PRAE.HU: Mik a meghatározó élményeid, milyen fordulópontok voltak a pályád során?

Szerintem egy művésznél nem válik el olyan élesen a személyes élet az alkotástól. Mindenképpen fordulópont volt az életemben, amikor elkezdtem szépirodalmat írni, és az is, amikor megjelent az első szépirodalmi szövegem egy nemzetközi folyóirat magyar kiadásában, a Magyar Lettre Internationale-ban. Újabb fordulópont, mikor megjelent a Magvető Kiadónál a Trans című könyvem 2006-ban, ami egy közép-európai történet. És aztán németül és szerbül is kiadták. 2009-ben még nyitott volt minden ország a kelet-európai szerzőkre, jó fogadtatása volt a könyvemnek, talán az is megváltoztatta az életemet, hogy viszonylag sok kritika és bírálat jelent meg róla. Sok helyre meg is hívtak.

Később az aktív irodalmi szerepléseknek vége lett a gyerekeim születésével 2009-ben, ami igencsak megváltoztatta az életemet, de alkotói szempontból pozitív hatással volt rám, nemhogy kevesebbet, hanem többet írtam. Érzelmileg inspirált és kivonhattam magamat az irodalmi életből, befelé éltünk, ami alkotóilag nagyon termékeny. A tavalyi év is fordulópont, Bécsben töltöttem két hónapot az IWM-ben, és más szerepet kezdtem betölteni a külföldi irodalmi életben. Tartottam egy angol nyelvű előadást arról, hogy számomra miért nagyon termékeny a „periféria irodalma”.  Ezen részt vett Jurij Andruhovics, ukrán író és Marci Shore, amerikai történész is, izgalmas vita volt, inspiráló. Sok Magyarországgal kapcsolatos vitára hívnak mostanában, és nem csak az irodalmi műveimre kíváncsiak. Van olyan író, aki ezt nehezményezi, és szeretné, ha csak a műveire figyelnének, de én mértékkel ugyan, mégis szívesen veszek részt társadalmi kérdésekről szóló vitaesteken. Március 17-én a Lipcsei Könyvvásáron lett volna egy kerekasztal-beszélgetés fontos, kortárs szerzők részvételével, akik olyan országokból jönnek, ahol választások zajlanak ebben az évben, csakhogy a nagy könyves cégek gyakorlatilag ellehetetlenítették, hogy a kis és közepes kiadók kiállítsanak. Pedig a vásár kimondottan fontos a kelet-európai irodalom szempontjából, ennek a régiónak ez a legfontosabb bemutatkozási lehetősége. A globalizált könyvpiac veszélyeire több írás is felhívta a figyelmet. Az, hogy elmaradt a vásár, rossz hatással lesz a kortárs nemzetközi irodalomra, főleg a kelet-európai irodalomra. Talán ezt is nevezhetjük fordulópontnak.

PRAE.HU: Az irodalomtudomány felől érkeztél és később kezdtél szépirodalmat publikálni. Hogyan vezetett az utad a prózaíráshoz?

Elsősorban verselemzésekkel foglalkoztam, Szabó Lőrinccel, Paul Celannal, Pilinszkyvel, Oravecz Imrével. Mindig is szerettem a szépirodalmat, követtem a kortárs szerzők munkáit. Volt egy tanárom a Miskolci Egyetemen, Beney Zsuzsa, nálunk tanított 20. századi magyar irodalmat, akinek egy Holokauszt témájú szemináriumán is részt vettem. Mindig esszéket íratott velünk, az első alkalommal felállított, hogy olvassam fel. Már gimnáziumban is mondta a magyartanárom, hogy jól és könnyen írok, és szerettem is írni. Korábban keményen sportoltam, és mikor abbahagytam, az irodalom töltötte ki az űrt. Nagyon le voltam maradva tizennégy-tizenöt évesen a tanulással az edzések miatt, és aztán hirtelen befaltam sok regényt, és érdekelni kezdett az irodalom. Szóban soha nem tudtam jól elemezni, felelni, de írásban mindig kiemelkedőnek tartottak a tanáraim. Néma lány voltam. Ez a szerep fájdalmasan hangzik, de ma hálás vagyok érte. Most már szóban is jobban mennek a „beszélgetések”, idegen nyelven is szeretek szerepelni, különös távolságot ad, másképp gondolkodom, új képeket, fogalmakat szerettet meg velem. Ezt soha nem gondoltam korábban, mert kimondottan az a gyerek voltam, aki az utolsó padban ült és nem jelentkezett. Ugyanakkor megmaradt ez a megfigyelői pozícióm, ami szerintem az írás egyik alapja. És a befelé fordulás, a magány.

