Április 1-én jelent meg korunk egyik leginnovatívabb basszusgitárosának új lemeze, a Palmystery. Az album Victor új, független kiadójánál, a Heads Up Internationalnél jelent meg. Amiben hasonlít eddigi lemezeihez a mostani, hogy számos vendégzenésszel dolgozott együtt, hiszen az a hitvallása, hogy annál jobb lesz egy szerzemény, ha abba minél többen belerakják a gondolataikat, interpretációjukat. A sztárvendégek sora igen meggyőző, többek között: Richard Bona, Mike Stern, Dennis Chambers, Will Kennedy és Jeff Coffin. A vendégzenészek mellett az alapzenekar a július 8-ai A38-as fellépésről ismert muzsikusokból áll: Derico Watson dobos, Anthony Wellington basszusgitáros és Saundra Williams énekesnő. Természetesen a felvételeken részt vett a többi Wooten-fivér, név szerint Joseph, Regi, Rudy és Roy (Future Man), valamint Victor felesége Holly, és gyermekei közül kettő, Kaila és Adam is.

Amiben viszont más az album, mint a többi: sokkal csapongóbb, mint eddigi lemezei. Csapongó egyrészt a stílusok váltogatásában, keverésében. Tucatnyi stílust, hangulatot sűrített bele Vic ebbe a 12 számos albumba. De nem csak a stílusok váltakoznak iszonyatos sodrással, hanem a műfajok is. Egymást váltják a funky számok, a nehezebben megemészthető kísérleti jazzel és a dallamos poppal. Éppen ezért nem éppen egy könnyű album. Bár jól bemutatja Victor zenei színességét, nyitottságát, én mégis hiányolok egy keretet, egy egységes hangulatot, világot. Mintha túl sokat akart volna belesűríteni ebbe a lemezbe.

Ami egy kicsit még zavaró, az inkább Victorra jellemző, mintsem kizárólag erre az albumra . Ez pedig a túl explicit spiritualitás. Victor családapa, a világ egyik legjobb zenésze, harcművész, természetjáró és valahol egyfajta szellemi vezető szerepét is magában ötvözi. Most megjelent albumával egy időben jelent meg The Music Lesson című könyve, amely egy spirituális utazásról szól a zene körül. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem akarná egyes számaiban (lásd I saw God, Sifu), annyira expliciten megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Néhol már blaszfémiának érzek egyes szövegrészeket és zavaró ez a nagyon amerikai leegyszerűsítése a dolgoknak. Persze a funkyra alapvetően jellemző az önfeledtség, az életöröm, de ezt néhol már úgy érzem, hogy belénk akarja verni a Wooten fivérek legkisebbike. Másrészt nem értem, hogy egy ilyen kvalitású zenész, miért nem tudja eziránti érdeklődését, élményeit, meglátásait egy kicsit több áhítattal, kevesebb kötelező mosolygással és több tisztelettel kifejezni (hogy közeli példát mondjak, valahogy úgy, ahogy Richard Bona teszi). De fátylat rá, mert annyira nincs erősen kommunikálva ez az oldala, másrészt meg nem kell mindenkitől mindent elvárni, és Victor emellett egy csodálatos zenész és zeneszerző.

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

Az albumon helyet kaptak évekkel ezelőtt írt szerzemények és vadiúj ötletek egyaránt. Horace Silver Song for my father című szerzeményének kivételével az összes számot Victor írta, kollaborációban testvérével Joseph Wootenel és Amir Ali-val.

A kezdő 2 Timers a leginkább Flecktones-os szám az albumon. Nem véletlenül, hiszen Victor évek óta játszik a Béla Fleck&The Flecktones nevű formációban és éppen egy Flecktones szám gyakorlása közben pattant ki Vic fejéből az ötlet. Egyébként Béláékkal is játszották, valamint Jeff Coffin is játszik rajta, aki ugyebár a Flecktones fújósa. A számban két dobos játszik, az egyik a 3/4-es és a másik a 4/4-es témákat. Ezután következik a Cambo című nóta, amit Victor a legkisebb fiának írt. Ezzel a számmal nyitottak a tavaly őszi SmartMusic-os koncertükön. A szám különlegessége Saundra Williams gyönyörű énekhangja, és a korai Chaka Khan-t idéző szólója. A lézer-szinti szóló után hallhattunk még egy derbuka-basszus csatát is.

