PRAE.HU: Miben különbözik a kortárs zene helyzete Németországban és itthon?

A klasszikus zenei kínálat Magyarországon elképesztően széles, és számos világszínvonalú koncerthelyszín is rendelkezésre áll, de a kortárs zenére nincs túl nagy kereslet. A német nyelvterületeken, valamint a Benelux államokban és Párizsban nagyobb a kortárs zene tradíciója és közönsége, illetve pénz is több jut rá. Németországban a 2. világháború után a közmédia szintjén tekintették relevánsnak a kortárs zenét, ami nemcsak a támogatásokban nyilvánult meg, hanem például a regionális rádióadók és az egyes tartományok saját fesztiváljainak műsorában is. Ebből következik, hogy nagyobb és elkötelezettebb közösség alakult ki a kortárs zene körül. Magyarországon is rengeteg próbálkozás történik kortárszene-ügyben, de több pénzre, és legfőképpen több bátorságra lenne szükség. Gyakran azt látom, hogy a koncertszervezőkben megvan az akarat a kortárs zene beemelésére, de valahogy mégsem merik keresztülvinni, vagy kudarcként élik meg, ha nem tudnak vele elég embert bevonzani. Nyilván nem könnyű, de a kortárs zene játszását erőltetni kell akkor is, ha még nincs nagy közönsége, mert idővel egyre nagyobb lesz. Emellett az is probléma, hogy a szponzoráció nem olyan erős, mint amilyenre szükség lenne. Magyarország egyébként nem számít kivételesen elmaradottnak a kortárs zene terén: már London is konzervatívabb, mint mondjuk Párizs, az olasz szcéna provincialitásában körülbelül a magyarnak felel meg, az USA esztétikája pedig – különösen ahhoz képest, hogy milyen kaliberű kortárs zeneszerzők születtek és dolgoztak ott – egészen konzervatívnak mondható. Ott leginkább az egyetemek közegében történnek előrelépések.

PRAE.HU: Fontos neked a lakhelyválasztás?

Igen. Kortárs zeneszerzőként Németországnál jobb helyet szakmai szempontból nem lehetne találni. Az emberi környezet viszont Magyarországon közelebb áll a szívemhez – ez egy örök dilemma. Szívesen tartózkodom itthon, de a munka terén szinte teljesen Nyugat-Európához kötődöm. Tizenhat évesen költöztem ki Svájcba, huszonöt évesen pedig Németországba, és azóta is főként ottani felkérésekre dolgozom.

PRAE.HU: Hol tanultál, kik voltak a mestereid?

Zongoristaként indultam, de már a győri konziban is folyamatosan szereztem zenét. Érettségi előtt egy szemesztert Zürichben töltöttem a főiskolán, utána pedig Bázelbe mentem tovább az ottani zeneakadémiára. Lausanne-ban megnyertem egy kisebb zongoraverseny első díját, ebből a pénzből tudtam finanszírozni az első szemeszteremet. Zongorát Gyimesi Lászlónál, zeneszerzést pedig Detlev Müller-Siemensnél tanultam. Utóbbi különösen azért gyakorolt rám nagy hatást, mert ő volt Ligeti kedvenc tanítványa, és német egyénisége ellenére rendkívül erőteljesen tudta közvetíteni az ő zeneszerzői gondolkodását. Paradox módon Svájcba kellett mennem ahhoz, hogy Ligeti szellemiségével a lehető legközvetlenebb módon találkozhassak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon nem foglalkoznak kellőképpen Ligetivel, de az itteni világban az ő kultusza másként jelenik meg. Bázel után a karlsruhei egyetemen folytattam a tanulmányaimat Wolfgang Rihm irányítása alatt, aki mind szakmailag, mind a karrierem szempontjából meghatározónak bizonyult számomra. Hiperintellektuális személyiség, hihetetlen elme, aki senkire nem erőlteti rá a saját esztétikáját. Az alapokat addigra már elsajátítottam, ő volt az, aki tovább tudott lendíteni, és segített azzá a zeneszerzővé válni, aki ma vagyok. Felszabadított, energiát adott. Az ő hatására mertem főállású zeneszerzővé válni, elhittem, hogy igenis létezhet ilyen, és nem kell mindig valami alkalmazott mesterségen törnöm a fejemet a zeneszerzés mellé. Rihm ugyanakkor jól ismeri, hogyan működik a szakma, így különösen a pályám elején rengeteg felkérést köszönhettem neki. A másik nagy példaképem egyébként Helmut Lachenmann, akinél sohasem tanultam, de ismerjük egymást. Már-már Rihm ellentéte, rendkívül progresszív és kompromisszumképtelen alkat. Az ő műhelyében csakis az ő egyedi és döbbenetesen radikális látásmódját lehet követni, ott nincs más út.