PRAE.HU: A versenysport mennyi céltudatosságot, kitartást adott neked az íráshoz?

Az írást a hosszútávfutáshoz szokták hasonlítani, a napi penzum olyan, mint egy kismaraton. Esterházy Péter mondta egyszer, hogy prózaíró az lesz, aki le tud ülni az asztalhoz vagy végig tud futni egy focimeccset. Nem a pillanatnyi érzelmekről szól, mint a líra. Képes vagyok hosszú könyvekben gondolkozni és kitartóan dolgozni. Bár most épp van egy kis gerincbántalmam, mert sokat ültem az íróasztalnál az utóbbi években. Az elmúlt három hónapban megírtam egy fél könyvet a Dunáról, ami majd karácsonyra jelenik meg. A Bálna és a Srác után vagyok, egy meseregényem jelent meg az idén. Az írás jelenleg komoly testi fájdalommal jár, amit próbálok mozgással ellensúlyozni. Emiatt megtanultam lovagolni négy-öt évvel ezelőtt, és a gyerekeimet is viszem magammal. Azért is választottam a lovaglást, mert kikapcsol, miközben egy állattal is törődnöm kell, és teljesen kiléphetek az írói világomból. Az íráshoz rá kell látnod a saját munkádra, és ezt csak úgy tudod megtenni, hogyha kilépsz belőle és újból visszaülsz. Ezt kevesen tudják megvalósítani, mert nem olyan könnyű, de meg kell próbálni megsokszorozni magadat: egyfelől van az írói éned, nekem ehhez még hozzáadódik az anyai énem és van a harmadik, aki rálát erre az egészre. Szerintem ez nagyon fontos egy prózaírónál. Szeretek arról olvasni, hogy más írók hogyan viszonyulnak a sporthoz, például Nádas Péter futással kapcsolatos megfontolásait és Darvasi László sporttal foglalkozó írásait is érdekesnek tartom. Nyáron minden nap úszom a Dunában munka után. És rendszeresen járok futni.

PRAE.HU: A sportolásnál alapvető, hogy van melletted egy edző, aki irányít. Az írás esetében is kerestél magadnak mentort?

Régen ezt nem fogalmaztam meg magamban, és azt mondtam, hogy az írói lét csak a tehetségen múlik, ami azonnal látszik. Valójában a legtöbb írónak van mentora vagy apa-anya figurája. Múzsája, szerelme. Az én életemben Beney Zsuzsa tanárnőm töltötte be ezt a szerepet, ő figyelt fel rám és foglalkozott a szövegeimmel, de az az idő is eljött, amikor azt mondta, nem tetszik neki, amit írok. Lezárt borítékban nyújtott át egy levelet. Akkor szomorú voltam miatta, de mára tudom, hogy a leválás szükségszerű ahhoz, hogy megtaláld a szuverén hangod. Amikor már középkorú író vagy, mint én, nincsen tanárod, mestered. Az életem úgy alakult, hogy meghaltak a mestereim. A női íróknak ez mindig nehezebb, mert nem illenek bele ebbe a patriarchális-feudális magyar művészvilágba. Illetve a mentorált írók gyakran nehezebben találják meg a szuverén hangjukat, látok ilyen példákat is, mikor a mester elvárja, hogy hozzá kapcsolódjon a tanítvány. Visszatérve a lovassportra, azt edzővel végzem, és nagyon örülök neki, hogy végre valaki irányít. Hiszen mindent egyedül kell csinálnom az életben, az úszás is ilyen, az írás is, és néha nagyon hiányzik egy anya- vagy apafigura. A legideálisabb egyébként, ha megbízol a kiadódban, mint én most a szerkesztőmben, Dávid Annában, aki a Magvető Kiadó vezetője.

PRAE.HU: Te is tanítasz íróiskolákban. Fontosnak tartod az intézményesített, közösségi íróképzést? Továbbadod azt a stafétát, amelyet a mentorálással kaptál?

