Erősen indul a Nekrošius-féle Macbeth: a színpadképet lassan lengedező gerenda uralja, amely mintha ütné az ütemet az előadásnak. A három boszorkány együttes erővel tartja a levegőben az üstöt, majd varázsolni kezdenek, hogy előkerítsék valahonnan a történet főszereplőjét – hogy ez Macbeth lesz, talán nem is felel meg teljesen a szándékuknak. A nyitójelenet azonban túlságosan is hosszúra nyúlik. A varázslás lassan hozza meg gyümölcsét, s nem csak a boszorkányok merülnek ki addigra.

Nekrošius nagyon is izgalmasan fogja fel a Macbethet. Az előadásban kevés a szöveg, sok a szótlan zenével, mozgással kísért jelenet. (Ez a feliratozás technikai nehézségei miatt külön előny – például a gondolatjel, aposztróf karakterét nem tudja értelmezni a szoftver, s ezek helyett ű vagy más betűk kerülnek a szövegbe.) Nekrošius három kurta felvonást állított színpadra. Az első a bevezetés, bemutatja, hogyan kerül Macbeth a hatalom közelébe. A második ennek kiteljesedését, a nem túl dicső királyságot mutatja be, a harmadik pedig a bukást.

Macbeth egy hangsúlyosan átlagos, nagyon is kisember, s míg a főszereplő esetében ez a felfogás nem is egyedülálló, addig érdekes, hogy a Lady is csak egy sajnálatraméltó, öregedő nő, valódi erő nélkül. Nem is a felesége az, aki a szakállas, ötvenes Macbethből királyt s gyilkost csinál, hanem a boszorkányok, akik végig jelen vannak, s alakítják a történetet. Tulajdonképpen nekik mindegy is, hogy ki lesz a játékszerük: a darabbal ellentétben itt elsőként Banquót szólítják meg, csapdába is őt akarják csalni, s hogy ő ódzkodik, míg Macbeth kérdezősködik a maga sorsa felől, hát inkább őt választják célpontnak. Banquo egyébként is jelentősebbnek tűnik, mintha a király is közelebbi viszonyban lenne vele, mint Macbethtel. A boszorkányoknak azonban megfelel Macbeth is arra, hogy hol kamaszosan vihogva, hol az emberek furcsaságán csodálkozva kezükbe vegyék sorsát – egészen addig, hogy végzete, kit nem anya szült, ne Macduff, hanem az egyik boszorkány legyen.

Nekrošiusnak tehát alaposan átgondolt képe van a Macbethről (8-9 hónapos próbafolyamatok mellett ez persze nem csoda), s ez átfogóan igen izgalmas, azonban ha az előadás részleteit vizsgáljuk, akkor mégis gondban vagyunk. Sok szimbólum nagyon egyszerű, s annyira nem eredményez szép pillanatokat, képeket, hogy megérje ezért az egyszerűbb utat választani. Ilyen az, hogy a Macbethnek adományozott megyék súlyos téglák, melyek alatt görnyedezik a főhős; mint ahogy a színpad hátterében mindvégig monoton lengő idő- vagy sors-inga is, bár a kezdés pillanatában esztétikai értéke miatt tetszetős, ezzel az egysíkú használattal kevés marad.

Csak egy fokkal összetettebb szimbólum a két facsemete, melyet Macbeth és Banquo hoz a hátán a történet kezdetén. Bár ez a szövegből kihúzatott, a két katona a győzelem után frissen kapott thánságokkal érkezik, s ezek, a fák jelképezhetik a nemességet – s így a Macbeth ellen meginduló erdő átvitt értelemben az ellene fellázadó nemeseket jósolja meg. Aztán szép gondolat, hogy először a boszorkányok állítanak csapdát (fizikai értelemben is) az embereknek, majd Macbeth a második jóslat kikéréséhez hasonló csapdát állít nekik, azonban ez nem tűnik indokoltnak, hiszen a boszorkányok végig ott vannak Macbeth mellett – végül a csapdát is ők maguk hatástalanítják, s az egész olyan lesz, mintha Nekrošius csak azt akarná bemutatni, hogy tudja, a boszorkányok szeretik a (csalétkül használt) tubákot.

Más szimbólumokkal a darab során éppen az a baj, hogy nem egyszerűen csak megmozgatják a néző fantáziáját, eszét – ami nagyon jó lenne! –, hanem megmagyarázatlanok maradnak. Talán ezeket a megfejtetlen ötleteket is szívesen vennénk, ha szép képekkel járnának, de sem a többször is előkerülő felforrósított kő, Duncan szelleme, aki hátából kiálló fejszével kísérti végig az előadást, vagy az újra meg újra felhangzó, gúnyos-sátáni kacagás sem ilyen.

Mindezek eredményeként az előadás különös egyvelege a fárasztó, elnyújtottság érzetét keltő és a figyelmet nagyon is lekötő pillanatoknak. Sajnos a mérleg inkább arrafelé billen, hogy azt mondjuk, ez az előadás most hosszadalmas és kissé erőtlen volt, még ha a nekrošiusosan feszesre vágott zene (egyszerű kopácsolás, szép dallamok, hangos kiáltások váltakozása) izgalmas aláfestést is adott mindehhez. Jó lett volna többször is látni ezt az előadást, így, egyszeri alkalommal azonban nem volt annyira hatásos, mint amit megszoktunk a Meno Fortastól.