Emlékszem, középiskolában a magyartanárnőmtől kaptam két feladatsort, hogy az egyiket adjam oda a barátnőmnek, a másikat pedig én töltsem ki. Gyorsan átfutottam a két szöveget és végül azt adtam oda, amit könnyebbnek gondoltam. Egyszerűen gonoszságnak éreztem volna, ha a nehezebbet adnám oda. Később, miután leadtuk a kitöltött papírokat, ugyanez a tanár félrehívott egy szünetben, és jelezte, hogy ez egy nagyon kedves gesztus volt tőlem, de jó, ha tudom, hogy az életben nem gondolkodhatok így, muszáj néha magamat helyeznem előtérbe. Prágában jut eszembe ez az emlék. Úgy eleve, valamiért sokat gondolok itt a középiskolára. Olyan emlékek ezek, amik valahogy lényegtelennek tűnnek, nem többnek, mint hogy kivittem reggel a szemetet vagy elmostam a két poharat szerdán, ami már három napja a könyvespolcomon állt. Nem építik a személyes mitológiát, nincsen különösebb erő bennük, csak egyszerűen ülnek az agyunk egy porosodó zugában, még csak nem is a tudattalan szinteken, csak mindentől elválasztva. Aztán jön egy pillanat, amikor valahogy mégis előkerülnek, és hirtelen jelentésük lesz. Kapnak egy számot, mint abban a gyerekeknek szánt rejtvényben, ahol össze kell kötni a számozott pontokat, ezáltal rajzolják ki a személyiségünk. Ilyen emléket idéznek ezek a hosszú, fekete, noirba illő utcai lámpák is, ahogyan Prágában sétálok. Hirtelen eszembe juttatják, hogy középiskolás koromban, amikor unatkoztam egy-egy órán, általában ugyanazt rajzoltam: hosszú út, mellette pad, rajta egy női alak, a pad fölé belóg egy fa lombja, és az úton végig ezek a prágai lámpák. Őszi tájkép, talán Arthur Conan Doyle-hatás, talán az első prágai út a családdal és anya munkatársaival, nehéz visszaidézni pontosan. Mindenesetre ez a vissza-visszatérő kép bennem egy olyan hely volt akkor, amibe jó volt egy pillanatra bevonódni, ahova szívesen menekült el az ember. 

Alig ismerem Prágát, életemben mindössze egy hónapot töltöttem itt, és most ezt az öt hetet, és mégis, ha kérdezik, hova költöznék szívesen, mindig Prágát említem először. Éppen ezért úgy érkeztem ide, mintha haza érkeznék. Oda, ahol végre eljuthatok újra a kedvenc sörözőmbe, és megtalálom könnyedén a kedvenc helyemet a folyónál. Aztán kiléptem az állomás ajtaján, és minden ijesztően idegennek tűnt. Az eddigi ismereteim pedig mind álomszerűnek. Mintha Prága csak egy vágy lenne bennem, de nem valami hely, ahova tényleg eljuthatnék, nem egy olyan, amit megérdemelhetnék. Az első napok is így telnek. Ülök a szobában, próbálok írni, és amikor kinézek az ablakon van bennem valami idegenség. Nem érzem magam otthonosan, de mégse vágyom haza. Nehéz elfogadni magamban, hogy megérdemelten vagyok itt, folyton arra gondolok, ha x vagy y ülne a helyemen vajon mennyivel többet írna, mennyivel többet adna Prága hozzá vagy ő Prágához. 

Emlékszem, két éve egy nyáron hazamentem, és anya megjegyezte, hogy mennyire sajnálja, hogy egész gyerekkorunkban azt tanította nekünk, mennyire fontos tisztességesnek maradnunk és azt, hogy sose lépjünk át másokon, sose kerüljünk előnytelen helyzetbe mások kárán. Hogy ezekkel a mai világban semmire se megyünk, mert ha elolvassa a híreket, azt látja, hogy azok jutnak előre, akik igenis törtetnek és nincs lelkiismeretük. Kísértenek ezek a gondolatok, a tudat, hogy mennyire ragaszkodom még ma is ahhoz, hogy jó ember legyek. Milyen fordított népmesei világ az, ahol a jó leül az út szélére a gonosz boszorkány felé menet, és elgondolkozik, hogy inkább ő is beáll a boszorkány mellé, és nem akar jónak maradni többé. És még ha el is fogadom, hogy a világunk nem egy népmesei világ, min változtat? Hogy a gonosz nem nyeri el méltó büntetését, hogy nem igaz az, hogy a gonosz rendszerek megdőlnek idővel, mert fenntarthatatlanok, mert a jó rendszerek sajnos ugyanúgy megdőlnek, sőt, sokszor hamarabb dőlnek meg és nehezebben kiépíthetők. És ugyanígy az emberi kapcsolatoknál. 

Minden sétám alkalmával egyre inkább közelebb hozom magamhoz Prágát, ahogy haladok előre a gondolatmenetben. Nincs olyan, hogy nem érdemlem meg ezt a várost, nincs olyan, hogy én egy olyan országot érdemlek, ahol a mai napig a homofóbia és a kirekesztés egy fő eszköz lehet a hatalom kezében. És azok az emberek, akiket magam mögött hagytam otthon, akik helyett most itt vagyok, ők ugyanúgy nem egy ilyet érdemelnek. És nem az ebben a világban a szörnyű, hogy vannak, akik egy kicsit többet kapnak a kevésből, hanem az, hogy olyan kevés van, amiből egyáltalán kapni lehet, mert a nagy részét elszórják fölösleges dolgokra. 

Az ötödik napon elhatározom, hogy másik irányba indulok, és megpróbálom közben nem a térképet bámulni a mobilomon végig. Ekkor már megismerek régi helyszíneket. A mosodát például, ami mellett 2016-ban annyiszor elsétáltam, amikor két hétig laktam kint. Azóta is annak a mosodának az illatához kötöm magamban Prága tisztaságát. Elkezdem várni, hogy jobban megismerjem Prágát, és elkezdek nem gondolni arra, mekkora probléma az, hogy most éppen nem tudnám meghatározni, hogy Budapesten mit mihez kötök pontosan magamban. Hogy hiányzik-e és ha igen, akkor mi hiányzik belőle és mi az, ami miatt félek, hogy ez az öt hét nemsokára véget ér. Mi az, ami miatt ezt az egészet valahol mégis megérdemlem.