A Miskolci Egyetemen oktatok a kreatív írás kurzusban. Tanítottam írótáborokban, a JAK íróiskolájában, volt olyan mentoráltam is, akinek lett könyve. Ettől függetlenül szerintem az írást nem lehet iskolákban megtanulni. Oda már olyan képességekkel érdemes érkezni, ahol csak bizonyos segítséget, orientációt és segítő kritikus közeget találsz, ahol hasonló alkatú emberek vannak. Ma már kevésbé fér bele az időmbe, hogy másoknak az írásaival, kéziratával foglalkozzak. Jelenleg inkább képzőművészeket mentorálok és a magyar társadalom problémáira, valamint a feminizmus körüli vitákra reflektálok a cikkeimben is. Szeretem a politikus művészetet. Ezért az utóbbi három-négy évben kiléptem az irodalmi közegből, és inkább szociológusok és képzőművészek között mozgok, akik ugyanúgy írni szeretnének.

PRAE.HU: Fontos számodra felelősséget vállalni különböző társadalmi kérdésekben. Ez általános írói feladat, vagy inkább neked fontos?

A magyar írói hagyományban társadalmi szerep az íróé. Mikszáth Kálmán, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, József Attila, Szabó Lőrinc, Galgóczi Erzsébet, Szabó Magda velük foglalkoztam korábban is. Illetve a huszadik század második felében Nemes Nagy Ágnes írói szerepei, Illyés Gyula szerepvállalásai is fontosak. Ez abszolút alkati kérdés, az írók nagy része egyáltalán nem akar társadalmi szerepet vállalni vagy politikai véleményt nyilvánítani. Az én esetemben úgy alakult, hogy mostanában ismertem fel a média torzításait fontos ügyekben. Többször láttam, például hogyan deformálódik a véleményem a nyugati médiában. Például a legutóbbi cikk, amelyet Feró Dalmával közösen írtunk a J.K. Rowling-ügyről, komoly visszhangot váltott ki, sokkal több embert ért el, mint mondjuk egy novella, ha folyóiratban publikálom. De ugyanilyen volt az úszás-ügy is, amiről korábban írtam.

A cikk megjelenése után hetekig kerestek, rádiós szereplésekre hívtak. Persze megválogatom, hova megyek és mit vállalok el. Újabban igény van arra, hogy olyan emberek is elmondják a véleményüket, akik korábban nem voltak mérvadóak egyik oldalon sem. Én is ebbe az űrbe kerültem bele, mint női alkotó. Sokan talán épp ezért hitelesnek tartanak, aminek nagyon örülök, mert sosem voltam egyik tábornak sem tagja. Elég kívülálló vagyok. Igyekszem szuverén módon, igazságkereséssel nyilatkozni ezekről a kérdésekről. Ezt tartom demokratikus társadalmi életnek, amiben van deficit Magyarországon, de úgy látszik, arra is van igény, hogy ez megváltozzon. Nagyon örülök, hogy vannak viták írók körül! A Háy János körül alakuló vitának is nagyon örülök, vagy a Nádasdy Ádám és a melegirodalom körüli kérdéseknek is. Olyan írókra terelődik ezáltal a figyelem, akik nem álltak a politikai kérdések fókuszában, és nem gondoltuk, hogy ők hangadók lehetnek. A hazai vagy a külföldi médiában sajnos nagyon gyakori a problémák különböző szekértáborok látásmódjához igazodó leegyszerűsítése, ugyanakkor újabban egyes médiumok szívesen szólaltatnak meg olyanokat is, mint én, akik egyik táborhoz sem tartoznak. Nagyon erős dogmák között élünk, ez egy háló, nehéz szabadulni, de egy írónak meg kell próbálnia ezeket felülvizsgálni.

PRAE.HU: Óvatosabb volt mondjuk tíz éve az írói szerepről való gondolkodás?

Az írók nem szeretnek korrumpálódni, mert elveszítik a közönségük egy részét. Viszont, ha egy író bátor és új, erős témákkal áll elő, akkor szerezhet új közönséget. A fiatal írók társadalmi szerepvállalásait nagyon érdekesnek tartom, vagy bizonyos női írók szuverén kiállását társadalmi szerepek problémái kapcsán. Ez újdonság a magyar társadalmi és médiaéletben, jó lenne, ha nem celebek, hanem tudósok és írók írnák a társadalmi vitákat, akik értenek hozzá. Az utóbbi tíz évben nagyon nehéz dolga van az értelmiségnek, nagyon megosztott. A média pedig silány dogmákat pörget. Mondhatni, elég alpári a hang mindkét oldalon.

