Mindegyik városnak más az érzelmi szerkezete, másképp mutatkozik meg az idegen előtt, tárja fel magát és ismerkedik a látogatóval. Ahogy kiszállok a buszból, és megcsap a szokatlan meleg, egyből érzem Haifa jellegzetes, mediterrán, édeskés illatát. Ahányszor kilépek a vendégházból az utcára, ugyanaz az illat vesz körül. Nem kell sokáig keresgélnem: rögtön felfedezem, hogy az udvarokban vagy az út szélén burjánzó bokrokon levő fehér jázmin virágok illatát érzem. Ezután Haifa a napsütéssel is megajándékoz: a helybeliek azt mondják, hogy csak télen esik az eső; valóban, egy héten keresztül majdnem végig süt a nap, csak egyetlen este borongós az ég.

Az utcákon barangolva azonnal szembetűnik, hogy a legkönnyebben a macskák barátkoznak: a lakónegyedekben rengeteg macska tanyázik, a szemetesek körül lógnak főleg, ahol nagy mennyiségű ételt találnak. A vendégház működtetője, az orosz származású Vitalij meséli, hogy a lakosok sokszor szándékosan hagynak az állatoknak ételt a járdán. Macskának lenni Haifában irigylésre méltó állapot; az utcai kínálatot csak a mészárszékből áradó illatok tudják felülmúlni: a bejáratánál üldögélő két macska biztosan nem először kap innen finom falatot.

Azonban a macskák nincsenek egyedül: a vaddisznók főleg a koronavírus miatti lezárások időszakában szokták rá, hogy az erdőből bejárjanak a városba. Ugyanúgy, ahogyan Erdélyben a medvék, ők is megjelennek időnként lakmározni, de kevésbé veszélyesek, nem támadnak emberre, csupán rendetlenséget csinálnak. Az önkormányzat lánccal kerítette el az utcai szemeteskukákat, hogy a nagyobb állatok ne borogassák fel őket, miközben élelemért kutatnak bennük. A városban az autósokat még közlekedési táblák is figyelmeztetik a vaddisznók jelenlétére.

A macskák után a pincérek és a taxisofőrök következnek a barátok képzeletbeli listáján. Ők azok, akik egyből szót értenek az idegennel. Beszédesek és segítőkészek, tanácsot adnak és útbaigazítanak, és még azokra a kérdésekre is tudják a választ, amire az utcán a helybéliek csak a vállukat vonogatják, és a google keresőhöz küldenek. A harmadik napon már tájak is emlékezetembe vésődnek: házak, kertek, utcasarkok, parkok, templomok. A jellegzetes fehér utcakövek, amelyek csillognak a napsütésben.

A tengerpart sokáig rejtőzködik, de végül megadja magát: a Stella Maris karmelita kolostor közelében levő kilátó teraszáról teljes hosszában megtekinthető a partvidék. Innen, a Kármel-hegyről pillanatok alatt a több mint száz méterrel lennebb levő tengerpartra szállít a kábeles felvonó, amit három narancssárga gömb alkot. Habár sok helyen tábla figyelmeztet, hogy úszni tilos, mert a partszakaszon nincs vízimentő szolgálat, a hivatalos strandokon kívül szinte bárhol lehet napozni, és bele lehet gázolni a tengerbe.

Pár nap után, amikor már megszokom az ablakon beszűrődő hangokat, indulás előtt azon gondolkodom, hogy melyik a rövidebb út, amikor már átvágok a piroson, mert tudom, hogy abból az irányból éppen nem fognak autók behajtani, és már kedvenc taxis társaságom is van, otthon érzem magam Haifában. A vendégházban saját kulcsommal zárom a bejárati ajtót, alig találkozom a többi vendéggel. Reggelente kilépek a napsütésbe, beleszippantok a jázminillatba és elindulok a Ben Gurion utcában.

Fotók: Győrffy Gábor