A beszélgetés elején emlegetett kérdéslista minimum tizenöt kérdése elég jól illusztrálja, hogy Reményi József Tamás milyen alapossággal készült  régi barátjával, Tolnaival való találkozásra. Az már a szerző kellően anekdotikus hangulatán is múlt, hogy ezeknek a kérdéseknek csak töredékét sikerült feltenni, mindazonáltal lenyűgöző volt hallgatni az ezekre adott válaszokat. Reményi kérdései főleg a Szeméremékszerek-sorozat – kiemelten pedig az aktuálisan megjelent harmadik kötet – különböző motívumaira irányultak. Ezek egyike a végtelen pad, amely a nagy diófa alatt található, és a végtelen mesélések helyszíne, amelynek kapcsán az a kérdés vetődött fel, hogy a sorozat eddigi három kötetének alakulása hogyan, és vajon mivé áll össze a szerző fejében.

Tolnai a választ azzal kezdte, mostanában azon kapja magát, hogy először minden elé kicsinyítő képzőt tesz, szinte gügyög a dolgokhoz, majd hirtelen vált át  a nagyság érzésére, a végtelenség pedig csak ezek után kezdődik. Itt példaként előkerült egy családilag örökölt partvis, amely a szerző szerint az első olyan eszköz volt, amire a végtelen kifejezést használta. Felidézte az élményt, ahogyan a határon átmenve a határőrök nevettek a kocsiból kiálló partvisvégen, ezt követően pedig azt a pillanatot, amikor szembesült vele, hogy léteznek még sokkal nagyobb partvisok is: egyszer kíváncsiságból követett egy embert, aki egy, az övénél sokkal nagyobb partvist vitt az utcán, így derült ki, hogy az illető egy templomot takarít. Szóba került egy ugyancsak végtelen létra, Palicsfürdő utcaseprőinek az öreg, korhadt létrája, majd a könyvben szereplő, 1913-ból vagy 12-ből való végtelen pad, annak restaurálása, és egy ahhoz nagyon hasonló másik pad is, amelyen egy helyi feltaláló fiú üldögélt szomorúan, miután vízenjárási kísérlete kudarcba fulladt.

Reményi ezt követően felvetette a kérdést, hogy regénynek tekinthető-e a Szeméremékszerek, avagy nem. Tolnai szerint utóbbi kérdésre a válasz nagyban függ a készülő negyedik kötettől is, de alapvetően – az ezzel kapcsolatos korábbi műfaji kihívásokon túllépve – meri rá használni a regény jelzőt. A műfajmegjelölést illetően előkerült továbbá egy idézet egy kritikustól, aki úgy fogalmazott: "Ez Tolnai Ottó Szeméremékszerek című micsodája", utóbbit Reményi roppant találó jelzőnek érezte. Szóba került a szögesdrótkerítés mint a kisebbségi lét szeméremékszere, amelynek kapcsán Tolnai megjegyezte, hogy nagyon megérti a vasfüggönyt, annak ellenére, hogy gyerekként egyetlen rokonától sem kapott egyértelmű választ arra, hogy mi is az pontosan. Csak jóval később, amikor a vasfüggönynek csak a maradványai léteztek, volt szerencséje szembesülni a jelenség látványával, amikor egy barátjával elment nyulakat etetni kukoricával a határsávba. Akkor látta, hogyan rozsdásodik a vasfüggöny, és hogyan szűnik meg annak lenni, aminek készítették. Reményi ennek kapcsán a migráns-jelenségre kérdezett rá, illetve felhívta arra a figyelmet, hogy a Szeméremékszerek 3 az emberi sokszínűségen túl az állati faunát is nagyon gazdagon írja le. A könyv Tolnai által felolvasott idézete ugyancsak erre a sokszínűségre világított rá. Ebben a részletben a szerzővel azonosítható főszereplő a tacskója révén ismerkedett össze egy migránscsaláddal.

Utolsó kérdésként Reményi a könyv alcímére – A fröccsöntés kora – kérdezett rá. Így kerültek szóba azok a fröccsöntött papucsok és gumibocskorok, amelyeket a tragikus módon a Tiszába süllyedt albán menekültek hagytak maguk után. A tragédiát követően a határőrök összeszedték ezeket a gumibocskorokat, és átadták a migránsokat eredetileg segítő fiú anyjának, egy életrevaló cigányasszonynak, aki viszont kijelentette, hogy neki ezek nem kellenek, inkább a csónak kellene neki, illetve a fia, aki jelenleg börtönben van, e célok elérése érdekében pedig jelenleg is magyarul tanul. Az albán menekültek kapcsán egyébként említésre került még egy – nevén nem nevezett – albán-koszovói festő is, aki Tolnai nagy kedvence, és az egyik kollázsa már többszörösen megihlette.

Az anekdotázást a szűkös idő miatt meglehetősen hirtelen kellett lezárni, az ezt követő dedikálás pedig az időjárásra való tekintettel végül nem a szabadban, hanem a Kisszínpad épületén belül zajlott le.

Fotó: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, Valuska Gábor