PRAE.HU: Talán a közös kérdéseket nem lehet már olyan könnyen feltenni?

Hidegháborús helyzet van ma Magyarországon. Sajnos ez a kultúrharc Kelet- és Nyugat-Európa között is elkezdődött, ezt kifejezetten veszélyesnek tartom. Régen nem sematizálta, homogenizálta a német közeg a magyar társadalmat, nem azonosította a politikai vezetőkkel a társadalmat és a művészetet. De az oroszokat sem, mondjuk. Vagy a grúzokat. Ma a vezető német napilapokban alig van szó kelet-európai kultúráról, csak pár kelet-európai politikusnak adnak teret, és az is demagóg módon történik. A nyugati média Kelet-Németországgal, Magyarországgal, Lengyelországgal, Csehországgal egységesen ellenséges lett, kivéve, ha egy döntés az ő társadalmi és pénztőkéjét szolgálja. Az értelmiségnek is van ebben felelősége, íróknak is. Érthető a kritika, jogos és demokratikus, hogy felteszünk kérdéseket, de problémás, ha nem engedjük, hogy az adott ország művészvilága közvetíthessen Kelet és Nyugat között, ha dogmatikus megszólalásokkal elégszünk meg. Sokkal kisebb az érdeklődés Magyarország iránt, mint tizenöt évvel ezelőtt. És ez nem azért van, mert Kertész Imre és Esterházy Péter meghalt.[1]

PRAE.HU: Bár külföldön is sikeres szerző, mégis Magyarországon élsz. Befolyásolja a munkádat, hogy hol élsz éppen, milyen emberek vesznek körül?

Szeretem Magyarországot. Szerethető az ellentmondásossága, Jereván is ilyen, vagy Tbiliszi, bizonyára Kijev vagy Moszkva is vagy akár Berlin. Számtalanszor előfordult az életemben, hogy külföldön voltam ösztöndíjjal, Berlinben, Bécsben, és megkérdezték, hogy miért megyek haza abba a rettenetes és élhetetlen országba. Lesütöttem a szemem, de nem azért, mert szégyenkeztem, hanem mert kínos tudatlanság van ebben a kérdésben. Egy írónak mi lehetne a feladata? Onnan nézve egész Kelet-Európa élhetetlen, nem csak Magyarország. De számomra nemhogy élhetőbb, hanem sokkal izgalmasabb ez az irodalom. Nagyjából huszonöt éve olvasom a kelet-európai irodalmat, együtt lépek fel a régió szerzőivel, akik közül nagyon kevesen hagyták el a hazájukat. Például Jurij Andruhovics Ukrajnából – vele voltam tavaly ösztöndíjas – vagy Radka Denemarková Prágából, ők fantasztikus regényeket írnak. Azt sugallja ma a világ, hogy bármi lehetsz, olyan identitásod lehet, amit megvásárolsz a piacon, de ezzel nem értek egyet. Vándorolj el, ha nem tetszik itt neked! Miért? Egy írónak az igazi gazdag közege a saját emlékezete, a gyerekkora. Ráadásul a legnagyobb példányszámban elkelt könyvem a Rongyos ékszerdoboz, ami Kelet-Európában játszódik. Én Nyugat-Európában soha nem találtam ilyen izgalmas témát!

PRAE.HU: Mitől izgalmas Kelet-Európa?

Van, mikor egy hely annyira fülledten izgalmas, hogy azonnal meg akarod írni, mert annyi minden történik. Olyan ellentmondásos, az emberek lelke az utcán hever. Voltam egy grúz esküvőn teljesen véletlenül, vagy elmentem Erdélybe egy temetőben zajló halottidézésre. Beszélgettünk a Vajdaságban Radics Viktóriával egy gyászoló nővel a kocsmában Zomborban. Ilyen közvetlenséget és emberek közötti kapcsolatot Nyugat-Európában nem tudtam megélni. Talán pont ezeket a témákat értékeli a kiadóm és az olvasóim. A Balaton novelláit is szerették. Amikor Amerikában jártam a férjem révén, a coloradói hegyekben éreztem egyedül, hogy szívesen maradnék, hogy kipróbáljak valami nagyon nem európait. Amerikában élni fura mód a szabadságról szól, vannak olyan vidékek, ahol ez különösen érezhető a természetben (a városok inkább csak a pénzről szólnak). Az igazi érzelmi és szóbeli szabadságfokot mindig Kelet-Európában éreztem, ott jobban kiadják az emberek az érzelmeiket, a lelküket. Ezt jobban szeretem, mint a szalvétás, halk beszélgetéseket a pezsgő és az ezüst evőeszközök mellett.

