2020/07

Azokban a napokban nem lepődtem volna meg, ha csirkemellcsíkozás közben tőből levágtam volna az ujjamat. A szórakozottságból elkövetett hibák talán rosszabbak, mint a butaság, a figyelmetlenség vagy a lelkiismeretlenség következményei. A buta elszégyelli magát, a figyelmetlen belátja, a lelkiismeretlen legalább átgondolja. De a szórakozott észre se veszi, ugyanazzal a bárgyú, spicces mosollyal üzeni, hogy aha, na és, amikor kés van a kezében, amikor kés van az ujjában, amikor a kés, az ujja és ő három külön darab, rajtuk a vér, mint a nagettes kartondobozokon a csirke, jelzi az összetartozást valakinek, aki még eszénél van. A szórakozottság olyan, mint a gyász.

Az erkölcs ezalatt is működött, legalábbis a kényszereinek engedelmeskedtem. Ébredés, tisztálkodás, játék, ebéd, séta, egy üres óra, mert nem vagyunk gépek, aztán munka, végül vissza haza, alvás és másnap elölről. Akkoriban ragadt meg a binge-watch kifejezés a fejemben, nagyjából akkor is gyakoroltam a legintenzívebben, előfizetés nélkül, ingyen néztem ugyanazt a sorozatot, ugyanazt a szezont naponta huszonhárom órán át. Az üres órát leszámítva végül is nem volt rossz. Az az óra a nyakfájásé, a nyújtózkodásé, a ráeszmélésé volt, amikor elgondolkodhatunk, mit is láttunk. Beszippant, mondhattam volna, miközben nem nagyon történik benne semmi, és mégis néznem kell, nem tudom, miért, egyik szereplő sem tetszik, talán a gyerek, de a délutáni részekre ő is sok egy kicsit, még van húsz perc, amíg újrakezdődik, de az semmire sem elég, és kedvem sincs semmihez, elindulok dolgozni, addig se látom a többieket, akik ugyanolyan tanácstalanul őgyelegnek, nem várva semmire és mégis türelmetlenül.

Akkoriban nem lustaságból, hanem ünnepélyességből halogattuk a takarítást: kéthetente elinflálódott volna a különlegessége, háromhetente majdnem olyan volt, mintha történne valami. A forgatókönyvet is variáltuk, mint otthon a főztünk fűszerezését: például, amikor kizártam magunkat a lakásból, úgy terveztük, a közeli szigeten sétálunk egy jó nagyot, amíg a padló szárad. A lányok előrementek, amíg a felmosással végeztem. Minden stimmel, a szürke laminált padlón csillogott a vékonyan felkent víz. Körbenéztem és kiléptem az ajtón. Elfelejtettem felmosni az arasznyi széles, vajszínű küszöböt, nedves cipőtalpam pont annyira mocskolta össze, hogy nem engedtem el a dolgot és visszamentem a felmosórongyért a lakásba. Két-három mozdulat, és a küszöbbel is végeztem. Visszatettem a rongyot, a nyelét a kaputelefonnak támasztottam, alapos voltam, maximalista, büszkék lesznek, de legalábbis lehetnek majd rám, gondoltam megkönnyebbülve, ahogy a huzatig vezettem a kilincset, majd hagytam, hadd csapja be. Rögtön tudtam, hogy a zárban maradt a kulcs. Hátha mégsem, talán az asztalon maradt, mentem tovább a lányok után a szigetre, a legrosszabb eset is voltaképp muris, kizártam magunkat, valahogy majd csak bejutunk.

Lépésről lépésre süllyedtem a szégyenbe, előbb az erdőben, amikor eszembe jutott, kikkel kell osztoznom ezen az élményen. Haboztunk a válság elismerésével, vasárnap délután a zárban felejtett kulcs, előbb csak a feleségemtől kértem el az ő kulcsát, aztán a főbérlőtől kértem segítséget, a lányok addig csak sétáljanak, aztán a főbérlő sokadik próbálkozása után kerestünk egy lakatost. Az első két találatomat elutasította, ismeri őket, maffia, száz-kétszáz eurót is elkérnek ilyenkor. Sajnos ő nem ismer senkit. A harmadikat már rám hagyta. Közben megjöttek a lányok. Ültünk az ajtó előtt vagy másfél órát, belecsúsztunk a vacsoraidőbe, majd még tovább, a gyerek fáradt és ideges, a feleségemmel nem nézünk egymásra, tudom, hogy gyűlöl. Mondogatom, hogy sajnálom, adok inni a gyereknek. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy szándékosan csináltam, és most ezt a kapualjat tudnám csak adni nekik, az érzés szerint örökre.

Háromszáz euró lett a vége. Talán fedezi a biztosításunk. Felidéztem magamban, hogy tavaly nyáron a feleségem egy kamu honlapról akart konyhabútort rendelni, ezerkétszáz eurót mentettem meg azzal, hogy az átutalás előtt rágugliztam. Nem nagy eset. Csak akkor volt olyan, mint egy felravatalozott koporsónál fingani: nem lepődhet meg az ember, ha a siratóknál, a pap beszédénél, esetleg magánál a halottnál is tovább emlékeznek rá, kire tört rá a hónapmély csendben az élet.