Az 1950-ben alapított, és a magyar folyóiratkultúra csodájaként azóta is élő, immáron 73. évfolyamában járó Alföldet nemigen kell bemutatni az irodalom barátainak, így Szirák Péter főszerkesztő egy elegáns gyorskanyarral azonnal a tárgyra tér. Két tanulmányt emel ki az áprilisi számból, melyek különböző irányokból közelednek József Attila poétikájához. Bónus Tibor az önelgyászolás és az öntúlélés irodalmat és életet összeszövő vagy éppen elvágó aktusait, ezt a „lehetetlen lehetőséget” vizsgálja a költő utolsó utáni, azaz a köztudatban utolsóként megmaradt Íme, hát megleltem hazámat után írott verse alapján. Egy részletről van szó, nem is „teljes” versről; a Juhász Gyula halálára írt gyászversből másolta át az első két szakaszt 1937 december 3-án néhány órával az öngyilkossága előtt, a kiadójának címzett búcsúvételként. A küldeményt szállító postavonat egyazon szerelvény volt, amely a halálát okozta. Lőrincz Csongor biopoétikai szempontból veti össze József Attila és Csokonai Vitéz Mihály egy-egy versét a tanúságtétel kérdése mentén; hogyan tehető tanúság a fűről és hogyan válhat a fű az „én” tanújává.

A biopoétika vonalán maradva – ugyanis az Alföld egyes számai nem csupán összegyűjtik az aktuális irodalmi termést, hanem a szerkesztői munka egyik vezérfonala a közös kontextus vagy horizont, szövegek közötti átívelések építése – Herczeg Ákos Balajthy Ágnes Érintés, törés, metamorfózis című Térey-tanulmányát ajánlja. A szerző az ember és a natúra a költői nyelvben való találkozására, egymás kölcsönös kontaminációjára, territoriális versengésére mutat rá a Fűből lett fa című versben, a hangsúlyt az átmenetre fektetve. Térey János költészete kapcsán nem a biopoétikai vonatkozásokat szokás kiemelni, emiatt is izgalmas Balajthy tanulmánya. Az előbbi kérdéskörhöz szervesen kötődik Valastyán Tamás írása, melyben Borbély Szilárdot és Michael Donnhausert hozza kapcsolatba egymással: a költészet úgy távolodik el az emberitől, hogy e távolodásban – a természetin keresztül – éppen az emberi mivolt centrumába tart.

Lapis József felvetése némileg megbontja az eddigiek során körvonalazódott formát: a lapszámbemutató valójában akkor működne, ha nekiállnánk együtt végigolvasni a lapot. A jelenlévők szemében az utópia vágya egyszerre csillan az első nyári nappal járó kelletlenséggel. Vissza tehát a formához;  Lapis kitart amellett, hogy nincs értelme felmondani a konkrét írásokat, majd mindenki elolvassa (második, mérsékeltebb utópiakísérlet). A májusi szépirodalmi szekción érezhető a szomszédban zajló háború, az aktualitások kísértik, árnyalják a szövegeket. A kritikarovatról, amelyet Lapis vezet, metaszinten lehet érdekesebb beszélni: miben is áll a szerkesztői szöveggondozás; meddig tart a szerkesztő munkája; mi alapján dönthető el, miről jelenjen meg kritika.

Két pólust kell kiegyensúlyozni: a kanonikus szerzők munkáinak „kötelező” recenzeálását és a peremvidék alkotásaiét. Fontos, hogy hangot kaphasson a bebetonozottak mellett a „minden más” is, például a gyerekirodalom, a populáris irodalom, a kultúra- illetve társadalomtudomány, vagy a teológia, és az olyan peremműfajok, mint az esszé vagy a napló. Az Alföldnél egy sajátos, diverz együttjátékra van lehetőség, már ami a kritikát illeti, a print és az online felület között. Herczeg Ákos kérdésére, hogy mi alapján lesz egy szemléből online vagy nyomtatásban megjelenő publikáció, Lapis az aktualitás szempontjával válaszol: az aktuálisabb kötődésűek online kerülnek ki a gyorsabb átfutás miatt. Emellett a peremműfajokat tematizáló szövegek is inkább megférnek online. (Hiába, a hierarchia diverzifikálásának becsülendő programja, úgy tűnik, végső soron továbbra is csak a szeparáción, a megosztottság implicit fenntartásán keresztül megy végbe.)

A messzi Keletről érkezett Alföld-szerkesztőség Herczeg Ákos Visszatérés a nyelvbe címmel frissen megjelent Ady-monográfiájával köszön el, amely akár a fürdőkádban olvasva is megnyithatja a költő életművét, ezt a mátrixot, melyben minden egy összefüggés része, minden mutat valamire.

Azt est záróakkordját a Prae új, a kortárs női irodalomnak szentelt, antológia jellegű lapszámának szerzői adják. A szám létrejöttét, tematikáját a SZÍN (Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórum) kezdeményezte. A felolvasást Hidas Judit kezdi egy részlettel a készülő regényéből: rendezhetetlen családon belüli indulatok, daddy issues. Élő Csenge Enikő három intim tónusú versét hallhatjuk, egyet a Prae-ből, kettőt viszont Alföld-fantomszövegként, a folyóirat által korábban elutasított versek szimbolikusan „helyre kerülnek”. Az Alföld-szurkálódás sormintáját Rékai Anett és Katona Ágota is továbbfűzi, ami elveszi az egyszeri fricska élét. Rékai Anett versében az úgynevezett irodalmi közeg (gépezet) működése találóan mint macsó, „szellemi szintre emelt párzási rítus” jelenik meg. Katona Ágotánál holdazás, alvászavar; mégis túl sok arc marad ahhoz, hogy holdvilágképűekké lehetne bolondulni. Utolsóként Marton Ágnes, mikrofon nélkül, a közönség soraiban maradva; felkapom a fejem. Már itt tudom, hogy semmit nem fogok a verseiről mondani; el kell olvasni őket.

Képek: Mariia Kashtanova