PRAE.HU: Milyen hatást tudsz kiváltani a külföldi olvasókból?

Nálunk még nem a gazdaság irányítja az összes cselekedetedet. Ez teljesen más munkamorált, érzelmi amplitúdót eredményez, ami Nyugaton sokak számára vonzó. Sajnálom, hogy ennyire hidegháborús lett a dialógus Kelet és Nyugat között, vagy inkább nincs is dialógus a Nyugattal. Ez nagyban a magyar agresszív kormányretorikának a hibája, és felfoghatatlan, hogy jutottunk el ide. Meg vagyok róla győződve, hogy ez nem az emberek gondolkodását tükrözi.

PRAE.HU: Gondolom, valamennyire téged is próbál címkézni vagy skatulyázni a német kiadód, ott hogyan vezetnek fel, mint magyar szerzőt?

Amikor először megjelent a Trans, skatulyába kerültem, és nem értettem, hogy miért. A bemutatón láttam a kiírást, hogy „kelet-európai női szerzők”. Ez lett a skatulyám, ami akkor fura volt, hiszen én csak Kiss Noémi voltam, írtam egy könyvet a belső világomról. Ráadásul 2009-ben Magyarországon még nem volt vita a női szerzőkkel kapcsolatban, akkor kezdődött csak ez a teljesen új diskurzus. Az Éjszakai állatkert antológiával. Benne is maradtam ebben a skatulyában, a női jelző már nem olyan hangsúlyos, de az, hogy magyar vagyok, mindig elhangzik. Szlovák és lengyel írók mondták, hogy irigykednek, mert a magyar irodalomnak nagyon magas volt a státusza a kilencvenes-kétezres években. Ma már nem irigykednek. Sokkal több lengyel vagy román szerző jelenik meg a piacon. Nagyon csekély és ellentmondásos a magyar irodalom támogatási rendszere, mert nem feltétlenül hatékony. A kiadók szabadon pályázhatnak és a fordítók is. Mégis azt látom, igaz, csak a német nyelvű piacot ismerem, hogy nincs közvetlen kapcsolat fontos kiadókkal, szemináriumokkal, intézményekkel, fontos lektorokkal. A kiadók nem mindig éreznek rá, hogy milyen könyveket lenne érdemes külföldre vinni. De ez talán nem is az ő hibájuk, nem kérnek tanácsot. Úgy állítanak össze kuratóriumokat és úgy döntenek, hogy nem figyelik elég alaposan a külföldi kiadókat. Sokkal több esélye van a férfiak által írt műveknek, stb. Miközben éppen a női szerzők iránt most nagy az érdeklődés és a társadalom-politikus próza iránt. A külföldi kiadó az eredeti hangokat keresi, aki náluk még nincs, az a jó író. Teljesen más a művészet mércéje külföldön, a rendszer elosztása is. És a piaci alapú könyvkiadás is máshogyan működik. Tavaly részletesen beszéltem erről az index.hu interjúban.

PRAE.HU: Ki az, aki szerinted képes lenne felmérni, hogy mondjuk a német piacon mi működik? Vagy mi működik itthon?

Szerintem itthon nem népszerűsítjük elég hatékonyan a szerzőinket, hogy külföldre kerüljenek, nem mintha ez könnyű dolog lenne, de fesztiváli tapasztalatom, hogy a románok és a lengyelek, szlovákok ebben most kiválóak. Nem ragadjuk meg az alkalmakat. Németországban speciális lektori rendszere van a kiadóknak, ők folyamatosan tájékozódnak a magyar szerzőkről, érdemes lenne kihasználni, és nagyobb figyelmet szentelni a műfordítóknak, akik ajánlanak szerzőket. Fontos lenne releváns kuratóriumokat felállítani, olyan személyekkel, akik valóban értenek a külföldi könyvpiac működéséhez. A német irodalom ma már nem egyszemélyes felolvasásokból áll, hanem fesztiválokból, fordítói workshopokból. Íróként rendszeresen ajánlok magyar szerzőket, és ez egyszer-egyszer be is jött. Például Polcz Alaine így jelent meg a Suhrkamp kiadónál. De ez igazából nem az írók feladata. 