PRAE.HU: A mai fiatal zeneszerzőknek szerinted nehezebb megtalálniuk a saját stílusukat, mint néhány évtizeddel korábban lett volna?

Igen, valóban okoz problémákat az információk mennyisége és az információáramlás gyorsasága. Néhány évtizede nem merültek fel olyan kérdések, mint ma. A fiatal zeneszerzők egy adott intézménybe jártak tanulni, a közvetlen környezetük gyakorolta rájuk a legmeghatározóbb hatást, aztán idővel kicsit letértek az iskola által képviselt vonalról, átalakították azt, de maga az irányzat eleve adott volt. Ma semmilyen törvény nem érvényes, mintha az univerzumban lebegnénk, azt sem tudjuk, mi a fent és mi a lent. Ez egyrészt nagy lehetőség, mert teljes szabadságot ad, ugyanakkor veszélyes is, mert könnyű benne elveszni. Csak azok tudnak élni ezzel a szabadsággal, akik öntörvényű egyéniségek, megtalálják és érvényesítik a saját gondolataikat. Én viszont még nagyobb problémát és veszélyeket látok abban, hogy a befogadói ízlést egyre növekvő mértékben az olcsó zenék formálják. Bevásárláskor, étteremben, éjjel-nappal a rádióban, és néha bizony sajnos a koncerttermekben is rengeteg értéktelen termék zúdul a zenehallgatókra. Ez az egész zenei kultúrára veszélyt jelent, mert annak az alkotó csak az egyik felét képezi, a másik fele a befogadó, a közönség. Az ízlés individuális dolog, és nagyon kell vigyázni a „giccs” vagy „értéktelen” szavak kimondásával, néha azonban muszáj meglépni. Különösen koncertszervezői körökben lenne fontos, hogy az ember fel merje ezt vállalni, még ha a közönség számára tetszetősebbnek és könnyebben eladhatónak is tűnik az adott zene.

PRAE.HU: Zongorázol még?

A zongora sohasem előadóként volt fontos számomra, hanem azért, mert a hangszerjáték alapozta meg a zeneismeretemet, a klasszikus zenével való találkozásaimat, az egész zeneiségemet. Igazi fordulópont volt az életemben, amikor elkezdtem Rihmnél tanulni, és abba mertem hagyni a gyakorlást. Zongoraművészként már nem vagyok aktív, de a saját darabjaimat el szoktam játszani, ha úgy adódik, a Rajzok II című zongoraversenyemet például már többször előadtam zenekarral. Zeneszerzőként persze továbbra is használom a hangszert. Korábban szinte mindig zongoránál komponáltam, de mióta a hagyományos hangmagasságok mellett zajokkal és mikrointervallumokkal is dolgozom, ez értelemszerűen egyre kevésbé működik. Majdnem minden hangszerből van nálam egy, és amire komponálok, azt otthon ki is próbálom. Tanultam például klarinéton, fuvolán és hegedűn játszani. Rendkívül fontos számomra, hogy érezzem és értsem az adott hangszer energetikáját, színét, ellenállását. Az utóbbi években elektronikát is egyre gyakrabban alkalmazok, ami korábban nem volt rám jellemző. Nem tudnék kiemelni egy hangszert sem, amit különösen kedvelnék; szólódarabokat éppúgy szeretek írni, mint kamara-, zenekari és vokális műveket. Krasznahorkai-szövegre még egy új operát is szívesen komponálnék…

PRAE.HU: Amikor komponálsz, szempont számodra, hogy a mű vajon hogyan hat majd a közönségre?

Fontos, de nem szempont. A közönség kiszolgálása sohasem jöhet szóba, szerintem alapállás, hogy a művészetnek nem ez a feladata. Lehet művészien kiszolgálni az igényeket, de az nem művészet; a művész teremtő, a műalkotás genuin szubsztancia. A zenei szervezőknek is sokkal inkább alkotóként kellene működniük, mint kiszolgálóként. Ha a közönség után szaladnak, azt a közönség megérzi. Nem elkényeztetni kell a zenehallgatókat, hanem szeretettel nevelni őket. Akármilyen meglepő, a közönség nagy része azt várja egy koncerttől, hogy értékkel és minőséggel szembesítse, az ízlését gazdagítsa, ami már önmagában nevelés. Ha jól sikerül megírnom a darabot, és az előadás is megfelelő, akkor az általában megragadja a hallgatókat. Számomra kulcsfogalom az energetika: ez az a dimenziója a zenének, amit kivétel nélkül mindenki megért, azok is, akik nem tanultak zenét. Ha a hangzó energiák jól vannak diszponálva, akkor át is mennek, a közönség érzékeli és átveszi őket. Az energia nemcsak a zenének, hanem minden más művészeti ágnak is az alapja. Ide tartozik például a versek dramaturgiája, még ha egy költemény felolvasásakor többet lehet is játszani az idővel, mint egy zenemű előadásakor.