Ezt követi a sláger nóta az I saw God. Első hallásra feltűnik Richard Bona éteri hangja. A számot számomra ez menti meg, mert például a refrén nem tartozik a legjobban sikerültekhez. De a ritmusa nagyon kellemes, bár valószínűleg ez inkább Bona érdeme, aki ütőhangszereken is beszállt. A következő szám a lemez egyedüli teljes szám hosszúságú basszus szólója, ami alatt Roy Wooten (alias Future Man) cajónozik, valamint flamenco ritmust tapsol a szóló alá. A Left, Right, & Center-ben Victor tovább fokozza a dobosok számát. Itt már 3 dobos (JD Blair, Dennis Chambers és Will Kennedy) üti-vágja egyszerre, külön sávokban fölvéve, és nem mellesleg Mike Stern írta a dal főtémáját. A Sifu című szerzeményben Victor egykori kung fu oktatójának hangját hallhatjuk, amint éppen megosztja velünk egyik bölcsességét, Mike Stern gitár- és Sean Wallace alt szaxofon-szólójával kiegészítve, valamint külön érdekessége a számnak, hogy itt Regi Wooten pakolja a basszus slapelgetést a ritmusok alá.

Ezután egy igazi endorfin termelő funky sláger következik, az I miss you. A mostani koncerten is ezzel a számmal búcsúztak. Igazán érdemes odafülelni Roosevelt Collier pedal steel gitáros játékára és ahogy Victor slidegyűrűvel válaszolgat rá, igazi gyöngyszem, nagyon feelinges játék. Az egy ritka fogós slap témára épülő Flex-ben Anthony Wellington basszeros bebizonyítja, hogy nem véletlen, hogy a világ legjobbját kísérheti a koncertjein. Ami jól leírja Anthony és az együttes skilljeit, az az a háttérinformáció, hogy a számot egy délután rakták össze és az aznap esti koncerten már játszották is. A The Gospel-ben szinte az egész Wooten család részt vesz. Ez tulajdonképpen egy öreg baptista egyházi ének, amelynek hangszeres kíséretet adtak. Felemásak az érzéseim ezzel a dallal kapcsolatban, mivel egyrészt szépen kísérik az éneket, másrészt annyira szép az énektéma, hogy én jobban kihangsúlyoztam volna, sőt inkább meghallgattam volna, csak úgy magában, hangszeres virgázás nélkül. A Song For My Father egy Horace Silver-feldolgozás, ahol felismerhetjük Steve Bailey jellegzetes hathúros fretless basszusgitár soundját a funk és swing alapú jammelésben. A számban egymást követik a kiállások, mindenki kiszólózza magát. A Happy Song, mint ahogy a címében is benne van egy vidám, önfeledt dalocska, amelyben viszont érdemes nagyon figyelni, mert a szóló basszus mellett hihetetlen jó dolgokat játszik az alap basszus kíséret is. Victor lemezeinek koncepciójára jellemzően a záró szám - az US 2, amelyet a feleségének írt - egy lecsendesítő szerepet betöltő és elgondolkodtató country ízű ballada.


A koncerten jó néhány szám elhangzott erről az új albumról, de hallhattunk számos nótát Victor régebbi lemezeiről és persze megidéztek olyan nagy himnuszokat is, mint a Summertime, az Ain’t no sunshine és James Brown-motívumokat is.