PRAE.HU: Van olyan ország, amelyik szerinted jól csinálja az irodalmi marketingjét és példa lehet előttünk?

Eredeti szerzőket kell kivinni. Egy szerkesztő pár oldal után felismeri a jó irodalmat. Nem? A könyv utóélete pedig a szerencsén múlik. Voltam rendszeresen Frankfurtban és Lipcsében a könyvvásárokon, ott azt láttam, hogy a románok jól csinálják, jók az összeköttetéseik, eleve van német nyelvű irodalmuk. Jók a standjaik, folyóiratokban és fesztiválokon is rendszeresen képviseltetik magukat erős és különleges irodalmukkal. Maguk az írók is jól beszélnek idegen nyelveket, nem használnak tolmácsot az irodalmi estjeiken. A lengyeleknek is hasonlóképpen komoly ösztöndíjrendszerük van műfordítóknak, szerzőknek. Tokarczuknak még a Nobel-díja előtt is megjelent több könyve angolul. Ha összehasonlítjuk például Tóth Krisztinát és Tokarczukot, nincs minőségben különbség. A szlovákoknál pedig külön projekteket szentelnek csak a szlovák női szerzőknek, antológiákat adnak ki. Sok magyar szerző könyve megjelenik ugyan itthon, de többségük visszhangtalanul marad, nincsen róla kritika, vagy valamiért nem lesz érdekes a szerző. Nagyon sajnálatos, hogy a német visszhang hiánya miatt is szűnt meg idén a Nischen Verlag kiadó, amit Lendvai Zsóka vezetett, és több magyar könyvet is ők adtak ki németül. Igazán igényes könyveket jelentettek meg.

Fotó: Szilágyi Lenke

PRAE.HU: Úgy vettem észre, hogy az itthoni kritika sokszor nagyon lábujjhegyen jár, nem jelennek meg olyan kritikák, amelyeknek súlya van. Te ezt hogy látod?

Kevésbé követem a magyar kritikai életet. Eljutottam odáig, hogy sokkal több társadalompolitikai és szociológiai esszét olvasok, mint irodalomkritikát. Kortárs magyar irodalmat olvasok, de nem tartom izgalmasnak a kritikai életet Magyarországon. Nekem a negatív kritika is hiányzik. Csak legyen már valami, mert a mostani eltartott kisujjal írás az x kiadó y szerzőjéről úgy, hogy sokan azt gondolják, nem jó a könyv, hibát jelez a gépezetben. Jó példa erre a Meseország mindenkié. Lovász Andrea kritikája az ÉS-ben lesújtó erről a könyvről. Ő volt talán az egyetlen szerző, aki meg merte írni, hogy ez a könyv szakmai szempontból nincs rendben. Most pedig gyakorlatilag kritikai visszhang nélkül terjesztik több nyelven.

PRAE.HU: Szerinted mi lehet siker az irodalmon belül? Neked mit jelent a siker?

Amikor megjelenik egy könyvem, annak mindig nagyon örülök, mert tudom, hogy mennyi szerkesztői és fordítói munka van benne. A legeuforikusabb pillanat, mikor a kezemben tartom a könyvet, utána pár napig nagyon boldog vagyok. Az olvasói levelek és meghívások is jóleső dolgok. Szeretek más városokba is menni. A Balaton könyvet a megjelenés után egy évvel kiadták németül, ami azt jelenti, hogy számítanak rám, sőt, más kiadók is küldenek ajánlatot, ami szintén jól esik. Viszont nem élek a könyveimmel. A legutóbbi mesekönyvem A Bálna és a Srác kint van az asztalomon, néha belenézek az illusztrációk miatt. A megjelenés után eltemetem a könyvet, és valami teljesen másba kezdek. Van egy dobozom, ebben tartom a könyveimet, és ha kell valakinek példány, akkor nyitom ki, de van olyan is, amiből nincs is saját.

PRAE.HU: Ha már említetted a gyerekkönyveidet, szerintem gyerekeknek írni sokkal nagyobb felelősség, mint felnőtteknek. Érzed a felelősséged, ha gyerekkönyvet írsz?