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek a zeneszerzés területén?

Ez nagyon összetett dolog. Most már eljutottam odáig, hogy a legnagyobb siker az, ha én elégedett tudok lenni azzal, amit csinálok, és ha azt érzem, hogy a darabba beleírt energiamennyiség és minőség elért a közönséghez. Nagyon önkritikus vagyok, és rendkívül ritka, hogy száz százalékban elégedett lennék azzal, amit megírtam. Azoknak a kollégáknak a véleménye is számít, akiket tisztelek. Korábban fontosnak tartottam, hogy mit mondanak rólam a kritikusok, most már ez sem hat rám annyira. Hogy ki játssza a darabjaimat és hol, az pedig csupa külsőség. Ma olyan sok alacsony színvonalú, ízléstelen zenét adnak elő a legnagyobb presztízsű koncerthelyszíneken is, hogy szinte elvesztette az értékét, ha az ember műveit komoly helyeken játsszák.

PRAE.HU: Sok díjat és ösztöndíjat elnyertél. Mennyire bizonyultak ezek meghatározónak a karriered szempontjából?

Sajnos a díjak sokat számítanak a karrier alakulásában. Szakmai körökben jelentős reklámértékkel bírnak, nagyobb valószínűséggel juttatják el az illető nevét bizonyos kulcsfontosságú helyekre. A közönségnek szerencsére jóformán mindegy, ki hány díjat sorolhat fel az önéletrajzában, de a potenciális felkérések megszerzéséhez egyáltalán nem. Egy díj kicsit olyan, mint egy ajánlás: a szakma bizonyos képviselői azt állítják a nyertesről, hogy érdemes őt felkérni, mert jó, amit csinál, és ezzel az illető karrierje épül.

PRAE.HU: Tudatos karrierépítő vagy?

Ami a szakmai pályafutást illeti, szerintem két típusba lehet sorolni az embereket: vannak tudatos építkezők, illetve olyanok, akik nem hajlanak erre a fajta gondolkodásmódra, és vagy épül a karrierjük magától, vagy nem. Én az utóbbi csoportba tartozom, önmenedzselésre abszolút képtelen vagyok, de szerencsére sokan segítettek ebben. Nagyon tisztelem a másik csoport képviselőit, azokat a művészeket, akik természetesen és ízlésesen tudják építeni a pályájukat.

PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni a lépésekre, hogyan váltak keresetté a darabjaid külföldön?

Nagyjából harmincéves korom óta szinte kizárólag felkérésre komponálok, és viszonylag pontosan vissza tudom követni a lépéseket, különösen, ami a pályám elejét illeti. A felkérések mindig valamelyik művem elhangzásának eredményeképpen érkeztek. Nem minden koncert után persze, de számos jól sikerült előadás volt, ami után akár évekkel később megkerestek, hivatkoztak arra a bizonyos hangversenyre, és megkértek, hogy írjak nekik valamit. Az már szerencse kérdése, hogy éppen az az ember hallotta azt a bizonyos előadást. De ez elkerülhetetlen: a művészet közvetlenül, szájról szájra terjed. Ha a marketing túlságosan belefolyik a művészetbe, nagyon megnő a kontraszelekció veszélye. Én azt szeretem legjobban a művészetben, hogy az az egyetlen őszinte kifejezésforma a világon. A befogadókat nem lehet manipulálni: a lelkesedést nem lehet sem hazudni, sem letagadni, sem pedig mesterségesen generálni. Az embert vagy személyesen megérint egy műalkotás, vagy pedig képtelen lesz hitelesnek megélni azt.

Fotó: Maurine Tric

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Illés Márton tapasztalata, miszerint a díjak sokat számítanak a karrier alakulásában. Szakmai körökben jelentős reklámértékkel bírnak, nagyobb valószínűséggel juttatják el az illető nevét bizonyos kulcsfontosságú helyekre, mint egy ajánlás.