen megmaradt a merészség, a nyíltság, a kísérletező kedv, amit nemcsak a kritikusok és az újságírók, hanem az olvasók is méltányolnak. Itt meg, focis nyelven szólva, mintha beállt volna a gyerek- és ifjúsági irodalom, meg a közönsége is valamiféle biztonsági játékra. Van néhány kiadó, amelyik azért elszántan próbál progresszívebb könyveket is megjelentetni, de ezeknek a fogyási adatai nemegyszer elszomorítóak. Nyilván a társadalom és az oktatás állapota is befolyásolja, hogy mi az, amit el lehet adni, és hát érezhető, hogy nem a nyitottabb gondolkodás felé száguldunk.

PRAE.HU: Nyilatkoztad a Dodó könyvbemutatóján, hogy akár a logikusságnál is fontosabbnak tartod, hogy egy gyerekkönyv „valamiféle szabadságérzetet és örömöt adjon”. Milyen szempontokat tartasz még fontosnak, ha írsz, szerkesztesz, vagy akár csak kiválasztasz egy-egy művet?

Ha saját gyerekkönyvön dolgozom, próbálok úgy írni, mintha francia gyerekeknek írnék – magyarul. Szerkesztőként a Mórában arra kell ügyelnem, hogy háttérbe szorítsam a saját ízlésemet, és azt nézzem, hogy a szöveg általánosságban véve ígéretes-e, és ha igen, mennyire passzol a kiadó profiljához, hogyan viszonyul a mostani trendekhez, látok-e potenciált a szerzőben. Ha például valaki össze tud rakni egy dramaturgiailag működő történetet, az már jelzés számomra, hogy valószínűleg egy másikat is össze tud majd rakni, és ha elkezdünk közösen dolgozni, valami jó is kisülhet a dologból. De semmiről sem egyedül döntök. Ha a szerkesztő kollégáimmal meglátjuk a lehetőséget a rajtunk átfutó szövegek valamelyikében, ütköztetjük a szakmai szempontjainkat, a véleményünket, és a leendő szerzők balszerencséjére bármelyikünk megvétózhat bármit. Ritka azonban, hogy alapjaiban ne egyezne a véleményünk.

A francia könyveknél jobban befolyásolnak az érzelmeim, előfordul, hogy egyszerűen beleszeretek valamibe, általában azért, mert annyira másképp gondolkodik és ír a szerző, mint a magyar szerzők legtöbbje, és szeretném, ha ezt itthon is látnák. Imádom a francia gyerekkönyvek humorát, amely nemegyszer feketébb humor, mint a francia filmvígjátékok könnyed humora, és itt nálunk éppen ezért gyakran ki is veri a biztosítékot. Megpróbálkoztunk például egy sorozattal (Szutyok), amelyik egy hajléktalan kutyáról és macskáról szól: a lökött Szutyok kutya és a tudálékos Lapicsek macska abszurd szociotörténetei Franciaországban nagyon sikeresek voltak, nemrég mozifilm is készült belőlük, de nálunk elhalt a könyvsorozat. Ennek ellenére próbálkozom tovább, fontosnak tartom, hogy feszegessük a határokat, hátha egyszer igazán közel tudunk kerülni Európához.

PRAE.HU: Mikor van időd írni?

Nagyon kevés időm jut írásra, többnyire az alvásidőmből kell lecsípnem, ami elég frusztráló. Igazából nem is tudom, írónak tarthatom-e magam. Ha az író olyasvalaki, aki minden reggel, az általa megfelelőnek tartott időpontban elkezd írni, és addig folytatja, amíg el nem készül a napi penzummal, akkor nem vagyok az. Én ezt anyagi okokból soha nem engedhettem meg magamnak. A Szabadesést kézzel írtam, többnyire egy padon, amelyre mindennap leültem egy fél órára, mielőtt elrohantam volna a gyerekekért az oviba. A Titkos mozi című regény – amit még most is szeretek, de ha lett volna elég időm, több mindent másképp csináltam volna benne – papírfecnikre, füzetekbe íródott. Mániám, hogy az első verziót, ha lehet, kézzel írom. Valahogy kevésbé lesz steril számomra a szövegem, jobban érzékelem a mondatok növényszerű szövetét. Élőbbnek érzem őket. A szöveggel való szöszölést már tudom gépen is csinálni. Emiatt a módszer miatt sem tudok „termelni”, de nem is akarok. Ha írtam valamit, sosem éreztem késztetést, hogy írjak még egy hasonló könyvet. Kihívásokra van szükségem, mindig letérni a már megjárt útról.

PRAE.HU: Olvastam, hogy nagyon szeretsz utazgatni. A kedvenc úti célod is francia nyelvterület?

