Ezt a sokszínűséget sem a házak homlokzata vagy az emberek adták a városhoz, hanem a világhírű üveggyárak, pontosabban azok termékei. Minden második boltban üvegszobrocskákat és vázákat kínáltak, fél órába telt, mire apámmal találtunk egy rendes, monokróm kocsmát, míg a lányok színtúrán voltak. Azt tudtuk, hogy innen majd egy üveggyár múzeumába megyünk, de azt nem sejtettük, hogy pont elcsípünk egy élő bemutatót, ahol végignézhetjük, hogy is készülnek azok a túl színes, nekünk túl drága szobrok a múzeumshopban.

Egy kézilabdányi halat kezdett készíteni egy csapzott fószer, aki bár tiszteletreméltó egyértelműséggel kezelte a vas fogókat és hajlítgatta vele a forró üveget, Bundesliga-frizurája és hanyag öltözete pont olyan volt, mint azoké az arcoké, akik mellett apámmal megittuk a jutalomsörünket. És ez teljesen rendben volt így. 

Akkoriban pont nem fényképeztem, hanem mivel el tudtuk vinni jóanyám munkahelyének kazettás videokameráját, az egész vakáción azzal vacakoltam, és bár egyre jobban belejöttem, mindig sokat kellett rám várni, mert folyton lemaradoztam. Így volt ez az üvegműhelyben is: miután emberünk elkészült a hallal, nagy tapsot kapott, a nézősereg kiment és leadta a fülhallgatót, amiből dőlt a sok fölöslegesnek tűnő információ. Jeleztem a családnak, hogy rögtön jövök, csak kazettát kell cserélnem. Így is történt, egyedül ültem a lelátón, "a sziget igazi fellendülése 1291-ben kezdődött, amikor a Velencéből tűzveszélyességük miatt kitiltották az üvegfúvó műhelyeket", mondja a füles, ami magától újraindult, miután még nem adtam le. Zavaromban felnéztem, és akkor észrevettem, hogy a emberünk erősen nézegeti, milyen is lett az a színes uszonyú hal, amit az orrunk előtt készített, mehet-e a shopba. Észrevette, hogy nézem, ujját cinkosan a szája elé tette, majd a még forró üveghalat a kemencébe baszta.

Már akkor is érzékeny voltam az ilyen magasztos pillanatokra, imádtam rögzíteni őket, fontosabbnak tűntek, mint a Waterloo-i csata. Csak hát éppen nem volt kazetta a kamerában. Sokat tanultam aznap a sorsról, az időzítésről, a cinkosságról. Persze dühös is voltam valamennyire, ezért vettem öt darab üveghangyát a boltban. A pénztáros beöntötte őket egy zacskóba, mire én rámosolyogtam: No, separate, please. Fújt egy nagyot, de különszedte őket. Az egyiknek így is letört a lába mire hazaértünk, de megérte végignézni azt az öt perces szerencsétlenkedést. Járt nekem.