“Ezeket nem lehet leültetni” – körülményeskedés

Nem mintha lett volna bármi esély arra, hogy a küzdőtérre leültetett rajongók valóban ülve is maradnak. Persze a zenekar se könnyítette meg a biztonságiak dolgát: mégis mit gondoltak, a másodikként játszott Sobernél ki az, aki bírja ülve, ahogy az énekes a berobbanó gitárral együtt üvölti, hogy “Jesus, won’t you fucking whistle”? Így viszont rosszul járt, aki eredetileg örült, hogy a küzdőtérről, szemből élvezheti az előadást, aztán mégis állnia kellett, ráadásul egy helyben, hiszen a széksorok nem tűntek el. És rosszul járt az is, aki az oldalsó szektorokba kapott jegyet, viszont szívesen állt, ugrált, headbangelt volna a küzdőtéren. Végül sokan ezt így is megtettük korlátnál állva, lépcsőn ülve, mert ahogy a tízperces szünetben mondta lemondóan az egyik Valtonos: “Ezeket nem lehet leültetni! Eljövök, és egy perc múlva megint ott állnak!” A hátsó részekről is előrejöttek többen, olyan helyre, ahonnan látni is lehetett valamit a koncertből, ha már nem voltak projektorok. A fényképezési tilalomról (amiről az alábbi videó azért azt mutatja, hogy nem volt teljesen sikeres) már cikkeztek eleget, viszont egy zavaró tényezőt még meg kell említeni: egyáltalán nem engedtek be táskákat az épületbe.

Erről előzetesen szó sem volt, és így – különösen a koncert után – irreálisan hosszú sort kellett végigállni sokaknak a csomagmegőrzőhöz. Ezt legközelebb mindenképp újra kell gondolniuk a szervezőknek. Most pedig jöjjön a lényeg. 

“Csak hang legyen és fény”

Elsőbálozóként meglepődtem, hogy a zenekar sokkal inkább színházszerűen, hang és fény összetett párbeszédeként fogja fel a koncertet, mintsem a hagyományos exhibicionista rocksztárallűröktől túlfűtött karneválként. Maynard tett azért egy kötelező kűrt a show elején, hogy hangot csikarjon ki a közönségből, de aztán csak az énekhangját hallottuk az utolsó dalig, amikor engedélyezte a telefonok használatát. A színpad kialakítása is azt mutatta, hogy ez nem a tömeghergelő frontemberre, hanem a középen, fényekkel kiemelt dobra (és dobosra) épülő zenekar. Minden más ehhez képest helyezkedett el: előtte a szinte egy helyben játszó gitáros (Adam Jones) és az ennél pár fokkal több életjelet mutató bőgős (Justin Chancellor), míg az énekes a dobszett melletti, gyakran félsötétben lévő emelvények egyikén. Danny Carey valóban lenyűgözően játszott, percről percre erősödött bennem a vágy, hogy “most rögtön dobos akarok lenni”, amit azonnal kísért is a gondolat, hogy “de ennyire jól ember meg se tanulhat dobolni, akkor meg minek”. Többszöri nekifutásra sem sikerült még megértenem, nemhogy zenéből kihallanom a különböző tört ütemeket, tehát egyszerű laikusként nyűgözött le a jazzdobosként indult Carey egyszerre pontos, változatos, erőteljes és élvezhetően tálalt játéka. 

Nemcsak a dob, hanem a hangzás egésze hibátlan volt: gyönyörűen megjelentek a különböző Tool-védjegyek Maynard éteri énekétől a mélyre hangolt, metálban szokatlanul kiemelt szerepet kapó basszusgitáron át addig az Adam Jones-gitárhangzásig, ami alig pár hónapja egy saját Gibson Les Paul-modellt ihletett. Az áramló hangok mellett pedig szinte önálló élményt jelentett az aprólékosan megkomponált fényjáték. Az első néhány dal alatt szinte áttetsző, függönyszerű vászon vette körbe a zenészeket, amire nonfiguratív elemeket, egymásba folyó, őselemeket megidéző képeket vagy éppen kliprészleteket vetítettek. A vetítés a függöny széthúzása után is folytatódott, és kiegészült lézerfényekkel, tüköreffektekkel. Carey dobolásának látványa már önmagában is komoly esztétikai élményt jelentett, az meg csak ráadás volt, hogy az amúgy is Síva sok karját idézően játszó dobos többször kilencszeres tükörben vetült a feje fölötti vászonra. A szakrális geometria jegyében megformált mobil hétágú csillag pedig hatalmas rovarként mozgott a színpad fölött éles lámpáival árasztva magából a fényt, ami a koncert végére valódi konfettivé változott és hullott a küzdőtéren lévőkre. 

