Az idei nyár újdonságaként az esti zenekari hangverseny előtt a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai kamarakoncerteket adtak a martonvásári Brunszvik-kastély parkjában. Amellett, hogy a tópart idilli látványát fülnek kedves dallamokkal együtt élvezhették a Pestről kirándulók, végre kellemesen üthettük el a lehetetlen parkolási viszonyok és a romantikus szigetecske megközelíthetetlensége miatt kötelező korai érkezés és a hangverseny kezdete közötti órákat. A visszatérő Martonvásár-látogatók kezéből elmaradhatatlan ülőpárnák már ekkor jól jöttek: a haragoszöld pázsit és a kényes alkalmi öltözetek közé helyezve őket nyugodtan telepedhetettek hölgyek és urak az évszázados fák alá. S hogy mit keresnek a visszajáró vendégek kezében a kispárnák? Nos, bizony a zenepavilon körül felállított széksorok komfortja is a martonvásári koncertek immár fél évszázados hagyományáról árulkodik…

A Brunszvik-kastély

Az évszázados fák...

...alatt kamaramuzsika szól

Kocsis Zoltán is fényképezett

Ők vajon honnan szöktek?

A sziget felé

Vásáry Tamás az Egmont-nyitány után. Balra hátul Beethoven figyel

Mivel magam sem először jártam Martonvásáron, nem a kényelmetlenségek feletti berzenkedés foglalt el a koncert első perceiben. Az Egmont-nyitány alatt inkább az idén 75 éves Vásáry Tamást figyeltem megbűvölten. Lebilincselően expresszív lénye és utánozhatatlan kézmozdulatai alapvetően hozzájárultak a Goethe-darabhoz írott zene tragikus jellegének kihangsúlyozásához: Johannes Kreiserre emlékeztető, mozgékony és rendkívül vékony alakját a hosszúra szabott kabát még törékenyebbnek mutatta, s pálcát tartó inas ujjai mint Nosferatu karjának árnyéka vibráltak a lombok közt áttűnő alkonyi fényben.

Sajnos a zenekar tagjai kevésbé igézetten nézték Vásáry kezét. Szó, ami szó: korántsem volt összang karmester és zenekar között. A nyitány után megszólaló C-dúr („Kismartoni”) misében már jobban követte az utasításokat a zenekar és az énekkar; habár az is igaz, hogy amint a bizonyos virágcserépről ismert, ám zenekritikusként is jelentős E.T.A. Hoffmann írja, „a mű – amelyen látható szeretettel dolgozott a mester – minden gazdagsága és fénye ellenére is viszonylag könnyebb előadási feladat”. [1]

A szólistákra sem rótt súlyos terhet Beethoven. A Németh Judit helyett beugró Gál Erika és a szokásosan mackós Szvétek László, valamint – a Kyriét beénekelésre és „belélegzésre” pazarló – Tokody Ilona mellett Brickner Szabolcsra volt érdemes odafigyelnünk. Martonvásári fellépését néhány évvel ezelőtt még értetlenül fogadta Fáy Miklós, ám nemrég a rangos Erzsébet királynő énekversesenyen első helyezést kapott. Feltűnően intelligens formálása és muzikalitása minden bizonnyal nem független klarinétművészi múltjától – jellemző, hogy hangjának egyetlen megbicsaklása a Credo „Et incarnatus est” sorára esett, ami akár szándékolt drámaiságnak is elment volna. A fiatal tenornak ígéretes pályára van kilátása, különösen, ha testesedik még valamelyest (mármint a hangja). Persze az sem lehetetlen, hogy csak a szabad tér akusztikai viszonyai nem kedveztek Bricknernek: bár a második sorban és középen ültem, a kórus például a csaknem tökéletes helyről is éppen csak hallatszott. Hamarosan lesz alkalmunk az újdonsült versenygyőztest koncertteremben is meghallgatni: a 2009-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Cantata profanában lesz a Nemzeti Filharmonikusok partnere!


Az idei martonvásári Beethoven-koncerteket stílusosan lezáró V. szimfóniában alapvetően gyors tempókat próbált volna venni Vásáry, a Nemzeti Filharmonikusok azonban – mintha egy lassabb standard változatban szokták volna meg az Ötödiket – gyakorta ellenálltak. Így fordulhatott elő, hogy egy-egy tempó a (tétel/motívum/…) tizedik üteme táján állapodott meg. Az első tétel kopogtató „sors”-témája ezért aztán inkább dadogósra sikerült (bár nekem így is tetszett – a sors sürgetése mintegy kifulladt); a második tétel mélyvonókon megszólaló legato variációja viszont varázslatos hangon, és tényleg a Vásáry diktálta tempóban csendült fel. Az összességében nagyon is kiváló előadást hallgatva újra Hoffmann szavai jutottak eszembe:

„Beethoven hangszeres muzsikája a Roppant és a Megmérhetetlen birodalmát nyitja meg előttünk. Izzó sugarak lövellnek át e birodalom mélysötét éjszakáján, lebegő óriás ányakat veszünk észre, amelyek egyre szorosabban fognak körül bennünket és mindent megsemmisítenek bensőnkben. Mindent, csak a végtelen vágy fájdalmát nem, amelyben elmerül és elsüllyed minden öröm, ami ujjongó hangok szárnyán gyorsan felviharzott. És csak ebben a fájdalomban élünk tovább, ebben a szerelmet, reménységet, örömet önmagában felemésztő – de meg nem semmisítő – fájdalomban válunk elragadtatott szellemlátókká. S e fájdalom minden szenvedélyek zengő összangjával majd szétfeszíti keblünket.” [2]

És ezért nem zavaró a martonvásári éjszakába belehasító obligát vonatfütty vagy a szűnni nem akaró madárdal sem, melyek mellé ez alkalommal egy alacsonyan szálló permetezőhelikopter berregése és némi tücsökzene csatlakozott.



[1] E.T.A. Hoffmann: „C-dúr mise.” In uő: Válogatott zenei írásai. Zeneműkiadó, 1960. 165.

[2] E.T.A. Hoffmann: „V. szimfónia”. In uő: i.m. 107.