Jelenlétkert: a képen túl találkozunk / Gondolatok Kondor Attila kiállításáról a Képezőben / PRAE.HU

Mi is az a misztika, és hogyan közelíthetünk hozzá szekuláris hátterű, 21. századi fejjel? A misztikus tapasztalat független vallásoktól és filozófiáktól, de gyakran azokon keresztül megérkező valóságtapasztalat, melynek megélése alatt nem az elszigetelt, szubjektív énünkön átszűrve szemléljük a valóságot, hanem azt magunk mögött hagyva „kinyílunk” egy univerzális tudatra. A misztika szó Isten jelenlétének és a vele való egyesülésnek a tapasztalatát jelenti. Onnan is látszik, hogy a valósággal való találkozás – tehát az a létállapotot, amelyet akkor tapasztalunk, amikor kiüresítjük az elménket, megfeledkezünk a testünkről, és nem projektáljuk a saját elménk által kreált műsort a világra – nem szubjektív, hogy mindenki, akivel ez megtörténik, nagyon hasonlóan írja le.

Kondor Attila: Garden of presence II, 2022. Olaj, vászon, 80 x 100 cm

A 17. századi japán zen mester, a Rinzai zen megújítója, Hakuin tapasztalatai rokoníthatók a 13. századi keresztény misztikus Meister Eckhardt beszámolóival. A ma populáris, vallási szervezetektől független Eckhardt Tolle előadásai és könyvei visszhangozzák több keresztény hitre tért, eredetileg muzulmán háziasszony megtérés-beszámolóját. Talán ez a hasonlóság az oka annak is, hogy egy jógi tökéletesen el tud beszélgetni egy ilyen tapasztalatot megélt filozófussal, egy keresztény szenttel, vagy egy szufi dervissel.

Félreértés ne essék, ahhoz, hogy megéljük saját kontemplatív tudatunkat, nem kell vallásgyakorlóvá válnunk. Elég csak leülni egy kertbe szemlélődni. Ezt teszi Johannes Anker Larsen dán író is, akinek a szövegét Kondor Attila a kiállítás központi videójához adoptálta.[2] A szöveg, amely kalandos utakon, több nyelvről áttéve jutott el az alkotóhoz – és a forgatókönyv kedvéért még ő is átírta valamelyest – arról szól, hogy Larsen ül egy kertben, szivarozik, és megérkezik hozzá a valóság.

"Minden csendes és békés volt – körülöttem és bennem. Alapjában véve túl jó volt minden ahhoz, semhogy valamin gondolkozhattam volna. Egyszerűen csak ültem ott. Ekkor kezdett közeledni az a végtelen szelídség, amely tisztább és mélyebb, mint a szerelmesek szelídsége, mint az apa gyengédsége gyermekéhez. Bennem volt, de jött is hozzám, ahogy a levegő a tüdőmbe jött. A lélegzetvétel az ilyenkor szokásos módon különlegesen ünnepélyes és áhítattal teli lett, egyszersmind több mint testi lélegzetvétel; a szelídséget lélegeztem be. […] Láttam ezt a szelídséget, tudássá vált, teljes tudássá, egyszersmind hatalommá, mindenre kiterjedő hatalommá és magával húzott az örök most-ba. […] Láttam az időt és a teret, mint e teremtés eszközeit vagy funkcióit. Az idő és a tér a teremtéssel, a teremtés során jön létre és vele szűnik meg. Az újonnan teremtett a most-ban áll és leteszi ezeket az eszközöket. Kezdődik a szabadság, az igazi lét."

Ahogy a szövegben Larsen azt próbálja meg elbeszélni, ami szavakkal el nem mondható, Kondor Attila azt próbálja megfesteni, ami nem vizualizálható. Hogyan festjük meg magát a létezést? Vagy azt, hogy nem-létezés? Vagy azt, hogy a létben való lüktető, időtlen, tér-nélküli kiteljesedés? A művész festményei olyanok, mintha ezeknek a létezési dimenzióknak a lenyomatai, helyei lennének. Mint az Ószövetségben EL,[3] Isten hűlt helye, ki nem ejtett neve, utalás, időben és térben soha meg nem jelenő, érzékszervekkel fel nem fogható.

