PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

A Periszkóp Rádió indulása idején, 2005 körül nekiálltam összegyűjteni a világ periferikus zenéiből néhány ezer albumot, és ahogy véletlenszerűen választva elkezdtem őket megismerni, valahogy beépültek a családi életünkbe. Legyen az japanoise vagy török kommunista rock, nagyon szövevényes és izgalmas belső zenei kapocsrendszer alakult ebből ki, amiben közös nevező volt a kortárs szemlélet. Szintén a Periszkópon kezdtük el a kollégáimmal kollektív improvizatív zajzenei kísérleteinket Pécsi Szubharmonikusok címmel – ez a típusú közösségi zenélés lett a mi válaszunk arra a sokféleségre, ami körbevett/vesz minket. Egyéni szempontból akkor kezdtem használni ezt a zenei táptalajt, amikor darabjaim már nem aktív, hanem szavakkal leírható és emlékszerű képződményekké váltak.

A popzenéhez fűződő kapcsolat során túl kellett lépnem  Adorno könnyűzenei értelmezésén. Korábban inkább a destrukció alanyaként tekintettem a könnyebb műfajokra, aztán de főleg a szoba dj egykori ParaRadio-s műsorai, a Halószoba nyomán felfedeztem egy olyan világot, ami rengeteg konstruktív lehetőséget nyitott ki: ének-szintézis, a harmóniák és érzelmek őszinte és szégyen nélküli használata stb. Ma már Janka lányom találja a legjobb pop és indie zenéket, s mivel az ízlésünk az akkori és a mostani zenei világom metszete, nagyon könnyű dolgom van, mert egyszerűen csak néha megkérdezem, hogy mi szól.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

Úgy látom, hogy elég fura nép vagyunk: sokfélék, de mégis intoleránsak; érzelmesek, de ennek markáns stílusjegyei nélkül; többnyire irigyek, abból az érzésből kifolyólag, hogy nekünk kevesebb jutott. Jellemzően kritikusak is vagyunk, de helyben nem oldjuk meg az általunk kimondott problémákat, vagy nem is bízunk abban, hogy azokat fel lehetne oldani. Eközben mindig felbukkannak csodás kezdeményezők a semmiből, akik mellé érdemes odaállni, mielőtt lehúzza őket a környezetük, vagy átalakulnak vátesszé. Összességében az önkritika, a fekete humor és a dadaizmus ötvözetében élünk, ami természetesen hatással van mindegyikünkre. Igazából nem tudom egyértelműen előnyként vagy hátrányként jellemezni ezt az állapotot, hanem jobban szeretnék egy olyan közeget, ami toleráns, őszintén érzelmes, radikális, kísérletező, játékos, kritikus és vitaképes.

Az egész dilemma életérzés-folyamként leginkább az Eszelős meszelős nevű projektben játszódik le, és próbálom is ezt oda bezárni, hogy máshová viszont ne hasson át annyira, mert a kreatív kötöttségeknek nem ezeket a formáit szeretném használni. Amúgy szerintem a magyar zenei közösség egyáltalán nem érzi úgy, hogy hozzá tartozom.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Nem tervezem ilyen tudatosan a munkámat, valószínűleg azért sem, mert nem vagyok zeneszerző. Akkor dolgozom, amikor kint épp nem lehet, és ilyenkor nem ezek a kérdések járnak a fejemben, hanem inkább az, hogy az előzőhöz képest egy kicsit továbblépjek. A célközönség az lehet, aki kíváncsi erre a folyamatra. Az ebből létrejött eredmények nyilvánosságra hozatalánál viszont már számításba jönnek ezek a kérdések is. A kompozíciós jellegű dolgokat (Eszimeszi ill. a Batarita társulat számára írt darabok) mindig annak a néhány embernek címzem, akik szeretik ezeket a munkákat, és akiket többségében ismerek is, és én is szeretem a munkáikat. Az élő performanszok mindig annak a helynek és a benne lévőknek szólnak, ahol előadom őket. Az installációk pedig a mindenkori gyermekeknek szólnak. A kérdés talán abból a szempontból lehet izgalmas, hogy melyik típusú közönség részéről van értékelhető visszajelzés. Ezek között Batarita mint előadó a leginkább kiemelkedő, aki kelet-ázsiai-inspirált koreográfiáihoz használja őket, és ugyanúgy kapcsolódási pontot érez a munkái és a zenéim között, mint én a kinti zenei világgal; ő talán a legaktívabb közönségem: minden hang-szálat be tud szőni a munkáiba.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ(tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja?

Szerintem mára egy olyan művészeti szféra épült ki, ahol ezek a kérdések túlhaladottnak tekinthetőek. A mindenkori kortárs szemlélet mentén, mobilizált, globálisan szőtt szubkultúrák és szakterületek nyelvét használva ugyanolyan természetesen tudunk ötletekből és mások merészségéből inspirálódni, mint helyi szinten, és ez a szituáció felülírja az ezotériát, de akár saját, terhes örökségünket is. Amikor azt látom, hogy másnál az örökség nem terhes, hanem biztonságot ad annak szélsőséges átértelmezéséhez, akkor azt érzem, hogy erre a hozzáállásra nekünk is nagy szükségünk lenne ahhoz, hogy a magunk formavilágát meg tudjuk teremteni.