A Fear Inoculum amúgy is a hetes szám jegyében fogant, ráadásul a lemez hét dalából hatot el is játszottak. Ami azt is jelentette, hogy a régi klasszikusokból kevesebb került terítékre. Volt azért Pushit, Hooker With a Penis az Aenimáról, a The Grudge a Lateralusról, és a Right in Two a 10 000 Days-ről.    

Brass Against Tool

Sőt, még az egyik legősibb “sláger”, a Stinkfist is előkerült a Brass Against nevű előzenekar és a hozzájuk csapódó Justin és Adam interpretálásában. A rézfúvós-központú, karizmatikus énekesnő által vezetett amerikai csapat lendületesen melegítette be a közönséget, koncertjük csúcspontja a záró Killing in the Name RATM-feldolgozás volt, amit mindenféle állat(?)jelmezekbe öltözött háttértáncosokkal (vagy inkább -headbangelőkkel) adtak elő. Színes, hedonista, világi műsoruk, a súlyos riffekkel együtt is könnyed jelenlétük érzékletes ellenpontja volt a Tool komoly, sötét, komplex világának. 

“Dalban mondom el”

Ennek a világnak jelenti számomra az esszenciáját a 2019-es Fear Inoculum, a 13 évnyi szünet után kiadott album, ami nemcsak Grammy-díjat, Billboard-rekordokat, hanem a hatalmas várakozásoknak megfelelő kritikai és rajongói reakciókat is hozott a zenekarnak. A budapesti koncert a lemez megkésett bemutató turnéjának volt az utolsó állomása. A koncertkezdő dal mintha össze is sűrítette volna az este (és valójában az album) lényegét.

Fokozatos építkezés, amiben a különböző hangszerek (vagy azon belüli rétegek) ízléses ritmusban lépnek be a játékba: ahogy a sampleres bevezető után érkezik a két gitár és a dob (először tabla formában), majd leszáll valahonnan magasból az ének – hátborzongató. Mindez együtt teremti meg a hipnotikus hangulatot, ami jól beazonosítható, de szervesen megjelenő csúcspontokkal is operál, ez esetben például a remekbe szabott refrénnel. Tehát olyan minőségi progresszív metálzenéról van itt szó, amin érezni a tudatos komponálást, és ami ezzel együtt megtartja a befogadható jelleget, többek között azzal, hogy alkalmazza a verze-refrén-bridge struktúrát, nem mellesleg kitűnően énekelhető, néhol himnikus énekdallamokat alkot. Éppen ezek a kiérlelt, szárnyaló énektémák jelentik az album legnagyobb vonzerejét számomra, és talán itt mérhető le a legnagyobb változás a régi és az új Tool között. 

A technikai tudás és zeneszerzői tudatosság az új lemezen sehol sem megy a dalszerűség rovására, és ez élőben még inkább érzékelhetővé vált. A remek hangosítás révén minden hangszer és Maynard éneke is tökéletesen tudott érvényesülni a saját kompakt világában, miközben a 10 perc feletti dalok végig egy összefüggő egységet képeztek. A Culling Voices ezek közül is kiemelkedett azzal, hogy egymás mellett ülve, enigmatikus félhomályban adták elő a zenészek, Carey például a dal első felében gitáron játszott. (Egyébként érdekes lenne majd egy külön dolgozatot szentelni a “point something at me” kifejezés vizsgálatának a Tool-dalszövegekben, feltűnően gyakran kerül ugyanis elő.) A záró Invincible alatt pedig a változatos színekben pulzáló heptagramma a folyékony lézershow és pszichedelikus vetítés előterében szilárd jelenlétével erősítette meg a szöveg üzenetét: a Tool itt van, és relevánsabb, mint valaha. Marad a Carey által is megfogalmazott rejtély, hogy egy ennyire komplex, autonóm zenei világ és attitűd hogyan tud ennyire népszerű lenni 2022-ben: szerte a világon tízezres csarnokokat töltenek meg és rajongók százai utaznak napokat, hogy lássák őket élőben. Hacsak nem az a rejtély kulcsa, amit a tömött éjszakai buszon mondott összegzésként egy rajongó: “Mindig mondom a szerkiben, hogy úgy kéne újságot írni, ahogy a Tool zenél. Nem parázni, hogy jól interpretáljuk-e az MTI-híreket, hanem menni előre, csinálni bátran, amit akarunk és jónak gondolunk, és hinni, hogy ez elég. Igazából, bazmeg, mindent így kéne csinálni.”  

Fotó: Live Nation