Van valami megkapóan, mondhatni kötetlenül szép abban, hogy két fiatal költő, irodalmár ül egymással szemben és beszélgetnek. Munkáról, folyamatokról, irodalomról. Nomád életről, idegenben otthon létről, kisebbségiségről – ahány rétegben csak kisebbségben lehet az ember; és ráadásul balkézzel. Horváth Florencia felvezetése érzékeny rátapintás: Veszprémi költészetében a személyes hangú versbeszélő saját világa nem esik egybe „a világgal”, annak szemében ez mindig egy másik (persze – sok másik, sok szinten másik), nem idevalósi, idegen.

Az írásban az idegenség alaptapasztalat. Veszprémi 2017-hez, a Független Mentorhálózatban való egyéves intenzív műhelymunkához kapcsol vissza. Akkori mentorával, Zilahi Annával azt keresték, hogy mi szervezi egységbe a verseket. Idővel egy tapasztalati horizont sejlett fel szervezőelemként, melyet nem is annyira a világ, hanem a város tapasztalata körvonalaz. A városban – legyen az Szeged vagy később Budapest – kulminál az idegenség. A kívülről érkező fonák privilégiuma viszont, hogy észrevesz olyan dolgokat, amelyek fölött az „otthoniak” elsiklanak. Hogy Szeged éppen Szeged, annak nincs igazán jelentősége a nyilvánvaló személyes vonatkozásokon-beágyazottságokon kívül, sokkal inkább mint egy, a fővárossal kontrasztban álló tapasztalati tér kap hangsúlyt.

Egyel hátrébb lépünk – „hogyan kezdtél el írni?” Próza és vers határmezsgyéjén mozgó szövegekkel – végtére is „fogalma nincs az embernek hétévesen, mi az a novella”. Majd elérte Szegedet is az akkor éledő slamhullám. A slam és a blogolás (Egy meleg srác olvas) könnyebb becsatlakozást jelenthetnek az irodalmi szcénákba. Egy blogot egy este alatt (vagy egy szerda reggeli tanóra helyett) össze lehet rakni otthon. Nincs akkora tétje, nem abból indul ki az ember, hogy lesznek olvasói. Közben meg bátrabb műfaj is, nem lehet elbújni egy elbeszélő mögé. A meghatározhatatlan műnemű zsengéktől a versekig érő pályára állást a már említett Független Mentorhálózat programja során Zilahi Anna, mellette pedig Orcsik Roland segítette. Veszprémi hisz a műhelymunkában, a vers létrejöttének közösségi folyamatában, azóta a szegedi Törzsasztal Műhely nem éppen operatív, de „mindig jelenlévő embere”.

Az olvasó-blog apropóján – Veszprémi studiolo-ját Elizabeth Bishop A vesztés művészete című verse, Márai Sándor Zendülők és Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényei alkotják. A Zendülőknek van egy Pál utcai fiúk-felhangja, itt is, ott is „kamaszok felnőtteset játszanak, és a végén valaki belehal”. Márai egyik bekezdésének vége: ezek a gyerekek meghallják azt a szót, hogy világháború, és kapualjak fognak eszükbe jutni, ahol először csókolóztak. Ezt jelenti a költői figyelem. És hogy mi egy város, ahhoz itt a vezérfonal. A Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjra leadott munkaterv még öt ciklust tartalmazott, majd Zilahi Anna meglátásának hatására, miszerint végső soron mindegyik szöveg ugyanarról a figyelemről szól, letisztult. A leadott kéziratot már ez szervezte. A város a különféle kisebbségiségekből („Én vagyok a vidékre született, de értelmiségi, a költő, a kövér, a meleg, és még balkezes is.”) fakadó idegenségrétegekkel együtt épül fel. – „Jó, hát így fogunk élni.”

„Mi lesz ezután?” Mint az apáktól sem, nem könnyű szabadulni az előző munkáktól. Az idegenség medrében maradva, Veszprémi jelenleg irodalmárként és költőként is a roma mesehagyománnyal foglalkozik, egy ehhez kapcsolódó konceptköteten dolgozik.

Az estről készült felvétel megtekinthető a Kis Présház Facebook-oldalán.

Fotók: Mariia Kashtanova