Az eseményen főleg a szakmai közeg vett részt, a közönségben több kutató és egyetemi oktató foglalt helyet. Elsőként Bali János ismertette a kötetet, mely három részből áll: az elsőben a 17-18. századi zenét középpontba helyező tanulmányok, a másodikban ex librisek, melyek korábban az Élet és Irodalomban jelentek meg, a harmadikban pedig könyvkritikák olvashatók. A könyvet külön fejezet zárja, a Fodor Géza halálának tizedik évfordulójára készült szöveg. Bali János kiemelte, leginkább azt élvezte a kötetben, hogy szabad levegőjű perspektívát jelenít meg, a zenéről való beszéd megszokott szakmaisága helyett egy író szövege olvasható a Hangok és szavak erdejében, ami üdítően hatott.

Elsőként arról kérdezte a szerzőt, hogy tulajdonképpen mi is ma az esztétika, amire Pintér Tibortól egy nagy sóhaj, a közönségtől pedig kuncogás volt a reakció. Pintér elmondta, hogy a 19. században az esztétika leszűkült a műalkotások világára, amivel párhuzamosan megszületett a modern műkritikus, azonban a 20. században visszatért a tág értelemben vett, antik felfogású esztétika. Eszerint minden esztétika, ami az érzékek világát érinti, nem kell ehhez konkrét mű, így az esztétika elszakadt a művészetfilozófiától. Ma szerteágazó, szinte alaktalan az esztétika, de ebben is van pozitívum: ahogy Somlyó Bálint esztéta szokta mondani, a sokszínűségben lehet fürdőzni.

Ezután Bali János arról beszélt, hogy mikor klasszikus zenészek helyett bölcsészeket kezdett tanítani, világossá vált számára, nekik teljesen mást jelent a zene, mint a zeneesztétikával foglalkozó szűk körnek. De vajon van-e bármi szerepe a filozofáló, értékelő esztétikának, ami a zenét mélyreható szellemi tevékenységként fogja fel a piacorientált popzenében? A szerző erre kiemelte, hogy a popzenével a világa piacorientált jellege, szórakoztató funkciója okán inkább a zeneszociológia foglalkozik. Beszélt arról, hogyan jelenik meg társadalmi jelenségként a zene, ami akkor válik világossá, ha figyelembe vesszük, hogy minden slágernek írt dalnak megegyezik az analitikája, mégsem válik mindegyikből sláger. Ezen kívül hangsúlyozta, hogy nem szabad mindent lenéznünk, ami piacra készült, hiszen ide sorolható többek között a 19. század szalonzenéje, Beethoven munkássága, és Händel teljes életműve is, melyek ettől függetlenül nyilvánvalóan nagy művészi értékkel bírnak.

Következőnek a kritika és a kritikus szerepére terelődött a szó. Bali János galambrajhoz hasonlította a szellemi közeget, melyben ha egy valaki elszáll valamilyen irányba, akkor mindenki más követi. Kiemelte tehát a kritika irányító, értékadó szerepét. Pintér Tibor fontosnak tartotta hangsúlyozni a különbséget zenéről és zenékről szóló művekről írt kritikák között. Ő maga mindkettőben tapasztalt, sokat írt lemezről és koncertről is kritikát, ám ebbe beleunt, mivel egy idő után úgy érezte, csak automatizmusokat ír le, ami elidegenítette a műfajtól. Jelenleg úgy látja, a médiakultúra uralja a kulturális szcénát, ami egyfajta zajhoz vezet. A sok hang közül nem nagyon tud kiemelkedni egyetlen tényleg irányadó, inkább mindenki csak megosztja a saját perspektíváját, és reménykedik, hogy valaki elkezd vele együtt gondolkodni. A szocializmus zártabb kulturális világában inkább működött a galambraj metafora, mikor olyan meghatározó gondolkodók írásait olvashatta mindenki, mint Pernye András, Kroó György vagy Fodor Géza. A szerző azt is elmondta, hogy a zenei könyvekről írt kritikákat azért tartja izgalmasnak, mert egy könyv a koncerttel szemben nem olyan múlandó médium, emiatt is írt kötetében könyvekről és rövidebb írásokról.