Már a kezdés előtt felhívták a nézők figyelmét a színpadon elhelyezett nagy tábla segítségével, hogy videót készíteni tilos. Meglepő módon a tavalyi koncerthez képest, ahol ezért többször le kellett állítani a showt, most mindenki tiszteletben tartotta a zenészek ezen kérését. És amúgy is egy nagyon lelkes közönség fogadta Victorékat. Ilyen tapsviharokat, pöccintésre együtt éneklést, tapsolást én nagyon régen láttam magyar közönségtől. Szinte minden rezdülésüket lesték az emberek és hatalmas tapsviharral honorálták a lejkisebb megvillanást is. Wootenék hihetetlenül profik, de ez a profizmus arra is vonatkozik, hogy egy teljesen strukturált koncertprogrammal rendelkeznek, amiben, másodjára látva, minden egyes poén be van szépen osztva. Ez nem feltétlenül baj, hiszen olyan jó zenét hoznak, és a poénok is vannak olyan jók, hogy újra és újra megmosolyogtatják az embert, viszont az ilyen szintű tervezettség kizárja a spontaneitást, bár persze ők úgy tesznek, mintha minden spontán jönne, de ha az ember már látta őket egyszer, tudja, hogy minden mozdulat tervezett, nem kockáztatnak. Ettől függetlenül ugyanúgy leesett többször is az állam, amikor Vic kollégái nagy gonoszságot színlelve eltekerik basszusgitárja húrjait, miközben játszik és ő játszi könnyedséggel visszahangol játék közben. Vagy amikor Regi Wooten belekezd őrült szólóiba és őrült bohóc táncába, vagy mindkettőbe egyszerre. Tényleg ő a legelborultabb mindannyiuk közül. Ha számíthat az ember meglepetésre, akkor azt csak tőle. Egyszer csak például az egyik szerencsés első sorban álló kezébe nyomta a gitárját, és egy őrült tapping szólót vágott le rajta, miközben gondolom a kolléga majdnem bepisilt a gyönyörtől.

De nem Regi volt az egyedüli cirkuszi elem az est folyamán. Derico Watson is tett a vizuális élvezetért, amikor is hirtelen töksötét lett és ő hirtelen egy irdatlan szólóba fogott világító dobverőkkel, gyönyörű formákat rajzolva a nagy setétségbe. És ezen a koncerten végre Anthony Wellington is jobban megmutathatta, hogy mit tud, hiszen egyrészt a Flex című számban ő hozza a főgroovot, másrészt többször is leállt párbajozni Victorral, és a közönség nagy döbbenetére, ugyanazokat a durva technikákat, amiről Victor elhíresült, ő ugyanúgy hozta a basszusgitáron.

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

Fotó: Clausen Sebestyén

A koncert vége felé járva már mindenki nagyon várta Vic giga szólóját, ami elmaradhatatlan része a koncertnek. De nagy megdöbbenésemre és örömömre egy teljesen más Victort hallhattunk, mint bármelyik youtube felvételen (na, ezért nem jó ha minden barom felpakolja a tegnapi koncert részleteit), vagy akár az előző koncerten. Teljesen elmaradtak a minden basszusgitáros számára ismert virtuóz himnuszok, helyette inkább egy lecsendesült, lágy improvizációt kaptunk. Kezdte azzal, hogy különböző híres slágerek ismerős témáit fűzte fel egymás után egy füzérré, majd amikor ezt megunta, átváltott egy nagyon szép akkordozásba, mintha a tábortűznél ülve pengetne egy akusztikus gitárt. Ettől én például teljesen elolvadtam, mert imádom, amikor egyrészt már nem számítasz meglepetésekre, és akkor kapsz egy váratlan élményt, másrészt, hogy ismételten bemutatta, mennyire sokszínű ez a hangszer, amelyről az emberek zöme még mindig azt hiszi, hogy csak arra való, hogy a háttérben dörmögve vastagítsa a soundot, a gitárt és a lábdobot kísérve.

Ma este ismét bebizonyította a Victor Wooten Band, hogy nincsenek határok egyik hangszer felhasználását illetőleg sem, tessék bontogatni a korlátokat, tessék kitörni a megszokott szerepekből. És ezenfelül ismét beigazolódott, hogy aki lemegy a Wooten család showjára, az nem csak egy nagy adag zenei élményt, hihetetlen virtuozitást kap az arcába, hanem egy halálprofi showt, cirkuszi elemekkel és rengeteg vigyorgást.