A gyerekkönyv-kritika vagy a gyerekkönyvről való politikai beszéd nagyon fontos. Kritikus vagyok a didaxissal szemben, nem gondolom, hogy óvodásoknak szexuális nevelést kell adnunk könyvekben. Ugyanakkor fantasztikus világ a gyerekkönyveké, sokat köszönhetek annak, hogy gyerekeim születtek és rengeteget olvastunk, német, angolszász és amerikai gyerekkönyveket is, amelyek különösen gazdagon illusztráltak. Nagyon szabad, nagyon kreatív műfaj, az utóbbi tíz-tizenöt év nyertese a gyerekkönyv a magyar irodalomban.

PRAE.HU: Változott a gyerekirodalom presztízse az elmúlt évek alatt? Már nem „csak” gyerekirodalom?

Abszolút! Régen azt mondták, hogy a női szerzők a gyerekkönyv-szerzők, ezért kicsit lenézett műfaj volt. Ma pont fordítva van, a férfiszerzők keresik a helyüket a gyerekirodalomban, ebből is látszik, hogy ezek az aszimmetriák hogyan egyenlítődnek ki, hiszen a gyerekkönyvek írása nem nemfüggő. Az utóbbi tizenöt év a gyerekkönyvek emancipációja volt. Nálam például mindkét gyerekkönyvem kapott valami pluszt, a Pöttyös néni hangjáték lett a Kossuth Rádióban, A Bálna és a Srácot pedig a Kolibri Színházban fogják bemutatni. A színpadra kerülés nagyon jó az írónak. És persze a gyerekközönségből lesz a felnőtt, lásd J. K. Rowlingnál, akinek a gyerekkönyvei után már vették a felnőtteknek írtakat is.

PRAE.HU: Hogyan találtad meg az utat ahhoz, hogy külföldön is sikeres szerző legyél?

Szerintem a szerencse összjátéka, jókor voltam jó helyen, megfelelő emberekkel találkoztam, társadalmi témában írok, ami akkor szerencsés volt. Teljesen befelé fordulva írom a könyveimet, nem hallom mások hangját, nincs bennem az utánzás kényszere. A fordítómon, Zádor Éván sok múlik, ő nagyon alapos. A kiadó attitűdje is számít. Sok minden múlik az emberek közötti zsigeri, kémiai kapcsolatokon, az irodalom egyrészt írás, másrészt emberek közötti viszony. 2009 óta jelenek meg Németországban, ez mostanra érett be. Számít a szerethetőséged, az, hogy hogyan tudnak hozzád kapcsolódni az olvasók. Ugyanez érvényes külföldön is. Én női sorsokkal foglalkozom és Németországban ezt fontosnak és autentikusnak gondolják. Talán az is jól jön, hogy megosztó szerző vagyok, nem törekszem feltétlen szerethetőségre, keményebb dolgokat is bevállalok. Minden könyvemben igyekszem megújulni. Ez a legnagyobb kihívás.

PRAE.HU: Most is ez lenne a jó recept a pályakezdőknek?

Már új receptek vannak. Sokan mondják, hogy úgysem megy, nem fog sikerülni, de az én példám azt mutatja, hogy teljesen véletlenül is összejöhet. Most például Tóth Kinga sikeres Németországban, aki hangköltészetet művel és irodalmi díjakat nyer. Nincs recept, inkább az egyéniség az, ami számít. A képzőművészeknél sem lehet előre látni, hogy ki lesz az, akitől a közönség hátrahőköl a teremben. Amikor antológiákat olvasok, ott látom, ki az, aki zsigerből tud hatni, olyan témával, vagy olyan szereplőkkel dolgozik, ami megfog. Nincs közízlés, egyéni ízlések vannak, de egy felolvasáson lehet érezni egy szerzőnek a súlyát. Ilyen szempontból nagyon jók a német felolvasóestek, mert mindig szövegközpontúak. Azonnal felismerhető egy szerző eredetisége, de az is kiderül, ha csak utánérzéssel dolgozik.

PRAE.HU: Szerinted mitől író az író?

