PRAE.HU: Hogyan lettél jazz-zenész?

A szüleim zenészek, és nagy bakelitlemez-gyűjteményünk volt otthon. Nyolcévesen kezembe akadt egy lemez, amelynek a borítója egy összetört zongorát ábrázolt. Fogalmam sem volt róla, kiket és mit hallgatok, de nagyon megragadott a zene: az első pár percben a rendkívül modern szólózongora-bevezető, aztán a bőgő és a dob belépésével elinduló swingesebb szakasz. Erroll Garner, a jazztörténet egyik legnagyobb alakja készítette a szóban forgó albumot, a címe Concert by the Sea. Később, amikor a magyar jazzoktatás atyjának, Gonda Jánosnak elmeséltem ezt az élményt, kiderült, hogy számára ugyanez a lemez jelentette az első döntő impulzust, amelynek hatására elkezdett komolyan foglalkozni a jazzel. Az, hogy jazz-zenész leszek, korántsem volt egyértelmű: 12 évesen játszottam például Haydn D-dúr zongoraversenyét, amely után klasszikus zongoristaként fel akartak venni a különleges tehetségek osztályába a Zeneakadémián. Még évekkel később sem köteleződtem el a zene mellett, a pécsi egyetemre iratkoztam be magyar és francia szakra. A képzés közben viszont már elkezdtem a Zeneakadémiát, így végül csak a francia szakot fejeztem be.

PRAE.HU: Miben látod a jazz és klasszikus zenei kultúra legnagyobb különbségét?

Az első és legfontosabb különbség, hogy az improvizáció a jazzben alapvető jelentőségű, míg a klasszikus zenében már csak nyomokban maradt meg. Nem kellene így lennie, hiszen tudjuk, hogy a régebbi korokban nemcsak a kadenciákat improvizálták a zenészek, hanem egy akkordmenetre, egy dallamra stb. bármikor fel tudtak építeni egy önálló kis kompozíciót. Ez a hagyomány sajnos kiveszett; talán leginkább az aleatorikus szakaszok örökítik tovább bizonyos kortárs darabokban, amelyeknek az a lényege, hogy adott keretek között a zenészek rövid ideig maguk találják ki, mit is játsszanak. A klasszikus zenei kultúra az interpretáció és a szöveghűség fogalmai köré épül, az előadóművészet kreatív, teremtő oldala ehhez képest háttérbe szorult. Ami még az improvizációhoz kapcsolódik, és a klasszikus zenében is előfordul néha, az az interakció, a zenészek adott pillanatban egymásra adott reakciója. Klasszikus kamarazenében, például egy vonósnégyesben is ugyanolyan intenzíven kell egymásra figyelni, de ott mindent előre elpróbálnak, és legfeljebb a mellément hangok hozhatnak magukkal kiszámíthatatlan pillanatokat. A jazz-zenészek viszont mindig az adott pillanatban alkotnak, bizonyos szókincsbeli elemeket felhasználva. Én az improvizációval már egészen korán találkoztam, négyéves koromtól kezdve ugyanis az Apagyi–Lantos módszer szerint tanítottak, a ma is működő Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolában. Ez a módszer az improvizáció mellett arra épül, hogy a zenész növendékek rajzolni is tanultak, és képzőművészeti analógiákat kerestek az egyes zenei jelenségekre, illetve fordítva. Jazzt is oktattak, Gonda János tanítványai jártak Pécsre mesterkurzusokat tartani.

PRAE.HU: Mekkora az oktatási intézmények jelentősége a jazzben?