Elvárhatnánk, hogy – több művésztől megszokott módon, például Malevicstől Molnár Sándorig – Kondor Attila az absztrakciót hívja segítségül ehhez a művészeti témához. Ehelyett azonban annyira klasszikus festészeti nyelvezetet használ, hogy az már-már túl szigorúnak is tűnik. A Képező galériaterében megrendezett kiállításon csak tájképeket látunk egy-két épülettel vagy szoborral. A német romantika tájképisége mellett ábrázolásmódjában Kondor Attila a reneszánszhoz nyúlik vissza. A misztikus tudás jelen van ott is, hiszen a figuralizmus, a tárgyak és a természet legalább annyira képesek magunkban hordozni a szentséget, mint az absztrakció – például ezért jelenik meg a szentség Raffaellónál, vagy Leonardo portréi ettől olyannyira magával ragadók.

Numina II., 2022. Olaj, vászon, 80 x 100 cm

La Luce, 2022. Olaj, vászon,100 x 80 cm

Reflexion I., 2019. Olaj, vászon, 60 x 30 cm

Kondor Attila

Ráadásul EL helyének a kertet választja az alkotó. A művészettörténetben a kert fontossága először talán Petrarcánál bukkan fel. A szintén kora reneszánsz idején élt költő különleges viszonyt ápolt a kertekkel, kertészkedéssel és magával a természettel is, állítólag ő volt az első, aki azért ment fel egy hegy tetejére, mert a természet élvezetet nyújtott neki, ám a vad természettel ambivalens volt a viszonya. A legtöbb középkori ember számára a természettel való kapcsolat leginkább veszélyt és rettenetet jelentett, hiszen az ember akkor még nem uralta a környezetét, teljes mértékben kiszolgáltatottan állt a természet erejével és teremtményeivel szemben. Erdőben sétálgatni nem kikapcsolódás, hanem száműzetés volt, hiszen sosem lehetett tudni, mi akar éppen megenni minket. Petrarcának is a kert volt az, ami a biztonságos természetet jelentette, és ott tudta igazán beleengedni magát abba a kontemplatív térbe, amelyet Kondor Attila és korábban Larsen szintén megfogalmazott. A reneszánsz kertek, a humanizmus isteni arányokon alapuló geometriáját követve, szakrális terek voltak, amelyek az elmélkedést, a filozófiát, a verselést, és a magasabb eszme felé való törekvés helyszíneként és inspirációjaként funkcionáltak. A kertben az ember átlényegül a mesterséges szépséggel, de közben a természet erejével is találkozik, hiszen élő, növekvő, folyamatosan a maguk ritmusa szerint változó élőlények között tölti az idejét.

A kiállításon megjelennek nemcsak reneszánsz, hanem indiai kertek is, ahol a kertkultúra talán minden elképzelést felülmúlt. Itt az épített arányokkal és vízzel való játék annyira elképesztő, hogy a lenyugvásra még alkalmatlan személy is teljesen belefeledkezik a tervezés szent szépségébe. A delhi-i kert részleténél (Stepwell), ahol a földbe süllyesztett vízrendszer részletét nézve nem tudjuk eldönteni, hogy a víz melyik irányból folyik, mintha az ember vagy a teremtés megszemélyesítését látnánk: alapgeometriát a négyzet formájában, a négy elem, tehát a föld, víz, tűz (nap), levegő találkozásában.

Stepwell, 2022. Olaj, vászon, 90 x 90 cm

Reflexion II., 2022. Olaj, vászon, 50 x 70 cm

Asclepion – Belső könyvtár, 2018. Olaj, vászon, 50 x 70 cm

Ascendere II., 2022. Olaj, vászon, 80 x 140 cm

Ascendere I., 2022. Olaj, vászon, 90 x 110 cm

Ascendere – etude, 2022. Akril, fa, 50 x 50 cm

Kondor Attila

Kondor Attila festményeiben ugyanakkor az épületek, az árnyékok, tehát a természethez hozzáadott tárgyak és dolgok vizuális kezelése is érdekesek. Furcsa mód fehér az az épület, vagy a lépcső árnyékos oldala, amelyet a kép teréből kiragadott, mintha a fizikai testek, dolgok létezése korántsem lenne annyira egyértelmű. A kertek, vízpartok zöldje is homályosan, ködösen vibrál, mintha egy másik dimenzióból tekintenénk rá. Emiatt a látott valóság kilép a fizikai vizualitás keretei közül, túlmutat önmagán egy benne-foglalt, de a fizikaiságot meghaladó önvaló felé.

