Sopi az esti fogmosás után megcsókolta a feleségét, és már horkolt is. Hogy miről álmodott, nem tudni. Van olyan alvás, hogy ébredéskor semmire sem emlékszel belőle. Szókratész az ilyen alvást tartotta a legpihentetőbbnek, a Daimón nem nyugtalanította semmi feladattal. Ám kétlem, hogy Szókratész örült volna, ha pont úgy ébred fel, mint Sopi.

Sopi felesége (akinek a nevét biztonsági okokból elhallgatom, babonás vagyok az írással kapcsolatban) először észre sem vette a változást. Amikor reggel a szokásos időben csörgött a vekker, lecsapta, majd adott magának még öt percet.

„Drágám, főzöl egy kávét?”, kérdezte álmosan. Semmi válasz. „Látom, nálad is beütött a kóma.” Kissé duzzogva ugyan, de feláldozta magát, kicsoszogott a konyhába, percek múlva sípolt is a kotyogó.

Míg a kávé a konyhaasztalon hűlt, Sopi felesége visszament a hálószobába, ahol férje továbbra is elterülve feküdt az ágyon. Furcsálta ugyan, hogy nem horkol, és kicsit mintha összetöpörödött volna. Ahogy elhúzta az ablakfüggönyöket, és betűzött a napfény, hát volt mit látnia.

Az ágyon nem Sopi feküdt, hanem egy szőke nő.

„Mi a frász!”, kiáltotta Sopi felesége, a nő pedig felnyögött, majd nagyot ásítva kinyitotta a szemét.

„Hány óra van?”, kérdezte a nő, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Sopi felesége nem tért magához. A nő felült az ágyon, nyújtózkodni kezdett.

„Elmondaná mégis, hogy kicsoda Ön?”, keménykedett Sopi felesége, hisz mégiscsak egy idegen volt az ágyában.

„Hogy-hogy ki? Hát Bencsik Orsi vagyok, nem ismersz föl?”, kérdezte a nő. „Kész már a kávé?”

„Bencsik Orsi?”, hüledezett Sopi felesége. „És hová lett a férjem?”

Bencsik Orsi ásított egyet.

„Fogalmam sincs. Én nem találkoztam vele.”

„Miért pont Bencsik Orsival csalt meg?”, mérgelődött Sopi felesége.

„Tessék? Tegnap este tízkor lefeküdtem aludni, Te még nem voltál otthon, és különben is, minden reggel itt ébredek, mi ebben a különös?”

„Na persze, én meg Shakira vagyok vagy mi a csöcs!”, mérgelődött Sopi felesége. „Azért azt megkérdezhetem, mikor kapom vissza az én Sopimat?”

Bencsik Orsi megrázta a fejét, alig ébredt föl, és máris bonyolult kérdésekkel bombázzák. Garfieldnak igaza van, az élet olykor elviselhetetlen, főleg hétfőn reggel.

„Drágám, megiszom a kávét, utána tornázom, majd húzok az egyetemre dolgozni. Most nincs időm a bájcsevejre!”

„Ne is lássalak többé!”

„Jaj, nincs most erre ingerenciám”, legyintett Bencsik Orsi.

Sopi felesége keresztet vetett, ez egy átkozott boszorkány! Tárcsázni kezdte a mentősöket, a tűzoltókat, a rendőröket, hogy jöjjenek ide, de azonnal, mert egy varázslónő fészkelte be magát a lakásába! Utána a barátait hívta, hátha valaki látta Sopit, esetleg görbe éjszakája lehetett.

Alkalom szüli a tolvajt: Bencsik Orsit két csésze kávé várta a konyhaasztalon, suttyomban bevágta mindkettőt, kellett a koffein, melós nap várt rá.

„Feszt elegem van ebből a hajtásból!”, morgolódott, majd perceken belül felöltözött, a kék munkaköpenyében úgy festett, mintha ötven évet utazott volna vissza az időben. Főnöke, egy észak-kínai férfi, ragaszkodott hozzá, hogy a beosztottjai munkaköpenyben jöjjenek az egyetemre. Elfelejtettem mondani, hogy Bencsik Orsi a pesti Fudan Egyetemen dolgozik a kínai forradalom és nyelv oktatójaként. Fizetése szó-szó, lehetne jobb is, ám nem panaszkodik, mert amióta a nagytatája ellett, vagyis malacot szült, kiutálták a szülővárosából, Topolyából. Ilyen csudabogárból egy is bőven elég!, fenyegetőztek a helyiek magyarul, szerbül, cigányul, ruszinul, szlovákul és jiddisül. Multikulturális intolerancia volt ez a javából, nem volt hát mese, Bencsik Orsinak szednie kellett a sátorfáját. A tata Topolyán maradhatott, mégiscsak a család legidősebb férfija, a patriarchális kisvárosnak pedig óriási bevétele származik belőle, tombol a turizmus, világszerte reklámozzák a topolyai disznós csodát az utazási irodák.

Bosszút fogok én még állni!, fortyogott magában Orsi hátán a cókmókjával. Így került a pesti kínai forradalom szakra, amelyet csillagos ötösökkel végzett el, és a Phd-tanulmányai után fel is vették oktatónak. Szent meggyőződése, hogy Topolyán is nyitni kell egy fudáni fiókot, ráférne a kis bácskai porfészekre a forradalom!

Térjünk vissza ahhoz a hétfői reggelhez, ahol abbahagytuk: miután a mentősök a rendőrök és a tűzoltók is kikosarazták (ők se nem inkvizítorok, se nem pszichiáterek!), Sopi felesége becsöngetett a szomszédokhoz, hogy közös erővel kapják el a boszorkányt, pörköljék meg egy kemencében!

Bencsik Orsi nem ért rá erre a szerepjátékra, nem is érti Sopi feleségét, nézzen már rá az órára!

Fölpattant a biciklijére, irány Fudan! Az egyetem bejárata előtt azonban maroknyi tüntetőbe ütközött, nem akarták beengedni az oktatókat, ők ugyanis szudáni egyetemet akarnak, irritálja őket az „f” a fudániban, annyira, hogy bojkottálják a fonémát. Például a „fóbia” helyett „óbiá”-ról óbégatnak, a „forradalom” helyett pedig azt skandálják, hogy: „orradalom, orradalom!”

Bencsik Orsit azonban nem lehet megállítani: amit elhatároz, végbe is viszi, és punktum. Betrükközte magát az egyetemre, be bizony, ám senkinek sem árulhatom el, milyen áron.

Mi köze ennek a valósághoz? Semmi, kit érdekel a valóság? Edward Bernay leckéje óta, ha nem is minden strébernek, de világos, hogy az pusztán propaganda-termék.

Viszont semmi sem olyan pofonegyszerű, mint amilyennek látszik. Míg Bencsik Orsi a Fudan Egyetemen „Akció van!” címmel tart kurzusokat, valójában fokról-fokra elfoglalja az egyetemet, hogy ott egy szabadkőműves csipke-klubbot alapítson. Legyünk résen, olvassuk el Bencsik Orsi: Akció van! című pártkönyvecskéjét, és közben ringassuk el magunkat a macedón Bernays Propaganda nevű zenekar egyik slágerére:

Kép a szövegben: Roy Lichtenstein: Sleeping girl, 1964

A szerző portréja: Ciprian Hord