Az elismert iskoláknak rangja van, ami a növendékeiknek belépőt ad a valóságba, de nem szabad azt hinni, hogy ha valaki besétál egy neves intézménybe, meg is csinálta a karrierjét. Azt mindenkinek magának, magunknak kell kiépíteni. Először is tőkét kell kovácsolni a kapcsolatrendszerből, ez ugyanolyan fontos, mint bejárni az órákra. A jobb iskolákban nagy nevek tanítanak, akik óriási kapcsolati hálóval rendelkeznek, és minden egyes bemutatásnak, bemutatkozásnak következménye lehet. Az intézmények keretet adnak ehhez a folyamathoz, ám receptet nem. A jazz lényegét ugyanakkor nem lehet iskolában megtanulni és fejleszteni, hanem az alapnyelvezet elsajátítása után játszani kell, színpadon, stúdióban, próbateremben, minél többet. Rutint kell szerezni abban, hogy az adott pillanatra reagálva ki tudjunk teljesedni az improvizációban, és a gátlásokat levetkőzve önmagunkat adjuk. Ezt semmilyen intézmény nem tanítja meg, csakis a való életből nyert tapasztalat.

PRAE.HU: Hogyan kerültél ki Amerikába, ahol azóta is dolgozol?

Két lépésben. Előbb a bostoni New England Conservatoryba mentem Fulbright-ösztöndíjjal. Az első művészek egyike voltam, akik megpályázták ezt a tudósok által igen kedvelt ösztöndíjat, másként esélyem sem lett volna kijutni, mert a New England Conservatory még Amerikán belül is nagyon drága. Magyarországon akkor még nem vezették be a bolognai rendszert, csak a tanárképző főiskolán lehetett tanulni 4 évet, így azzal a céllal utaztam ki, hogy elvégezhessem a jazz mesterképzést. Bostonban, az NEC-n alakult meg a világ első jazztanszéke, ahol diplomát lehetett szerezni. A valódi célom azonban az volt, hogy hosszabb időt tölthessek a jazz őshazájában, tanulhassak és együtt játszhassak amerikai zenészekkel. Danilo Pereznél, napjaink egyik leghíresebb jazz-zongoristájánál értettem meg igazán, mi is az a jazz. Új kapukat nyitott előttem, sokszor órákon át együtt zenéltünk, aminek során magamba tudtam szívni az ő hihetetlen auráját és energiáját. Ő hangolt rá igazán a már említett interakcióra, arra, hogyan lehet a zene minden nüanszára figyelni, jelen lenni a pillanatban és reagálni rá. Tanultam a legendás hangszerelőtől és zeneszerzőtől, Bob Brookmeyertől is, aki rendkívül nyitottnak bizonyult az európai hagyományokra és hangvételre. Mire letelt a két év, állást is kaptam volna, szakmailag a kiköltözés mellett szólt minden érv, de a honvágy hazahúzott. Az amerikai szál elvarratlan maradt: hazajöttem, turnéztam, oktattam, éltem a zenészek szokásos életét, és családot alapítottam. Később azonban a Los Angeles-i University of California felvett a doktori programjába, és egyúttal egy tanársegédi pozíciót is felajánlott. Küzdelmes volt az első néhány év. Mindenki a karrierről érdeklődik, amikor a külföldi munkavállalásról van szó, de szerintem egy ilyen vállalkozásnak a szakmai hozadékoknál még jelentősebb a személyiségfejlesztő hatása. Újra kell definiálni magunkat, meglelni az egzisztenciánkat, alkalmazkodni egy másik kultúrához, létmódhoz – ezt bárkinek érdemes kipróbálnia. Másodjára ráadásul a nyugati partra mentem, amely hiába van tele értelmiségiekkel és európaiakkal, egészen más világ, mint az öreg kontinens: maga a „vadnyugat”.

PRAE.HU: Szakmailag milyen nehézségekkel szembesültél?