Néha nem tudni, hogy az alkotónál mi a fő műfaj: a festészet, a rajz, vagy esetleg az animáció? Nyilvánvalóan nagyon fontos számára a festészet, és mintha vezető műfajként, szinte elitistán ünnepelné a festészet korokon átívelő győzedelmét, ugyanakkor a reneszánsz disegno, és annak szeretete is átsejlik a vázlatos munkákon, illetve a szuper-precíz geometrikus térrendezéseken. Kondor Attila animáció felé fordulása viszont átpozícionálja a rajz és a festészet szerepét: sok alkotása általában a filmek apropójából készül, illetve a filmekben is felhasználásra kerül, így egy másik, talán dinamikusabb, sokkal inkább közönségbarát olvasatot kapnak a művek. A kiállításon látható animáció is hozzásegít ahhoz, hogy megszűnjön a távolságtartás, a szövegekkel vagy zenével könnyebben befogadhatók legyenek a munkák.

Fontos kérdés szerintem az is, hogy miért nincsenek emberek a festményeken. A képek remegésében ugyanis nincs emberi cselekvés. Vajon hogyan jelenik meg a festészetben az, amikor kimozdul a meditáció, amikor az én-telen elkezd cselekedni? Ez már nem az én és az elme vágyakat, valamint nyugtalanságot beteljesíteni kívánó mozgása lesz, hanem a tiszta cselekedet mozgása, amelyet az élet diktál. Kíváncsi vagyok, megjelenik-e, és ha igen, hogyan, mikor az élő ember a képeken? Vajon hogyan szól majd, ha lejön arról a hegyről, amely a zen előtt hegy volt, aztán nem-hegy lett, és a zen után megint heggyé változott?[4]

Enteriőr, fotó: Gordon Eszter

Jelenlétkert
Kondor Attila egyéni tárlata 2022. június 2-ig tekinthető meg a Képezőben nyitvatartási időben vagy előzetes bejelentkezés alapján. A kiállításhoz kapcsolódó programokról ezen a linken lehet bővebb információt kapni.
Helyszín: Képező • 1024 Budapest, Keleti Károly utca 13/A

[1] E a terminológia fogalma a kereszténységen keresztül talán úgy magyarázható a legjobban, hogyha azt mondjuk, hogy – a saját projekciói és egója mögé lépve – a manifeszt Krisztuson át egyesül az ember az Atyával, tehát Istennel.

[2]A Hamvas Béla Hagyatékkezelő és az Aster Film által meghirdetett pályázat, az Új Közjáték sorozat részeként tekinthető meg Kondor Attila kísérleti filmetűdjében Johannes Anker Larsen Nyitott ajtónál című írásának egy részlete. Az animációs feldolgozás ezen a linken érhető el.

[3] Az Ószövetségben Isten nevét nem lehet kiejteni, a JHWH, Elohim, Adonai vagy El csak utalások Istenre. Ő olyan minőség, amely nem nevezhető meg, mert ha bármit is a nevén nevezünk, az azt jelenti, hogy hatalmunk van felette. Ez azzal magyarázható, hogy a névvel rendelkező, elgondolható dolgok mind kategorizálható a konceptuális apparátusunkba, így Isten egy eszme vagy idea lesz, de – ha mégoly hatalmas is – akkor is a saját elménk szüleménye.

[4] Ez a mondás Dógen (1200–1253, Japán) zenmestertől, a soto zen alapítójától származik, és eredetileg így hangzik: „Zen gyakorlás előtt a hegyek hegyek és a vizek vizek; az első betekintés után a Zen igazságába a hegyek több már nem hegyek és a vizek nem vizek; a megvilágosodás után a hegyek ismét hegyek és a vizek ismét vizek.”