Ezek után a magyar zenei irodalom került megvitatásra. Pintér elmondta, hogy nagyon esetleges a zenei könyvkiadás, hiszen természetesen érvényesülnek piaci szempontok, a zeneesztétika alapművei pedig általában nem pont a legnagyobb profitot termelő művek. Szerencsére előfordul, hogy valaki mégis személyes küldetésének tekinti megjelentetni ezeket az írásokat, mint a Typotex kiadó szerkesztője, Votisky Zsuzsa, aki elkötelezetten jelentetett meg olyan könyveket, mint Eggebrecht Nyugat zenéje című műve, hiába volt ez néha financiálisan deficites. A magyar könyvkiadás egyébként követi az angolszász tradíciót, így az elmúlt húsz évben egyre több biográfia jelent meg itthon. Ezek fontosak, hiszen frissítik a közönség ismereteit, és a romantikus közhelyek helyett sokszor demisztifikálják a zene világát – erre remek példa Caeyers Beethoven-biográfiája. Hiszen hiába a legéteribb művészet a zene, mégiscsak társadalmi jelenség egyben, amit emberek és piaci szempontok alakítanak.

Bali János a szerzőt Fodor Gézához fűződő viszonyáról is megkérdezte, kitérve a személyes ismeretség mellett az eszmei kapcsolatra is. Pintér elmesélte, először 1995-ben a doktori iskola elején kereste fel Fodort, akinek csak két kérdése volt mielőtt megkezdte a szigorú kiképzést: „Szenvedélyesen szereti, amiről beszélt?” illetve „Tud németül?”. Ezután kéthetente találkoztak Fodor Géza lakásán, ahol a fotel villamosszékké változott Pintér Tibor számára, ahogy a mentor mindent bevasalt rajta. Elmondta, hogy apafiguraként tekintett rá. De nem csak a szerző életében, hanem a magyar szellemi életben is fontos szerepet töltött be Fodor Géza, hiszen ő volt az, aki összehozta a zenei tapasztalatot, a zenei gyakorlatot és a filozófiai reflexiót. Azt az álláspontot képviselte, hogy a zeneesztétika a zenére adott filozófiai reflexió, vagy a zenében rejlő filozófiai implikáció.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végül Bali János a személyes érintettségről kérdezte a szerzőt, mire Pintér Tibor elmondta, hogy ezt különösen fontosnak látja, mert a humán tudományokban szerinte ezzel állunk a legrosszabbul. A tudományipar létrejötte óta a legtöbben nem arról írnak, amiről van mondanivalójuk, csak darabszámra gyártják a szövegeket. Vállalat mintájára működik a tudományos élet, a kutatók versenyeznek, hogy ki hány publikációt tesz le az asztalra, ez pedig szellemi kiüresedéshez vezet. Ő szívére vette Fodor Géza kérdését („Szenvedélyesen szereti, amiről beszél?”), és igyekezett olyanról írni, ami tényleg érdekli. Kiemelte ebből a szempontból a kötet első négy szövegét, amit különböző kollegák (György Péter, Radnóti Sándor, Somlyó Bálint és Bacsó Béla) születésnapi köteteihez írt eredetileg. A de La Tour festményről szóló szöveg hátterében például az áll, hogy ez volt Bacsó Béla háttérképe az egyetemi számítógépén, ami megihlette Pintér Tibort. Tulajdonképpen izgalmas, hogy a festmény metaforája egy valóságos zenetörténeti dolognak, emelte ki. A második, Jöjj és hallj! című szöveg Radnóti Sándor Jöjj és láss! című kötete nyomán született. Pintér arra kereste a választ, hogy a zenében megjelenhet-e az a képzőművészetre jellemző elgondolás, miszerint az eredeti alkotást élőben kell látni. Kézenfekvő példának bizonyult Charles Burney Grand Tourja, mikor ellátogatott többek között Itáliába és Franciaországba, hogy testközelből tapasztalhassa meg az ottani zenét, így született a szöveg.

A közönség kérdései kapcsán aztán még szó esett Norbert Elias gondolatáról, miszerint a zenei piac születése valahova a 18. század végére, 19. század elejére tehető, így ezt Mozart még nem, Beethoven azonban már nagyon is kihasználhatta. Pintér Tibor ezen kívül még kiemelte, hogy Adorno szerint a Varázsfuvolában állt együtt utoljára problémátlanul a szórakoztató zene és a elit zene, hiszen itt gond nélkül követi egymást Papageno kocsmanótája és az Éjkirálynő operaáriája. Ezek után különválik a „magas” és „alacsony” zene. Szó esett még a piacra és megrendelésre készült zene közötti fontos különbségről is. A beszélgetés azzal zárult, hogy az oktatók megállapították, hogy Adorno szövegei mindkettőjük tanítványai között rendszeresen parázs vitát indítanak.

Az esemény végén a szerző dedikálta a könyveket.

Fotó: Mariia Kashtanova