Ekkor már számos koncertet adtam, és bőven akadtak lemezeim, amelyeken igazi sztárok működtek közre, az utolsó itthon felvett albumon például Chris Potterrel játszottam, és ez a felvétel az USA-ban is nagyon jó kritikákat kapott. A kedvező fogadtatás megerősített abban, hogy jól tudnám kamatoztatni a kapcsolataimat külföldön. Éppen ezekben az években ráadásul szűkösnek kezdtem érezni a hazai terepet a fejlődéshez, és közvetlen kollégáim, barátaim közül is sokan elhagyták az országot, ami szintén lökést adott a kiköltözéshez. Minden koncert és felvétel ellenére azonban külföldön nulláról indul az ember. Az ösztöndíj elnyeréséhez elegendő az addig felmutatott teljesítmény, de tanítani az első félévben például nem is engedtek, más munkákat bíztak rám. Előbb meg kellett ismerniük személyesen, végig kellett járnom a ranglétrát, és újra kellett építenem a kapcsolataimat, immár ott, helyben. És ez nem könnyű, mert a nagyvárosok tele vannak mindenféle nemzetiségű zenésszel, óriási a törtetés. Ehhez képest szerencsésnek mondhatom magam, mert elég hamar színpadra léphettem, és az első amerikai lemezemet is kiadhattam Peter Erskine-nel, akitől hivatalosan „jazz-zongorát” tanultam, valójában ez abból állt, hogy rengeteget játszottunk együtt. Végigmentünk a jazzörökzöldeken, aztán Erskine érdeklődése a saját szerzeményeim felé fordult, mert Bartók zenéjét nagyon szereti, és kíváncsi volt rá, hogy én mit tudok belőle közvetíteni.

A UCLA-re való bekerüléshez és professzori álláshoz óriási verseny vezetett. Ezekért a pozíciókért hatalmas a tülekedés azokban a nagyvárosokban, ahol minden zenész élni es alkotni szeretne. Amikor Bostonba mentem, még az MA diploma számított alapfeltételnek egy professzori állás betöltéséhez, néhány év múlva már a doktori. Aztán eljutottunk odáig, hogy majdnem minden egyetemen doktori iskola nyílt, amelyek ontották magukból a ledoktorált zenészeket, többször annyit, mint amennyi munkalehetőséget találni lehetett. Szembe kell néznünk azzal a tendenciával, hogy túlképzés zajlik, az állások és élőzenei koncertlehetőségek számához képest túl sok az iskola és túl sok a diplomás.

PRAE.HU: Milyen szempontok szerint választasz lakhelyet?

Az első amerikai tartózkodásom idején főleg azért esett Bostonra a választásom, mert az egy valódi diákváros. Gonda János tanácsolta, hogy a szintén ott található Berklee College helyett a New England Conservatory-t célozzam meg, mert az sokkal családiasabb intézmény, így könnyebb tényleg azokhoz a tanárokhoz bejutni, akikhez az ember szeretne, nem pedig csak úgy beosztják valahova. New York is szóba jöhetett volna, de elsőre Boston léptékében jobban el tudtam képzelni magam, New Yorkba inkább csak átjártam. Ami Los Angelest illeti, ott a teret, a tágasságot élvezem a legjobban. Nemcsak szakmailag, hanem fizikailag is. Kalifornia hatalmas és nem túl urbanizált terület, ami egyszerre jó és rossz. Jó, mert lenyűgöző látképek tárulnak az ember szeme elé, amelyek szabadságérzetet adnak. Rossz, mert az európai környezet nagyon hiányzik néha. Los Angeles kulturális szempontból gazdag város, sok művész költözött oda az utóbbi időben, mégsem jellemző, hogy a kultúra csak úgy szembejönne az emberrel, akár egy régi épületen keresztül, mint Budapesten. Koncertre is autópályán kell eljutni. A jazzélet ugyanakkor egyre inkább felvirágzik LA-ben, köszönhetően annak, hogy New Yorkból folyamatosan vándorolnak át ide a zenészek. Jelenleg Budapesten tartózkodom, amelynek a kulturális pezsgését nagyon élvezem.

PRAE.HU: Több rangos versenyt megnyertél. Mennyire játszanak meghatározó szerepet a versenyek a zenészpálya alakulásában?

