Szombaton érkezem Izraelbe, ami a helybéliek számára az úgynevezett sábát, munkaszüneti nap. Tömegközlekedés nincs, így csak a kisbuszos magántaxi közlekedik: a sofőr megvárja, hogy megteljen utasokkal a busz, majd elindulunk Haifába. Egy hét múlva ugyancsak ő fog visszahozni a repülőtérre. A tengerparton halad az út, az autópálya mentén szinte a semmiből jelennek meg a felhőkarcolók, mindenhol emelődaruk és építkezések. Saját szememmel látom, amit a vendéglátóim sokszor ismételgetni fognak: gyorsan épül az ország. A pálmafák látványától elbűvölve a telefonommal rögtön elkészítem az első fotókat, és nem állom meg, hogy ne küldjem haza üzenetben. Pillanatok múlva érkezik az értesítés a telefonszolgáltatómtól, hogy az affér kétszáz eurómba került. Gyorsan lezárom a mobiladat-forgalmat, és ezentúl már csak wifit használok, szerencsére majdnem mindenhol hozzá lehet jutni ingyenes internethez.

Barátkozom az arcokkal, az utasok között zsidók és arabok is vannak. A vallási sokszínűség és a multikulturalizmus Izraelben mindennapi valóság, ami mögött időnként fellángolnak a radikalizálódott csoportok által szított konfliktusok; gyakran vannak merényletek az országban. A napi érintkezés során az arabok és a zsidók között nem érződik a feszültség. Ennek sokszor az az ára, hogy kerülik a politikai tárgyú beszélgetéseket – magyarázza később az egyik vendéglátóm. Haifa a békésebb, támadásoknak kevésbé kitett települések közé tartozik, de a Ciszjordánia közvetlen közelében levő, mindkét fél számára fontos vallási szimbólumokat rejtő Jeruzsálem például már veszélyesebb övezet.

Érkezésem után sajátos izraeli megemlékezésen veszek részt a Gordon College of Education tanárjaival és diákjaival együtt. Ez az úgynevezett Yom HaZikaron (Megemlékezés Napja), amelyet országszerte az elesett izraeli katonák és a terrorcselekmények polgári áldozatainak emlékére rendeznek minden évben. A főiskola hallgatói és az alkalmazottak hozzátartozói között is vannak áldozatok, az eseményre külön kegyhelyet alakítanak ki az előcsarnokban.

Az ünnep előző nap este kezdődik, mivel a zsidó naptár szerint a naplemente jelzi a nap végét. Este 8 órakor szirénák hangja adja hírül, hogy beléptünk a kegyeleti időszakba, majd másnap délelőtt 11 órakor két percen keresztül szólnak a szirénák, jelezvén a hivatalos megemlékezések kezdetét, amelyeket sokszor az elhunytak sírjánál tartanak. Az utcán az emberek megállnak a szirénahang ideje alatt, így tisztelegnek az elhunytak emléke előtt. 

Másnap van a nemzeti ünnep Izraelben, az ország 1948-as megalapításának az ünnepe, a függetlenség napja (Yom Ha'atzmaut), amit idén május 5-én ünnepelnek. A kívülálló számára bonyolult zsidó vallási ünneprendszer miatt csak keddi, szerdai vagy csütörtöki napra eshet, így évente más és más napokon ünneplik. Az ország függetlenségének kikiáltása persze nem mindenkinek számít ünnepnek: az arab lakosság az elnyomást és a területi terjeszkedést látja benne.

Az persze vitathatatlan, hogy Izraelben is mindenki békességben akar élni, de a nacionalizmusba átcsapó nemzeti önérzet mindkét részről bonyolulttá teszi a megbékélési folyamatot, miközben az itt lakó nemzetek között ugyanúgy tevődik fel a „ki volt itt előbb?” kérdés, mint sok más helyen a világon.