Maga az utazás a célom. Kiszakadni abból, amiben vagyok. Év végére meghívtak egy irodalmi eseményre Luxemburgba, ahová soha nem vágytam különösebben, de pusztán az utazás miatt nagyon várom. Na, meg azért is, mert ott él most egy nagyon jó barátom. Ha műfordítóként meghívnak valahová, mindig francia nyelvterületre szól a meghívás, mivel csak francia nyelvből fordítok, de ugyanúgy vonzanak más helyek is. Néha a saját terveimet alakítom úgy, hogy el kelljen utaznom valahová. Volt például egy regénytervem, amin öt éven át dolgoztam. Marokkó tűnt a megfelelő helyszínnek a történethez, jártam is ott – aztán öt év után beláttam, hogy legalább tíz évig az országban kéne élnem, hogy azt a regényt rendesen meg tudjam írni, de nem bánom, az utazás során szerzett élmények miatt így is megérte.

1993-ban, egyetemistaként Brüsszelben tanulhattam, ami nagyon meghatározó időszak volt az életemben. Hirtelen kinyílt a világ, szinte delíriumos állapotba kerültem, életemben először szabadnak éreztem magam, és még meg is ismerkedtem valakivel, egy belga lánnyal, aki nagyon fontos lett számomra. Szerelem első látásra, ’coup de foudre’, villámcsapás, ahogy a franciák mondják. Csak éppen nem voltunk elég bátrak, sem a lány, sem én. Gyönyörű ez az egész, de a kapcsolatunknak nem lenne semmi perspektívája, gondoltuk magunkban, én pár hónap múlva hazautazom, ő ott marad. Úgyhogy éltük az életünket 27 éven át, egymástól távol, neki is lett két gyereke, és még messzebb, Kanadába költözött. Hat évvel ezelőtt viszont, amikor hasonló élethelyzetbe kerültünk, ráébredtünk, hogy az érzelmeink nem hűltek ki, és most már elég bátrak és érettek vagyunk ahhoz, hogy a magunk játékszabályai szerint éljük az életünket, és felvállaljunk egy nem szokványos kapcsolatot. Dolgozunk egy közös képzőművészeti-irodalmi projekten, néha, tél végén el tudok utazni hozzá Kanadába, és minden nyáron találkozunk, gyerekestül, Brüsszelben. És mivel az én gyerekeim még nem látták Párizst, idén oda is át fogunk menni.

PRAE.HU: Miért lett a Pacskovszki pontos i-jéből ipszilon?

A kezdet kezdetén felnőtteknek szóló novellákat publikáltam, és ezek többnyire a Holmiban jelentek meg. Egyszer leültetett a lap szerkesztőségében Réz Pál meg Domokos Mátyás, hogy ez a Pacskovszki név megjegyezhetetlen, jó lenne, ha megváltoztatnám. Fel is merült egy álnév, és azzal jelent volna meg a következő novellám, de az utolsó pillanatban visszakoztam. Valamiért idegennek éreztem volna minden írói nevet, mire Réz Pál azt mondta a maga karcos stílusában, hogy jó, akkor majd az olvasók megtanulják a Pacskovszkit – vagy nem. Valamiért ez nekem nem ment, pedig valójában már ez is egy felvett név. A valódi nevünk Heninger lenne, ami, azt hiszem, egy fokkal még rosszabb. A Pacskovszki, lengyelesen Paczkowski nevet egy lengyel férfi viselte, aki a II. világháború alatt keveredett ide, összejött a nagymamámmal, és amikor véget ért a háború, nem akart visszamenni Lengyelországba, pedig családja volt, és kerestették is őt a Vöröskereszttel. Olyankor elbújt. Apukám felvette a nevét, mert a valódi apja akkor nem akarta a nagymamát felvállalni, ez számára mésalliance lett volna. Szóval, végül annyit javasoltam a holmisoknak, hogy az „i” változzon ipszilonra. Talán úgy gondoltam, ez jobban mutat.

PRAE.HU: Láttam rólad egy nagyon klassz fotót, amin egy fán ücsörögsz, kezedben a 2021-es Év Gyermekkönyve Díj Innovációs kategóriájának győztese, az Amikor a kukák világgá mentek. Úgy látom, most is abban az „Ensemble pour la propreté” feliratú pólóban vagy. Elárulod, hol lehet ilyet vásárolni?

Itt, az ujjára az is rá van írva: Montréal. Kanadából kaptam ajándékba. Annak a fotónak a kedvéért direkt vettem föl tavaly, ma reggel csak azért, mert ez volt tiszta.

Fotó: Bach Máté