Egyetértek Bartókkal, aki azt mondta, hogy a verseny a lovaknak való, ugyanakkor elismerem, hogy bizonyos korban és életszakaszban hasznosak lehetnek a zenészek számára. Szerintem a legnagyobb hozadékuk az ismeretségek szerzése, a „networking” gyakorlása: kapcsolatba kerülünk akár zenésztársakkal, akár a zenei intézményrendszer meghatározó szereplőivel, akik később is fel fognak bukkanni az életünkben. Azáltal, hogy meghallgatjuk a versenytársakat, és benne mozgunk egy nemzetközi verseny hihetetlenül intenzív légkörében, azt is látjuk, mi történik éppen a zenei világban. A tájékozottságon túl belső tartást és igényességet is eredményez, ha valaki megpróbál megfelelni a neves versenyek mércéjének. A díjak, helyezések általában konkrét fejleményekkel is járnak, én például az első versenygyőzelmem, az 1998-as Magyar Rádió Füsti Balogh Gábor Tehetségkutató Jazz Zongoraverseny eredményeképpen vehettem fel az első triólemezemet, ráadásul rögtön az egyik legrangosabb lemezkiadó, a Warner magyar ágánál. Előfordult, hogy egy pénzdíjból tudtam megvenni a hangszeremet. A Montreux-i Jazz Fesztivál keretében megrendezett Jas Hennessy Szólózongora-verseny (2000), illetve a párizsi Martial Solal Nemzetközi Jazz Zongoraverseny (2006) pedig egyaránt sok fellépési lehetőséghez juttatott. Az utóbbi egyhetes, komplex megmérettetés volt, ahol napi szinten hol szólóban, hol duóban, hol trióban, hol pedig nagyzenekarral kellett játszani, és első díjasként egy egész franciaországi turnéval jutalmaztak. Azt viszont semmiképpen nem szabad elhinni, hogy néhány díj véglegesen elindítaná egy fiatal zenész karrierjét, aki aztán már hátra is dőlhet. Sok verseny ígér ilyesmit, de ezek hamis ígéretek. Sokan vannak ma a szakmában, akik soha sehol nem nyertek első díjat, ma mégis képviselik az élvonalat, és ugyanez fordítva is igaz.

PRAE.HU: Mit jelent számodra a siker?

Életszakasztól függ. Huszonévesen sokat számítottak a látványos eredmények, amilyenek például a versenyek, de a versenyzést egy bizonyos életkorban el kell tudni engedni. Jelenleg a flow-t, a minőségi aktivitást és az interakciót tekintem sikernek: az motivál, ha jól érzem magam abban, amit csinálok, és szabadon alkothatok másokkal együtt. Zeneszerzőként a jazznél jóval tágabb stíluskörben mozgok, írok klasszikus darabokat, komponáltam zenét dokumentum-, művész- és többszörösen díjazott nagyjátékfilmhez egyaránt (Well, What Is Freedom, Then?), dolgoztam már dalszerzőkkel is. Különösen érdekel az, hogyan lehet igényesen, ízlésesen, de improvizatív alapokon hozzányúlni a klasszikus zenei mesterek műveihez. Az utóbbi időben a tanítás is egyre inkább foglalkoztat, szeretném másoknak átadni a zene iránti szenvedélyemet és mindazt a tapasztalatot, amit megszereztem. Annál is inkább, mert úgy látom, a mai világ hozzáállása és technológiai beállítottsága nem kedvez az élőzenének. Előadóművészként pedig élményt akarok adni a közönségnek. Ha a művészetnek, a kultúrának sikerül javítania a társadalom lélekállapotán és életminőségén, akkor jó irányba tartunk, és örülök, hogy részese lehetek a folyamatnak.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Szabó Dániel tapasztalata, miszerint a jazz lényegét nem lehet iskolában megtanulni és fejleszteni, hanem az alapnyelvezet elsajátítása után játszani kell, színpadon, stúdióban, próbateremben, minél többet.