Simon Márton közismert költő. Közismertségét – részben – a más műfajokban tett megnyilvánulásanak is köszönheti. Ezek a műfajok mint a rap, a slam-, vagy a dub-poetry a zene határán is állnak. Közös jellemzőjük a kimondott szöveg, a szöveg akusztikai jelenségeinek hangsúlyozása, a szöveg vagy vers zenei formába illesztése, a csend kontrasztáló megjelenése, a zenei formák szerinti szakaszolás. A pécsi előadás helyszíne nem volt túl szerencsés választás a műfajhoz: az elhangzott szövegekhez jobban illett volna egy zárt, félhomályos, elmélyülésre alkalmas hely, mint egy verőfényes külső ingerekkel telített szabadtéri színpad. Ám épp a helyszín információgazdagsága késztett arra, hogy az elhangzott költői estet zeneként értelmezzem. Ehhez nagyban hozzájárult iamyank ambientből kiinduló, elnyújtott hangokból rövid ornamenseket építő zajhatárig effektezett zenéje.

Manapság gyakoriak a felolvasó koncertek, a beszéd zenei szólamba való illesztése, a beszéd és zene együttes jelenléte. A gyakorlatot az a felismerés okozza, hogy voltaképpen a szöveg is hang. Ám a jelenség nem újkeletű. Elég az irodalom legarchaikusabb rétegére utalni, mely az oralitáshoz kapcsolódik. Az orális költészetben a hanghordozás hozzátartozott az előadáshoz, amelynek értelmi megközelítésével együttjárt az auditív befogadás. A költészet későbbi tradíciójában is tovább él a hallás dimenziója: a 18. századig jelen van az irodalomban a hangos olvasás. Az írott költészettel azonban a hallási élmény már nem élő, nem a beszélő és a hallgató által egy időben megélt történés, hanem a vers fakultatív potenciálja, hol erősebben, hol gyengébben van jelen, és az irodalmi szöveg akusztikája egyre és egyre elvonatkoztatottabb lesz.

Aki olvassa, az belső hallással hallja is, amit olvas. Aki pedig kimondja, az mással is hallatja. A hangos szöveg és a zene hazai tradíciói eléggé ismertek, elég a nemrég elhunyt Szkárosi Endre munkásságára utalni. A hangköltészet is valahol ezen a területen helyezkedik el. Ugyanakkor a kortárs zene is egyre gyakrabban használ irodalmi-költészeti allúziókat. Simon Mártonék felismerték a rokoni szálakat, mind a szöveg, mind a zene használt utalásokat a rokon jelenségek felé. 

Nem feltétlenül kell a metrikus konvenció mentén írott szövegekre, versekre gondolni, amikor zene és szöveg összehangolásáról esik szó. A két művész megmutatta, hogy akusztikus élményt nyújthat egy egyszerű gondolatpárhuzam, gondolatritmus akár a legprózaibb, legközönségesebb szövegben is. Nem hagyhatták figyelmen kívül még egy banálisabb szövegben sem a jelenlévő gondolatok keltette viszonyokból adódó ritmus, ismétlés lehetőségét. Vagy éppen a hiányuk, elmaradásuk, a jelentésviszonyok keltette csavar, újdonság, visszacsatolás-feedback módozatait. Jóllehet, mindezek a jelentéssel állnak kapcsolatban, mégis az időben jelennek meg, s ezért van zenei jellegük is. E jelenségek igen szerteágazóak a szavak egymás közti variálhatósága révén, tipizálni nem is lehet őket igazán, legfeljebb nagyon sok ilyen retorikai alakzatot leírni. Annyi azonban elmondható róluk, hogy a szórend, a szavak hangalakjának és jelentésének lehetőségei mentén szerveződnek, és még különösebb, ezek irányába mutató retorikai tréninget nem végző emberek is észlelhetik és gyakorolhatják az ilyen jelenségeket. 

Simon Márton művészete arra biztat: próbáld ki te is! Mégha minimális intenzitással is, de valami hasonlót tud véghez vinni, hasonló lehetőségek között válogathat minden a gondolatait éppen hanggá formáló ember. Persze mindenki másképp fogalmazhat más-más alakilag különböző célokkal. Például a kérdő és kijelentő mondatok intonációja közti különbség egészen kézenfekvő. Ám nem egyforma. Választás kérdése, hogy a sok árnyalatból melyik használható, és milyen célra. Ha a beszéd lappangó zeneisége ennyire nyilvánvaló, akkor a szövegek, szövegrészletek zenével való összehozásakor sem lehet eltekinteni tőle. A belső hallásélmények ugyancsak fontos szerepet játszanak az ilyen összefüggések kialakításában. Biztosan sokan tudnak beszámolni olyan élményről, hogy gyerekkorban tanult dal szövegét elfelejtik. Ám a dallam megmarad. A zene logikája átível az emlékezet gátjain.  Az olyan magától értetődő beszédtulajdonság, mint a beszédhanglejtés, zeneileg jellemezhető. A hangok révén artikulált szöveg zenei jelentése szempontjából a hangszín az, ami jelentékenyen befolyásolhatja a szöveg alá helyezett zenét. Az esten ez volt az a pont, amiben fokozott  egységet láttam. Simon Márton nem artikulált olyan sok módon, melyek lehetősége a költészetében benne van. Nem intonált olyan változatossággal, ahogy Szilágyi Ákos mondja a verseit. Alkalmazkodott iamyank szűk hangszínválasztásához, és ez a szinkronitás mozgatta igazán ezt a műsort.

A szerző fotóival