Magyarországon vannak államilag fenntartott írók (brrr), akiknek komoly havi jövedelmük van, de ezek nem azonosak azokkal, akiket valóban olvasnak. Nálunk, Kelet-Európában minden sarkítottan mutatkozik meg. Van állami fenntartású ösztöndíjrendszer Németországban is, de ha nem olvasnak és nincs közönséged, ott nehéz érvényesülni. Nálunk pedig az az igazi író, akinek veszik a könyveit, ezt minden író tudja. Hiába írnak rólad kritikákat az úgynevezett barátaid, vagy mozgatod a kapcsolati hálód, hogyha az olvasók ezt nem tudják megszeretni, belehelyezkedni a műveidbe. Átpolitizált lett az irodalmi rendszer. Én hiszek a szuverenitásban, abban, aki nem adja fel, nem áll be a sorba, aki nem hiszi, hogy ezzel helyettesítheti az alkotást.

PRAE.HU: Sok szerző a közösségi média erejét használja fel arra, hogy népszerűsítse a szövegét. Merre vihet ez?

Ez nem irodalom! Semmi köze hozzá! Nem tűntetném ki, nem vinném be az irodalom rendszerébe, mert silányítja azt. Nehéz ez, mert a kiadóknak ebből származik a bevétele, az írói művek hordalékából. De ahol nincsen fő mű, ott hiába van hordalék és a reklám eszköztára. Felaprózódnak életművek, tönkremennek szerzők ebben. Egészségesnek tartom egyébként a konkurenciát, a szerzők mindig szerették és ölték egymást, a nagy csaták és viták esztétikai kérdésekről előreviszik az irodalmi életet. Ami most van, az viszont más. Egy jó fotó vagy instagram-mondat nem irodalom. Attól még lehet like-olni persze.

PRAE.HU: Szerinted kik azok a fiatal szerzők, akik most fontosak a magyar közönségnek? Kik fontosak neked?

Irlanda Kristófot én mutattam be anno a Literán, nagyon elemi és elementáris irodalmat ír. Jó lenne, ha több fiatalt ismernék, törekszem rá. A koronavírus számomra tönkretette az összes irodalmi rendezvényt és fórumot. A közösségi médián keresztül ezt nem lehet pótolni. A Literát szeretem ilyen szempontból, mert mindig figyelnek a fiatalokra, most is részt vesz pár diákom az egyik pályázatuk zsűrizésében. Arra szoktam figyelni, hogy legyenek köztük fiatal szerzők és női szerzők, mert általában ők sínylik meg a magyar irodalmi válogatásokat. Vesszőparipám volt a Szépírók Társaságánál a női írók díjazása. Nem nagyon látok ebben változást azóta sem, hiába jártuk körül ott a témát, már nem vagyok aktív tagja a csoportnak, elfáradtam. Felháborító, hogy a Digitális Irodalmi Akadémián nincsenek női szerzők. Ugyanez a helyzet a Térey-ösztöndíj esetében. Ha női szerzők nem kapnak díjakat, a fiatalok miért kapnának? Ez a két betegsége van ma az irodalomnak itthon. Akik döntéshelyzetben vannak, azok rá vannak kényszerülve, hogy saját maguknak adogassák a díjakat, komoly pénzösszegeket, a jelenség egy kapitalista válasz arra, ha valakinek nem működik a művészete. A díjak elnyerése is exponenciális, mert ha egyet megkapsz, jön a harmadik, aztán a századik. Ez egy biztonsági játék, kényes átvágni ezeket a szálakat. Engem például sosem kényeztetett el a magyar irodalmi élet, de találtam egy utat, a külföldi megjelenés útját. Külföldön még tiszta a lap, mert kívülállóként át lehet vágni a kapcsolati hálókat.

PRAE.HU: Külföldön nem érezted ezt a belterjességet?

Éreztem, a német írók ugyanúgy egymásra panaszkodnak. De ha kívülről jössz, hamarabb befogadnak. Ez olyan, mint egy falu zárt világa, ahol minden lejátszott, eldöntött, de a sérelmek megmaradtak. Ha jön egy kívülálló, akkor vele mindenki jóban lesz. Nagyjából ilyen volt az irodalmi antrém.

[1]https://index.hu/kultur/2021/07/05/kiss-noemi-mar-keszul-az-uj-melegirodalmi-antologia/

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Kiss Noémi tapasztalata, miszerint ha egy író bátor és új, erős témákkal áll elő, akkor szerezhet új közönséget. A fiatal írók társadalmi szerepvállalásait nagyon érdekesnek tartja, vagy bizonyos női írók szuverén kiállását társadalmi szerepek problémái kapcsán. Ez újdonság a magyar társadalmi és médiaéletben.